02. III. Fejezet

– Narou –

Akármilyen görénynek lettem elkönyvelve, nem kívánom senkinek sem azt, amit 12.-éig éltem át. Amit 12.-én azt pedig végképp nem. Ha nem a kórházban kuksoltam Naoki mellett, akkor bent a szobájában, az ő pulcsijában, és csak a takaró alatt feküdtem. Elhanyagoltam mindent, kissé le is fogytam, de nem szándékosan éheztettem magam, egyszerűen elment az étvágyam. Azt a pár pohár vizet is le kellett tuszkolnom a torkomon, hogy szomjan ne haljak, mert meg kell élnem a 12.-ét. De kurva nehéz volt. Az öcsém hiányán kívül nem éreztem semmit. Sem éhséget, sem szomjúságot, még álmosságot sem. Egyszer mentem le a sarki fűszeresbe valamiért, hogy azért mégis csak menjek valahova, de már a bejáratnál összeestem, mert ránéztem a kókuszreszelékre, és eszembe jutott, Naoki mennyire szereti a kókuszt. Ránéztem a borra, és eszembe jutott, hogy Naoki nem szereti azt a fajta bort, ránéztem a csoki likőrre, és eszembe jutott, hogy Naokinak az a kedvenc alkoholja, ránéztem az eladóra, aki fel akart segíteni, és eszembe jutott, hogy Naoki biztos nagyon kedvesen bánna vele. Még a legutolsó csövesről is Naoki jutott eszembe, mert tudom, hogy mindig beszél róluk, akárhányszor elmegyünk mellettük, hogy mennyire szar, hogy az utcára kerültek, és hangosan gondolkozik, hogy akkor miért nem vonulnak hajléktalan szállókba. Mindent hozzá tudtam kötni, nem volt olyan, amiről halványan is, de ne ő jutott volna eszembe. Nélküle egyszerűen képtelen voltam élni. És ez nem a nyálas „képtelen vagyok élni nélküled” szöveg. Nem. Én tényleg életképtelen vagyok az öcsém nélkül, és erre a napokban jöttem rá. Benéztem reggel hűtőbe, és abban is Naoki tanácsát akartam kérni, hogy egyek-e vagy nem. De aztán realizáltam, hogy nem issza csöndesen a meleg tejét mögöttem, így nem fog nekem válaszolni. Ezért töltöttem a legtöbb időmet, inkább a kórházban.

Aztán szép lassan eljött a 12.-e. Két dolgot készítettem elő akkorra. A pénzt, Neronak a virágokra, és a csőre töltött pisztolyomat, egy tölténnyel. Nem, a főbe lövésnél nem vicceltem. Ha felébred, megyek Neronak a virágokért, ha nem, akkor meg megyek Naoki után. Mint minden nap, rutinosan bementem a kórházba, nem köszöntem senkinek, bementem a kórterembe, leültem az ágya mellé, megfogtam a mancsát, és meredtem magam elé. Összeszorítottam a szemem, és imádkozni kezdtem. Valami olyasmit mondhattam, hogy tudom, mennyire rossz ember vagyok, és hogy nem érdemlem meg az Úr figyelmét, de ha létezik, akkor visszaadja nekem az öcsémet, mert ő a lelke mélyén a legjobb ember, akit ismerek, és nem érdemli meg a halált. Akármit elvehet tőlem, ha felébreszti az öcsémet.

- Fiatalember… - hallottam az orvos hangját mögülem. Lecsordult egy könnycseppem. Ne, még ne…

- Itt az idő.

Megráztam a fejem.

- Ne, még ne… - suttogtam elhaló hangon.

- Fiatalember, tudom, mit érez, de…

- NEM! Nem tudja, nem tud maga semmit! Még ne. Csak annyit kérek! Könyörgök! Csak várjon egy kicsit…

- De..

- Kérem… Várjon egy kicsit.

- Hát rendben. A lekapcsolás időpontját átteszem 09:35-ről, 10:35-re – és ezzel kiment a szobából. Nem tudom, meddig ülhettem ott mozdulatlanul. Egy idő után erősen megszorítottam az öcsém kezét, mikor az orvos ismét belépett. Vége. Az utolsó reményszálba is kapaszkodni kezdtem.

- Naoki… Sajnálom – böktem ki a könnyeimmel küzdve megint – Ne haragudj rám. Annyira sajnálom… - kezdtek el potyogni a könnyeim végeláthatatlanul – Annyira elmondhatatlanul sajnálom… - szipogtam egyet, majd az Úrhoz kezdtem pofázni már végső kétségbeesésemben, hangosan, mikor az orvos csendesen a műszerhez lépett. Ne… Még ne!!

- Kérlek, Istenem… Kérlek. Ne vedd el tőlem őt!! A názáreti jézus krisztus úrhatalmas nevében kérlek téged... Add vissza az öcsémet! Ne vedd még el! KÖNYÖRGÖK! – már nyomta volna meg a gombot a műszeren a doktor, én pedig engedtem volna el az öcsém kezét, akkora fájdalommal, amit még nem éreztem, soha életemben, mikor éreztem, hogy Naoki gyengén megszorítja a kezem. A pulzusom az egekbe szökött, és magamon kívül ráordítottam az orvosra – NE!!!!

Az megállította az ujját a levegőben, én pedig Naokira néztem, aki pedig… rám. Nem a plafonra, nem a semmibe, rám.

- N… - szólalt meg, suttogva, alig hallhatóan – Narou? – a hangja még nem igazán volt az övé, rekedt volt, és elhaló, de mikor halványan elmosolyodott egy komplett kőszikla gurult le a szívemről. Ez Naoki. Örömkönnyek szöktek a szemembe, és az öcsém nyakába vetettem magam. Azt az érzést, nem lehet leírni, ha próbálnám se tudnám, valószínűleg ótvar hülyeség jönne ki belőle, és nem értenétek meg.

- Itt vagyok! – suttogtam a vállába, és zokogni kezdtem – Itt vagyok, már minden rendben… Istenem Naoki… - fúrtam a vállába a fejem – Istenem… - halt el a hangom, és erősen magamhoz szorítottam. Minden kínt, és örömöt, egyszerre engedtem ki magamból, ami azt eredményezte, hogy vagy 10 percen keresztül zokogtam a vállába, és milliószor elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire fontos nekem, és hogy mennyire sajnálok mindent. És nem érdekelt, hogy ott az orvos, magasról leszartam, az arcát is össze-vissza puszilgattam örömömben, de közben bőgtem.

- N..Narou, ez fáj! – nyekergett egy idő után Naoki, mikor elég fájdalmasan visszaölelt, és a hátam simogatta.

- Ne haragudj – hajoltam el, és durván letöröltem a könnyeim – Tényleg te vagy az Naoki?

Fájdalmasan bólintott egyet.

- Többé kevésbé. Darabokban – nyekergett fájdalmasan, mire felszabadultan felsóhajtottam, és fáradtan, és kimerülten a mellkasára basztam a fejem.

- Áuh! – szisszent fel, de nem reagáltam rá, csak lehunytam a szemem, és nem tom’ én mennyi idő után, elszundikáltam, közben a háttérben a szívverése biztosított arról, hogy nem, kurvára nem egy kibaszott álom, az öcsém nem halott.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, és felnéztem, az öcsém oldalra vetve a fejét, szuszogva szunyált, és fele annyi cső sem lógott ki belőle, mint eddig. Az orvos lépett mellém.

- Lekapcsoltuk a gépekről, a szervezete, már önállóan is képes működni. Ez egy csoda, fiatalember.

- Igen. Az – értettem egyet – Itt hagyom egy rövid időre, jó? Amíg alszik. El kell intéznem gyorsan valamit.

- Rendben, amint fel kel, úgyis el kell még látnunk normálisan a törött tagjait, illetve vizsgálatok is szükségesek.

Bólintottam, és felállva az ágy melletti székről, az öcsém fejéhez hajolva, megpusziltam a haját, és kiléptem a teremből, és a kórházból is. Beülve a kocsiba, a kormányra hajtottam a fejem, és elmosolyodva, megráztam a fejem, és az ég felé fordulva hálát adtam istennek. Adott egy második esélyt nekem, hogy jobban vigyázhassak rá. És ezt nem tudtam neki elégszer megköszönni. Beindítottam az autóm, és a legközelebbi virágboltoshoz hajtottam. Belépve, csak lecsaptam a hitelkártyám a pult asztallapjára, és egy nagy csokorba kértem, az összes itt megtalálható vörös rózsát, majd mikor nagy nehezen, összekötötte őket a csaj, egy zöld szalaggal, kivittem a kocsihoz, beraktam a hátsó ülésre, és szinte elszáguldottam Nero házáig. Kipattanva, kivettem a hátsó ülésről a csokrot, és az ajtóhoz léptem. Mikor belegondoltam, hogy az öcsém ismét életben van, ismét könnyek szöktek a szemembe, de leszarva azt, megnyomtam a csengőt. És innentől már ismeritek a sztorit.

– Mimoza –

- Minden rendben van akkor igaz? – hajolt el Nero Naroutól, egy kb. szolid negyed óra után – Beszélni is tud? – törölte le a kézfejével a könnyeit, de megállás nélkül mosolygott.

- Aha – szipogott egyet Narou, és ő is megtörölte a szemeit – Kicsit fura a hangja még, de tud beszélni! Éppen kivizsgáláson, és gipszelésen van a kórházban. Én pedig addig betartom az ígéretemet – nyújtotta felé a csokrot Narou – Boldog Születésnapot.

Nero elmosolyodott, és természetesen elfogadta.

- Köszönöm szépen – törölte meg mégegyszer a szemeit, és megtöltve a legközelebbi nagy vázát, bele tette őket – Igazán nem kellett volna.

- De igen.

- Nem – rázta meg a fejét, meghatódva Nero – Naoki életét kaptam szülinapomra, ennél többet nem is kívánhatnék. Ez eddig a legjobb szülinapi ajándékom.

- Be… Be lehet hozzá menni? – szólaltam meg halkan, mire Narou felém fordult, és már készültem volna a törpe kurvázásra, mikor megszólalt.

- Ja, be lehet. Amúgy is vissza akartam menni. Bemegyünk? – nézett Nerora.

- Ezt nem értem – rázta meg a fejét.

- Mit nem értesz?

- A kérdőjelet a mondatod végén! Még szép! Halálra akarom őt ölelgetni, a szülinapi ajándékomat!

- Szerintem ő meg boldog szülinapot akar neked kívánni – mosolyodott el Narou (!!!!!!!).

- Akkor hajrá – szólalt meg Rayne is és tapsolt kettőt – Elmegyünk, meglátogatjuk, és majd a kórházban, a büfében veszünk Neronak valami kis tortát, amivel megünnepelhetjük a szülinapját.

- Rendben, de hozom a forró csokim! – siettem oda az asztalhoz, és felkaptam a bögrémet.

- Azt is hozod? – nézett le rám Rayne, mire belekortyoltam, és hevesen bólogattam.

- Áh! Nem! Naokinak is viszünk!

- Bezony! – értett egyet Nero, és felkapva a fazékkal, eltűnt a konyhába, és pár perc múlva előjött egy másfél literes kulaccsal, ami tele volt forró csokival – Most már mehetünk!

Így hát itt hagyva Rayne kocsiját, beszállva Silvermanébe, a kórház felé hajtottunk, és annyira elmondhatatlanul boldog voltam, hogy megittam egyszerre a forrócsokoládémat. Ám egyszer csak egy rövidet rezgett Rayne telefonja. Odakaptam a fejem, és kíváncsin meredtem rá, mikor elővette. (Mi ültünk hátul.)

- Ki írt?

Ekkor felém mutatta, és egy SMS állt benne.

14:01

Feladó: Sasuke

Mondd meg Neronak, hogy Boldog Szülinapot.

Csak ennyi állt az üzenetben, semmi több. Szomorkásan Raynera néztem, és vigasztalásul megkínáltam a forró csokimból.