Narou
Akármilyen
görénynek lettem elkönyvelve, nem kívánom senkinek sem azt, amit 12.-éig éltem
át. Amit 12.-én azt pedig végképp nem. Ha nem a kórházban kuksoltam Naoki
mellett, akkor bent a szobájában, az ő pulcsijában, és csak a takaró alatt
feküdtem. Elhanyagoltam mindent, kissé le is fogytam, de nem szándékosan
éheztettem magam, egyszerűen elment az étvágyam. Azt a pár pohár vizet is le
kellett tuszkolnom a torkomon, hogy szomjan ne haljak, mert meg kell élnem a
12.-ét. De kurva nehéz volt. Az öcsém hiányán kívül nem éreztem semmit. Sem
éhséget, sem szomjúságot, még álmosságot sem. Egyszer mentem le a sarki
fűszeresbe valamiért, hogy azért mégis csak menjek valahova, de már a
bejáratnál összeestem, mert ránéztem a kókuszreszelékre, és eszembe jutott,
Naoki mennyire szereti a kókuszt. Ránéztem a borra, és eszembe jutott, hogy
Naoki nem szereti azt a fajta bort, ránéztem a csoki likőrre, és eszembe
jutott, hogy Naokinak az a kedvenc alkoholja, ránéztem az eladóra, aki fel akart
segíteni, és eszembe jutott, hogy Naoki biztos nagyon kedvesen bánna vele. Még
a legutolsó csövesről is Naoki jutott eszembe, mert tudom, hogy mindig beszél
róluk, akárhányszor elmegyünk mellettük, hogy mennyire szar, hogy az utcára
kerültek, és hangosan gondolkozik, hogy akkor miért nem vonulnak hajléktalan
szállókba. Mindent hozzá tudtam kötni, nem volt olyan, amiről halványan is, de
ne ő jutott volna eszembe. Nélküle egyszerűen képtelen voltam élni. És ez nem a
nyálas „képtelen vagyok élni nélküled” szöveg. Nem. Én tényleg életképtelen
vagyok az öcsém nélkül, és erre a napokban jöttem rá. Benéztem reggel hűtőbe,
és abban is Naoki tanácsát akartam kérni, hogy egyek-e vagy nem. De aztán
realizáltam, hogy nem issza csöndesen a meleg tejét mögöttem, így nem fog nekem
válaszolni. Ezért töltöttem a legtöbb időmet, inkább a kórházban.
Aztán szép lassan eljött a 12.-e.
Két dolgot készítettem elő akkorra. A pénzt, Neronak a virágokra, és a csőre
töltött pisztolyomat, egy tölténnyel. Nem, a főbe lövésnél nem vicceltem. Ha
felébred, megyek Neronak a virágokért, ha nem, akkor meg megyek Naoki után.
Mint minden nap, rutinosan bementem a kórházba, nem köszöntem senkinek,
bementem a kórterembe, leültem az ágya mellé, megfogtam a mancsát, és meredtem
magam elé. Összeszorítottam a szemem, és imádkozni kezdtem. Valami olyasmit
mondhattam, hogy tudom, mennyire rossz ember vagyok, és hogy nem érdemlem meg
az Úr figyelmét, de ha létezik, akkor visszaadja nekem az öcsémet, mert ő a
lelke mélyén a legjobb ember, akit ismerek, és nem érdemli meg a halált.
Akármit elvehet tőlem, ha felébreszti az öcsémet.
- Fiatalember… - hallottam az
orvos hangját mögülem. Lecsordult egy könnycseppem. Ne, még ne…
- Itt az idő.
Megráztam a fejem.
- Ne, még ne… - suttogtam elhaló
hangon.
- Fiatalember, tudom, mit érez,
de…
- NEM! Nem tudja, nem tud maga
semmit! Még ne. Csak annyit kérek! Könyörgök! Csak várjon egy kicsit…
- De..
- Kérem… Várjon egy kicsit.
- Hát rendben. A lekapcsolás
időpontját átteszem 09:35-ről, 10:35-re – és ezzel kiment a szobából. Nem tudom,
meddig ülhettem ott mozdulatlanul. Egy idő után erősen megszorítottam az öcsém
kezét, mikor az orvos ismét belépett. Vége. Az utolsó reményszálba is
kapaszkodni kezdtem.
- Naoki… Sajnálom – böktem ki a
könnyeimmel küzdve megint – Ne haragudj rám. Annyira sajnálom… - kezdtek el
potyogni a könnyeim végeláthatatlanul – Annyira elmondhatatlanul sajnálom… -
szipogtam egyet, majd az Úrhoz kezdtem pofázni már végső kétségbeesésemben,
hangosan, mikor az orvos csendesen a műszerhez lépett. Ne… Még ne!!
- Kérlek, Istenem… Kérlek. Ne
vedd el tőlem őt!! A názáreti jézus krisztus úrhatalmas nevében kérlek téged...
Add vissza az öcsémet! Ne vedd még el! KÖNYÖRGÖK! – már nyomta volna meg a
gombot a műszeren a doktor, én pedig engedtem volna el az öcsém kezét, akkora
fájdalommal, amit még nem éreztem, soha életemben, mikor éreztem, hogy Naoki
gyengén megszorítja a kezem. A pulzusom az egekbe szökött, és magamon kívül ráordítottam
az orvosra – NE!!!!
Az megállította az ujját a
levegőben, én pedig Naokira néztem, aki pedig… rám. Nem a plafonra, nem a
semmibe, rám.
- N… - szólalt meg, suttogva,
alig hallhatóan – Narou? – a hangja még nem igazán volt az övé, rekedt volt, és
elhaló, de mikor halványan elmosolyodott egy komplett kőszikla gurult le a
szívemről. Ez Naoki. Örömkönnyek szöktek a szemembe, és az öcsém nyakába
vetettem magam. Azt az érzést, nem lehet leírni, ha próbálnám se tudnám,
valószínűleg ótvar hülyeség jönne ki belőle, és nem értenétek meg.
- Itt vagyok! – suttogtam a
vállába, és zokogni kezdtem – Itt vagyok, már minden rendben… Istenem Naoki… -
fúrtam a vállába a fejem – Istenem… - halt el a hangom, és erősen magamhoz
szorítottam. Minden kínt, és örömöt, egyszerre engedtem ki magamból, ami azt
eredményezte, hogy vagy 10 percen keresztül zokogtam a vállába, és milliószor
elmondtam neki, hogy mennyire szeretem, és hogy mennyire fontos nekem, és hogy
mennyire sajnálok mindent. És nem érdekelt, hogy ott az orvos, magasról
leszartam, az arcát is össze-vissza puszilgattam örömömben, de közben bőgtem.
- N..Narou, ez fáj! – nyekergett
egy idő után Naoki, mikor elég fájdalmasan visszaölelt, és a hátam simogatta.
- Ne haragudj – hajoltam el, és
durván letöröltem a könnyeim – Tényleg te vagy az Naoki?
Fájdalmasan bólintott egyet.
- Többé kevésbé. Darabokban –
nyekergett fájdalmasan, mire felszabadultan felsóhajtottam, és fáradtan, és
kimerülten a mellkasára basztam a fejem.
- Áuh! – szisszent fel, de nem
reagáltam rá, csak lehunytam a szemem, és nem tom’ én mennyi idő után,
elszundikáltam, közben a háttérben a szívverése biztosított arról, hogy nem,
kurvára nem egy kibaszott álom, az öcsém nem halott.
Mikor legközelebb kinyitottam a
szemem, és felnéztem, az öcsém oldalra vetve a fejét, szuszogva szunyált, és
fele annyi cső sem lógott ki belőle, mint eddig. Az orvos lépett mellém.
- Lekapcsoltuk a gépekről, a
szervezete, már önállóan is képes működni. Ez egy csoda, fiatalember.
- Igen. Az – értettem egyet – Itt
hagyom egy rövid időre, jó? Amíg alszik. El kell intéznem gyorsan valamit.
- Rendben, amint fel kel, úgyis
el kell még látnunk normálisan a törött tagjait, illetve vizsgálatok is
szükségesek.
Bólintottam, és felállva az ágy
melletti székről, az öcsém fejéhez hajolva, megpusziltam a haját, és kiléptem a
teremből, és a kórházból is. Beülve a kocsiba, a kormányra hajtottam a fejem,
és elmosolyodva, megráztam a fejem, és az ég felé fordulva hálát adtam
istennek. Adott egy második esélyt nekem, hogy jobban vigyázhassak rá. És ezt
nem tudtam neki elégszer megköszönni. Beindítottam az autóm, és a legközelebbi
virágboltoshoz hajtottam. Belépve, csak lecsaptam a hitelkártyám a pult
asztallapjára, és egy nagy csokorba kértem, az összes itt megtalálható vörös
rózsát, majd mikor nagy nehezen, összekötötte őket a csaj, egy zöld szalaggal,
kivittem a kocsihoz, beraktam a hátsó ülésre, és szinte elszáguldottam Nero
házáig. Kipattanva, kivettem a hátsó ülésről a csokrot, és az ajtóhoz léptem.
Mikor belegondoltam, hogy az öcsém ismét életben van, ismét könnyek szöktek a
szemembe, de leszarva azt, megnyomtam a csengőt. És innentől már ismeritek a
sztorit.
Mimoza
- Minden
rendben van akkor igaz? – hajolt el Nero Naroutól, egy kb. szolid negyed óra
után – Beszélni is tud? – törölte le a kézfejével a könnyeit, de megállás
nélkül mosolygott.
- Aha – szipogott egyet Narou, és
ő is megtörölte a szemeit – Kicsit fura a hangja még, de tud beszélni! Éppen
kivizsgáláson, és gipszelésen van a kórházban. Én pedig addig betartom az ígéretemet
– nyújtotta felé a csokrot Narou – Boldog Születésnapot.
Nero elmosolyodott, és
természetesen elfogadta.
- Köszönöm szépen – törölte meg
mégegyszer a szemeit, és megtöltve a legközelebbi nagy vázát, bele tette őket –
Igazán nem kellett volna.
- De igen.
- Nem – rázta meg a fejét,
meghatódva Nero – Naoki életét kaptam szülinapomra, ennél többet nem is
kívánhatnék. Ez eddig a legjobb szülinapi ajándékom.
- Be… Be lehet hozzá menni? –
szólaltam meg halkan, mire Narou felém fordult, és már készültem volna a törpe kurvázásra,
mikor megszólalt.
- Ja, be lehet. Amúgy is vissza
akartam menni. Bemegyünk? – nézett Nerora.
- Ezt nem értem – rázta meg a
fejét.
- Mit nem értesz?
- A kérdőjelet a mondatod végén!
Még szép! Halálra akarom őt ölelgetni, a szülinapi ajándékomat!
- Szerintem ő meg boldog
szülinapot akar neked kívánni – mosolyodott el Narou (!!!!!!!).
- Akkor hajrá – szólalt meg Rayne
is és tapsolt kettőt – Elmegyünk, meglátogatjuk, és majd a kórházban, a büfében
veszünk Neronak valami kis tortát, amivel megünnepelhetjük a szülinapját.
- Rendben, de hozom a forró csokim!
– siettem oda az asztalhoz, és felkaptam a bögrémet.
- Azt is hozod? – nézett le rám
Rayne, mire belekortyoltam, és hevesen bólogattam.
- Áh! Nem! Naokinak is viszünk!
- Bezony! – értett egyet Nero, és
felkapva a fazékkal, eltűnt a konyhába, és pár perc múlva előjött egy másfél literes
kulaccsal, ami tele volt forró csokival – Most már mehetünk!
Így hát itt hagyva Rayne
kocsiját, beszállva Silvermanébe, a kórház felé hajtottunk, és annyira
elmondhatatlanul boldog voltam, hogy megittam egyszerre a forrócsokoládémat. Ám
egyszer csak egy rövidet rezgett Rayne telefonja. Odakaptam a fejem, és
kíváncsin meredtem rá, mikor elővette. (Mi ültünk hátul.)
- Ki írt?
Ekkor felém mutatta, és egy SMS
állt benne.
14:01
Feladó: Sasuke
Mondd meg Neronak, hogy Boldog Szülinapot.
Csak ennyi állt az üzenetben,
semmi több. Szomorkásan Raynera néztem, és vigasztalásul megkínáltam a forró csokimból.
Úristen!!!!Részen Ennyit még nem sírtam (pedig nem vagyok egy érzelgős típusú ember) de annyira Örülök hogy felébredt!!!!!!Ő a kedvencem .<3 És Narou-ra nincsenek szavak!!!!! SZUPEREK VAGYTOK ÍGY TOVÁBBB!!!!!!
VálaszTörlés