– Mimoza –
Mosott szar.
Azt hiszem ez a legtalálóbb jelző, arra az állapotra, amit nyújtottam, mikor
beléptem az ajtón. Letettem a bőröndöm az ajtóba, lehúztam a sarumat, és
ledobtam a hátizsákom. Már csak a csipkés szegélyes, kissé dekoltázsos has pólóm
és a picsa nadrágom volt rajtam, a hajamat pedig laza kontyba, (hogy pár tincs
szanaszét áll) felkötöttem.
- Megjöttem! – csoszogtam be a
házba, de választ nem kaptam rá. Értetlen ábrázattal végigszambáztam a házon,
majd végül felszenvedtem magam az emeletre, azon belül is a szobámhoz lépkedtem
és amolyan „Végre otthon” sóhajjal be is léptem rajta. Az ajtó túl oldalán
pedig ott ült Joshua. Az ágyamon. Gondolom egész nap ott várt. A csuklóján új
vágásokkal, kócos hajjal, eszelős tekintettel, remegve.
- Szia Joshua... – lépdeltem oda
hozzá, és leültem mellé az ágyra.
- Késtél. 2 percet, 10
másodpercet, és 4 tized másodpercet – harapdálta az alsó ajkát idegesen.
- Ne haragudj – sóhajtottam és a
nadrágom alját piszkálgattam.
- Többet ne ijessz meg ennyire –
remegett meg a hangja majd rám nézett, és elmosolyodott – De most már itt vagy!
– ragadta meg a karom, és közelebb húzva magához, körém fonta az ő karjait.
Szorosan ölelt magához, az orrát a hajamba fúrta. Jól esett. Lehunytam a szemem
és igyekeztem nem elsírni magam, és Niagarát csinálni a bátyám vállára.
- Annyira örülök, hogy végre
otthon vagy! – motyogta.
- Én is örülök, hogy végre otthon
vagyok – suttogtam összeszorított szemekkel, és a hátán belekapaszkodtam az
atlétájába. Jól esett az ölelése, az mindig jól esik, hiszen a testvéremről van
szó.
- Ma a kedvenced lesz vacsorára –
hajolt el, és kedvesen a szemembe nézett – Addig te pihenj le – simította végig
az arcom. Kimerülten bólintottam egyet, mire megpuszilta a homlokom, felállt az
ágyamról, és a szobaajtómhoz lépdelt, majd ki azon. De amikor ezt megtette,
felém fordulva pillanatokon belül elsötétült a tekintete és becsukta szobám
ajtaját. Ezzel nem is lett volna baj alapból... csak hogy a zár is kattant.
Értetlenül, szinte hitetlenül meredtem a becsukódott ajtóra, és csak szépen
lassan tudtam realizálni a dolgokat. Egyből felpattantam, mintha puskából
lőttek volna ki, és odarohanva rángatni kezdtem a kilincset, mint valami
epilepszia rohamos nem normális, de nem nyílt. Bezárta.
- JOSHUA!!! – kezdtem el
dörömbölni az ajtón, csoda, hogy be nem szakadt – ELÉG EBBŐL, EZ KIKURTÚL NEM
VICCES, OKÉ!?!! ENGEDJ KI INNEN!!!
- NEM!! – hallottam az ideges
hangját az ajtó másik oldaláról – Többet biztos nem hagysz engem magamra! Főleg
nem ilyen hosszú időre!! Nem fogok még egyszer ennyire szenvedni a hiányodtól!!
Majdnem beleőrültem Mimoza!! Nem mész el tőlem, még csak a szomszédba sem! Soha
többet! Mert az te ENYÉM vagy! Érted Mimi?! Az ENYÉM. Ezt akár galambpostával
megüzenheted minden elbaszott ismerősödnek!! Mert mától csak én leszek neked...
és senki más – suttogta ezt közelebb hajolva az ajtóhoz.
- JOSHUA!!! NEHOGY ITT MERJ
HAGYNI HALLOD?!!
És ezután már csak a lépcső
nyikorgó hangjait hallottam, ahogy letrappol rajtuk. Akkor millánóit se kapok??
Ez volt az első dolog, amire gondoltam. A másodikra pedig a torkom elszorult, a
szívverésem felgyorsult. Ez komolyan bezárt a saját szobámba!! Természetesen
megfordulva, és az ágyhoz sietve a telefonomat kerestem, de nem volt ott
semmi!! Pedig oda tettem le, mikor leültem mellé. Egyből realizáltam hogy azt
is elvette... Fel s alá járkáltam a szobában, mint Karcsi a szülészeten, az
apaságra várva, valami megoldáson gondolkodva, de azon kívül, hogy „Geci éhes
vagyok” nem jutottam semmire. Éhesen nem tudok gondolkodni! Végül ott álltam a
szoba közepén, mint egy kimerevedett broki, majd egész egyszerűen levágtam a
földre magam törökülésbe, és a tenyerembe temettem az arcom.
- Ezt nem hiszem el... –
suttogtam magamnak – Jó Istenem, ha vagy, most segíts meg...
– Dorian –
Ott álltam, és
Matsuko elvetemült szemeibe néztem. Álltam a tekintetét, ugyanis én se voltam
épp barátságos pillanatomban. A szokásos róka vigyoromnak nyoma se volt a pofámon,
majdhogynem vicsorogtam.
- TE UNDORÍTÓ RÓKAGECI!! TE
UTOLSÓ FASSZOPÓ SUNYI MOCSADÉK!! – kapott neki a galléromnak az a két lábon
járó xanax elszívó. Chani hiába próbálta lefogni. Én pedig csak komor, elborult
fejjel meredtem rá. És igyekeztem türtőztetni magam, hogy ne harapjam ki itt
helyben a torkát. Ez majdnem megfojtotta Nerot... Már a gondolat is hogy
hozzáért, felbasz. De annyira, hogy komolyan képes lennék őt kinyírni a gecibe.
- Dorian… - kezdte volna Chani,
közelebb lépve, de oda sem nézve feltartottam felé az egyik kezem, jelezve,
hogy álljon meg, és ne avatkozzon vele.
- Nyugi Chani – küldtem felé a
szokásos vigyoromat – Bízd ide – kacsintottam, ám mikor visszafordultam Matsuko
felé, az megajándékozott engem egy jól irányzott jobb horgossal, minek hatására
hátratántorodtam.
- MIT TETTÉL VELE?! HOGY VAN
GUSZTUSA HOZZÁÉRNI EGY EKKORA UNDORÍTÓ, ÉGETNI VALÓ TOLVAJ SZENNYHEZ MINT
AMILYEN TE VAGY MENDEZ?!! – ordított teljesen kikelve magából és sütött róla,
hogy mindjárt agyvérzést kap. Adta volna a jó isten. Kábszis geci. Mikor
felnéztem rá, jött a következő, amit már direkt engedtem be neki, pedig ki
tudtam volna védeni.
- Huh.. – lepődtem meg, és a szám
széléhez nyúlva megvizsgáltam a vérem. Bíborvörös. Szórakozottan felkuncogtam,
majd kissé elvetemült fejjel ismét ráemeltem a tekintetem. Az én szemeim nem
elsötétültek. A pupilláim nem kitágultak, hanem tűhegynyire szűkültek, a
tekintetem szinte világított, az arcom viszont elborult, és pillanatok alatt
ott teremtem, és bemostam neki egyet. Hála a gyűrűimnek, elég szépen
felhasította az arccsontját, de mielőtt mozdult volna, küldtem neki a
következőt, de azt már bal kézzel. Mondtam már, hogy amúgy bal kezes vagyok?
Nem? Akkor most mondom.
- Hogy mit tettem vele? Hogy
miért van gusztusa hozzám érni? Mert már elmondtam párszor… ÉN ki fogom tudni
őt elégíteni. És ki is elégítettem. Ahogy te soha sem tudtad. Mindenhogy. ÉN
majd vigyázok rá, ahogy te… soha sem tetted! Viszont mi lenne, ha áttérnénk
rád, kedves Matsuko? – szűrtem ki a fogaim között – HOGY MERTÉL HOZZÁÉRNI
AHHOZ, AMI MÁR AZ ENYÉM!!? MI?!! – kaptam el a torkát, a falnak basztam, és a
hüvelykujjammal elszorítottam a légzőnyílásait – Naaa? Na milyen? – hajoltam a
képébe – Tetszik? Jó, hogy nem kapsz levegőt? Neked ez jól esik, te gedva?!
Naa? Naaa?! Nem hallom, hogy válaszolnál!! – hagytam egy másodpercig levegőhöz
jutni, de aztán újra elszorítottam, és a képébe sziszegtem – Melegen ajánlom,
te kábítószeres mocsok, hogy a hercegnőm 10 kilométeres közelébe se merj menni,
vagy kiharapom a szíved, megértettél?! MEGÉRTETTÉL?! – ordítottam a képébe –
NE. ÉRJ. HOZZÁ!
Szinte megremegtem az idegtől,
ami belebújt a testembe, a bal karom tövéből a bal kézfejemig haladva, elérve a
körmökig, igen, ott kezdődik, a körmöknél, ott is végződik, kígyózik tovább a
combokba, egyszerre a bal és a jobb oldalon, kúszik, és érzem, ahogy egyre
szorosabban körülfonja a térdemet, a bokámat. Ideges voltam, teljesen elborult
az elmém. Hiszen Neroról volt szó. Még soha életemben nem éreztem ekkora dühöt,
azért amiért hozzáértek ahhoz, akit szeretek. Meg akartam őt ölni. Úgy ahogy
előbb ő akarta a Nerot.
- Világosan fogalmaztam? Vagy
előtted basszam őt meg? Előtted smároljam le, ahogy te tetted anno, Matsuko?!
Hogy lásd kié most már?! – ráztam meg őt – Mert most már nem a tiéd... –
suttogtam a fülébe komoran – Hanem az enyém. Csak az enyém… És már hamarabb is
az enyém volt, mint gondolnád, csak még magának sem vallotta be... Fogadd csak
el. Képes leszel rá?? Vagy adjak valami segítséget?? – hajoltam el, és mélyen a
szemeibe fúrtam az enyémet, nem is pislogtam. Az én arany szemeim perzselő
haragot, és bosszúvágyat tükröztek, az ő ezüst szemei pedig fájdalmat, és
mérhetetlen dühöt és indulatot.
- Megint nem hallom, hogy
válaszolnál.
- K... Kap... Kapd be a faszom… -
szűrte ki a fogai között fulladozva, a tekintete eszelős és véreres volt, a
szemei könnyesek. (!?) És erősen szorította a csuklóimat, hátha úgy elengedem.
El is engedtem.
- Majd máskor nagyfiú – kúszott
egy halvány gúnyos mosoly a képemre, egy pillanatig, és egy nagy lendülettel
kilöktem a bejárati ajtón. Megállt és elsötétült fejjel bámult vissza rám, és… legördült
egy könnycseppje. Ejnye, ennyire azért nem fojtogattam erősen. Ott szemeztünk,
és megpróbáltuk megölni egymást a tekintetünkkel.
- Oh.. el is felejtettem – túrtam
bele a hátsó zsebembe, amiben szerencsére ott lapult a nyaklánc (mert el
akartam vinni egy jobbat csináltatni belőle ma, Neroval), amit még anno Matsuko
vett Neronak. Egy arany, gyémántköves darab. Elég drága, 24 karátos, a gyémánt
is 20 körül lehetett. Csak én szexin kiloptam már egy ideje Nerotól, amúgy is
el volt szakadva – Erre már a hercegnőnek nem lesz szüksége… – hajítottam le
gúnyosan, és kíméletlenül a lábtörlőre – Jól jegyezd meg, amit mondtam Matsuko…
- borult el ismét a tekintetem – Hagyd békén őt, vagy legközelebb isten engem
úgy segéljen, megfojtalak – és ezzel egy nagy lendülettel becsaptam az ajtót. A
bosszú tűzforrón az igazi. Most ő is szenvedjen úgy, ahogy én szenvedtem, mikor
a hercegnő vele volt együtt. Haljon csak bele a fájdalomba, én tapsolva fogom
végignézni.
- Dorian! – hallottam Nero aggódó
hangját, Stacy mellől, mikor kimerülten lehuppantam a kanapéra, és a kicsattant
számat és a felszakadt arccsontomat vizslattam. Cuppogva megtörültem egy
zsebkendővel a számszélét, és az arcom. Remek, még egy hetekig tartó lila folt
a pofámon. Mert nem volt már így is épp elég.
- Nincs probléma hercegnő, minden
oké, nem véreztem még el – legyintettem és az izzadt hajtincseimet, az ujjaimat
kefének használva kisöpörtem a homlokomból – Az a kurva exed csinálja itt a
fesztivált… Ha még egyszer hozzád ér, én kinyírom – motyogtam, inkább magamnak,
mintsem neki. Rettenetesen ideges voltam, ahogy a kezeimre néztek, láttam,
ahogy remegnek. Tiszta kábszisnak éreztem magam. Annak remeg a keze állandóan.
Meg sokat szipog a sok kokótól. És itt akaratlanul is szipogtam egyet. Ám ekkor
hirtelen Nero lehuppant mellém, és átkarolva a nyakamat szorosan magához ölelt,
mint valami halálra rémült kisállat a gazdáját. Nem szólt, semmit csak a
vállamba fúrta az arcát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése