XCV. Fejezet

– Nero –

- Áú, jól van bazdmeg akkor felszálltak, azért még nem kéne megölnöd engem!! – szabadította ki magát Narou Rayne szorításából.

- Legszívesebben most mindenkit megölnék!!! Az a köcsög elvitte a szerelmemet!! – őrjöngött Rayne, és hála a hangjának, már tényleg mindenki rajtunk legeltette a szemét. Habár nem tudom, hogyan gondolta azt Narou, hogy feltűnésmentesek legyünk, miközben eleve az öltözékeink is feltűnőek. Rayne leült az egyik padra és a tenyerébe temette az arcát, és bele ordította a kérdését, hogy most mit csináljon. Ami meglepett, hogy Naoki is furcsán, amolyan idegesen és szomorúan meredt az induló járatokat mutató kivetítőre. Sasuke Rayne mellé ült és olyasmiket mondott neki, hogy szedje össze magát. Narou is próbálta bátorítani... Az ő stílusában. Én addig törtem a fejem, hogy most mi legyen.

- Kaito, van nálad hitelkártya? – kérdeztem az exemet.

- Még szép, miért? – kérdezett vissza és egyből a zsebéhez nyúlva, elő vette az irattartóját.

- Elkísérsz a jegypénztárhoz?

- Persze – motyogta furán és bele karolva (csak, hogy támogasson, mert nagyon fájt a lábam) az oldalán beálltunk a legrövidebb sorba. Szótlanul és idegesen álltunk egymás mellett. Olyan furcsa volt vele.

- Szóval... Te és Sasuke? – morgott az orra alatt. Felsóhajtottam.

- Nem ez a legalkalmasabb idő erre – sziszegtem.

- Jó. Bocsi – sóhajtott.

Tovább várakoztunk csendben, majd mikor végre mi kerültünk sorra, az üveg mögött egy barna, felkontyolt hajú, hamvas bőrű, szemüveges fiatal nő nézett ránk érdeklődve.

- Melyik járat indul leghamarabb Mexikóba?! – kérdeztem sürgetően.

- Egy pillanat kisasszony, már is nézem – fordult a gépe felé.

- Köszönöm – biccentettem, majd idegesen és várakozóan összenéztem Kaitoval.

- Egy óra múlva – közölte levéve a szemét a monitorról. Az sok idő...

- Huh... Rendben, akkor hat jegyet szeretnénk arra a járatra.

- Már is adom – biccentett és perceken belül már a kezemben fogtam a repülő jegyeket, miközben Kaito fizetett. Végül ismét bele karoltam és visszaandalogtunk a többiekhez.

- Merre voltatok?! – hőbörgött egyből Narou és idegesen meredt ránk. Vagy is inkább Kaitora.

- Jegyeket vettünk – mondtam és felmutattam őket – Egy óra múlva megy a következő járat Mexikóba.

- Mi?! – akadt ki Rayne – Egy óra az baromi sok csúszás!! Ennél már az is jobb lenne, ha fél útig elrepülnénk valahova, onnan meg átszállnánk egy Mexikói járatra!!!

- Jó, akkor te menj úgy! Bocsánat, hogy ameddig te itt siránkozol és a dühöd kimutatásával menőzöl, addig én cselekedtem!! Mert minél előbb Mimit itt akarom tudni velünk, épségben!! – korholtam le sértetten és az összes jegyet hozzá vágtam (már amennyire egy papírdarabot lehet), amik a földre hullottak és félre sántikáltam. Sértetten, dühösen és elkeseredve ültem le egy kényelmesebb kanapéra, miközben az érkező, várakozó és távozó embereket figyeltem. Nagyon forgalmas hely ez a reptér.

- Bocsi, a bátyám utánad küldött, hogy vigyelek vissza – állt meg előttem Naoki.

- Sasuke? – kérdeztem félig fel vont szemöldökkel, hogy miért nem ő jött értem.

- Rayneba próbál lelket önteni – vonta meg a vállát, majd leült mellém.

- Úgy aggódom Mimiért – panaszkodtam neki.

- Én is – jött a válasz, amitől hátra hőköltem – Vagy is... Remélem, még egy darabban kapjuk vissza, mert nem akarok Rayne bosszúszomjas kezei által meghalni – javította ki magát zavarosan. Épp fel akartam tenni neki egy kérdést, hogy ez mi volt, amikor az ég megkegyelmezett neki, mert Kaito jött utánunk.

- Utánatok küldtek – közölte – És szerintem, elmehetnénk kaját meg innit venni az útra.

- Ez egy jó ötlet – ugrott fel mellőlem Naoki – Menjünk! – indult meg előre, én meg Kaito támaszát elfogadva, utána mentünk.

Kemény egy órás várakozás után végre a gépen csücsültem az egyik ablak mellett, a kijelölt helyemen, az indulást várva, amikor lehuppant mellém valaki, aki nem Sasuke volt, hanem Narou.

- Szóval. Te és Matsuko? – kérdezte ő is.

- Narou légy szíves, hagyjuk most ezt – sóhajtottam.

- Mióta? – hagyott figyelmen kívül.

- Egy ideje.

- Pontosabban?!

- Narou, kérlek... - néztem a szemeibe könyörgően.

- Várjatok csak. Ezzel még nincs vége – sziszegte, amitől eléggé megijedtem, majd felállt és hátra ment az öccséhez, aki Kaitoval ült. Így ültek ők hárman, mellém meg leült Sasuke középre, kívülre pedig Rayne. Nem szóltam Sasunak, hogy Narou megfenyegetett, csak elmosolyodtam, mikor egy puszit nyomott az arcomra.

- Hogy érzed magad? – kérdezte megfogva a kezem.

- Pocsékul. Félek, aggódok, és egyre jobban fáj a lábam – motyogtam.

- Ígérem, mindjárt vége lesz mindennek – csókolt meg. Szégyellem bevallani, de bealudtam. Miközben a barátnőm biztos nem alszik, s ki tudja, mi lehet vele, én bealudtam. Legközelebb már Sasuke keltett fel, hogy pár perc és leszállunk, mellesleg már este volt, amikor oda értünk. A gép szépen landolt, minden simán ment és mivel semmi csomagunk nem volt, ezért hamar és könnyedén távoztunk a fedélzetről. Aztán megtorpantunk.

- Annak a köcsögnek biztosan volt külön fuvarja! És mi mivel megyünk?! – dühöngött Narou idegesen körbe nézve. Én összehúztam magam, mert rettenetesen fázni kezdtem. Nagyon hideg szellők fújtak. Sasuke rám adta a zakóját, amitől jobb lett egy kicsit. Sőt, sokkal.

- Lopnunk kell egy kocsit! – közölte Rayne és körbe-körbe forgatta a fejét egy célpontot keresve. Végül megakadt a tekintete egy BMW kombin, és biccentett Narounak, Naokinak, hogy most átveszik a kocsi tulajától az autót. Csak annyit láttam, hogy ezek hárman oda mennek az éppen a kocsijába készülődő emberhez, magyaráznak neki valamit, utána Narou lök rajta egyet, Rayne pedig kiüti. Csávó kifekszik és Naoki integet nekünk, hogy mi is menjünk oda.

– Rayne –

Sima ügy volt elintézni, pillanatokon belül a kocsiban tudtuk magunkat. Elég nagy volt a nyomorgás. Sőt, volt egy féltékenységi jelenet is, mert én mindenképp azt akartam, hogy Sasuke üljön előre mellém, mert ő jól ért a GPS-hez, ami ebbe a kocsiba is tökéletesen be volt szerelve. Ezért ő jött előre, hátul meg a többiek, azzal a különbséggel, hogy Nero csak Narou ölében fért el, mert Naoki nem akarta, hogy az ölébe üljenek. De igazából pont leszartam, engem az érdekelt, hogy induljunk már a faszomba, mert kezd nagyon-nagyon elfogyni a maradék józan eszem! Beindítottam a motort és az autópálya felé vettem az irányt.

- Merre is kell menni?! – kérdeztem úgy isten igazán érdeklődve a többiektől – MERT, HOGY FOGALMAM SINCS, HOGY MÉG IS HOVÁ TART JONATHAN A SZERELMEMMEL!!!! – ordítottam el magam idegesen a sötét utat figyelve. Hatalmas csend következett a kocsiban.

- Ráadásul kurvára ismeretlen területen vagyunk, KÜLFÖLDÖN, DE OLYAN KÜLFÖLDÖN, AHOL MÉG AZ ORSZÁG ÚT IS SZAR!!! – dühöngtem tovább, mert itt nem éppen aszfaltból volt az út.

- Álljunk meg egy panzióban! Felhívjuk apáinkat és kiokoskodjuk, mi legyen! – vetette fel Sasuke, de ettől csak még idegesebb lettem.

- Álljunk meg? ÁLLJUNK MEG??!! HÚZZUK TOVÁBB AZ IDŐT ILYENEKKEL, HOGY ÁLLJUNK MEG??!!

- Nyugodj már le, kúrjon meg az ég!! – rúgott bele az ülésembe a mögöttem ülő Narou, amitől Nero sikoltott fel (helyettem is?).

- Ne csináld már, mert fáj!! – szólt rá szenvedően.

- Elnézést szerelmem, csak felidegesít ez az idegbeteg!

- Silverman, ne szerelmemezd le az ÉN szerelmem, és te is ilyen lennél, ha épp Nero lenne Mimi helyében! – szólt hátra Sasuke mérgesen.

- Akkor mondom rá, hogy szerelmem, amikor akarom!

- KUSS INKÁBB AZT MONDJÁTOK, MI LEGYEN?! – ordítottam közbe.

- ÁLLJ MEG EGY PANZIÓBAN!! – ordított le Narou és Sasuke. Szóval kénytelen voltam egy csöves putri helyen megállni, ahol minden olyan kis szegényes volt, de legalább takaros és tiszta. Egy mexikói öregasszony vezette a panziót és az ott dolgozó fiatal lánya volt a tolmács. Kaptunk szobákat, ha maradnánk éjszakára, már pedig maradni fogunk, mert úgy alakult minden, hogy muszáj maradnunk. Ugyanis a kis fa erkélyen ácsorogva beszéltünk apáinkkal, akik ki voltak hangosítva az én telefonomban. Amíg Nero sebét ellátta az öreg néni. Persze bele telt egy kis időbe, mire visszahívtak minket a faterok (Silvermanekhez mentek apa és Robert).

- Apa, ki kell derítenetek, hogy Jonathannak hol van Mexikóban a tanyája! – szólt bele Sasuke.

- Rayne – szólt a telefonba apa óvatosan – El tudjuk intézni, de sajnos csak reggelre!

- Hát ezt nem hiszem el! – vágtam földhöz a saját telefonomat, amit szorongattam és inkább bevonultam az egyik hálóba és idegesen ököllel a falba vettem egy isteneset, amitől a fából készült fal beszakadt, az öklöm pedig tiszta szálkás lett. Megjelent mellettem a néni, rosszallóan és aggódóan rám meredve.

- Mi van?! - kérdeztem flegmán. Nem értett engem, de valamit hadovált nekem spanyolul, amiből egy mukkot se értettem. Végül megunta és a kezemet megragadva leültetett a recepción az asztalhoz és egy tűt elő véve, elkezdte kiszedni az öklömből a szálkákat.

- Holnap reggelre meg lesz minden – jött be Sasuke – Addig muszáj kibírnod.

- Remek – sziszegtem. Már nagyon-nagyon aggódom és megőrülök ettől a sok rossz érzéstől, ami bennem kavarog. Komolyan már sírni akarok!!! Ha végre elkapjuk Jonathant, az arcát a felismerhetetlenségig fogom szét lőni...