XCVI. Fejezet

– Jonathan –

Épségben, mindenféle fennakadás nélkül megérkeztünk Mexikóba. Igeeeen, eddig csöppet aggódtam, hogy a négy maffiakölyök jön, és belekotnyeleskedik a kis kiruccanásomba, de eddig nem történt semmi, szóval nyugodt szívvel szálltam ki a repcsimből, oldalamon a kis picúrral.

- Egy ideig itt fogunk maradni, rendben? Tetszik? – hajoltam le hozzá gúnyos mosollyal.

- Rayne… Rayne… Rayne… - mondogatta folyamatosan tovább, és meg kellett tartanom, mert eléggé szédelgett. Fenébe. Hozzá értem, le kell majd fürdenem, de nagyon gyorsan.

- Raynust már nem látod többet sajnos, ideje lesz kiverned a buksidból. Nem jött el érted, mint ahogy mondtad, sajnos mindenkinek át kell esnie egy kis csalódáson nemde? De nézz körbe, milyen szép helyre jöttünk – paskoltam meg a fejét, persze úgy hogy egy rongyot tettem a kezem elé.

- Azaz időszak az életedben lezárult! Itt az új – mutattam az 5 csillagos, kissé spanyolos, luxus villámra, ami távol van a nagyváros minden szennyétől. Nem bírom a szmogot. Fúj. Nem válaszolt, csak legördült egy könnycsepp az arcocskáján. Aztán még egy… és még egy… Sírni kezdett, közben folyamatosan mondogatta a kis szerelmének a nevét.

- Naaaa… Ne itasd az egereket, jól megleszünk mi ketten. Felvidítalak, elmegyünk vacsorázni rendben? De előbb átöltözöl, mert abba az étterembe, nem lehet ilyen ruhába menni, bizony ám! – csaptam össze a tenyerem vidáman, és intettem a testőreimnek, hogy hozzák be a lányt, de előtte adjanak még be neki még egyet, mert kezd öntudatánál lenni. Azok, pedig mint a hűséges pincsi kutyák, már kapták is elő a tűt, és az ablakból visszatükröződve, hátra se kellett fordulnom ahhoz, hogy lássam, ahogy kifeszítik a karját, és kíméletlenül belevágják a következő dózist, a kislány pedig erőtlenül ütlegelte a vállukat, és elhalt hangon kiabált, hogy ő nem akar többet. Áucs. De hamar felöltözött, (azaz felrángatták a ruhát rá, alig lehet találni gyerek méretben ilyen ruhát egyébiránt) abba csinos, hátul teljesen kivágott fekete egybe részes mini ruhát (a vágás mentén és a vállán strassz kövekkel), és szerintem így már sokkal jobban festett, a magas sarkúját rajta hagytam, azzal nincs probléma. Az esténket röviden leírom, mert tudooom mennyire kíváncsi mindenki. Elvittem vacsorázni, ami igazából arra volt jó, hogy körbemutogassam az új háziállatom. Mindenkinek eldicsekedtem vele (vannak ismerőseim Mexikóban), hogy van házi programozóm, és hogy milyen kis ügyes, és hogy milyen drága volt. (Egy kis füllentés belefér.) Még új nevet is adtam neki. Csak nem lófrálhat itt az igazi nevével, hiába tetszik. Még valakinek a fülébe jut, hogy itt jártunk… Például azoknak, akik tönkretették a szülinapi partimat. Így Mimozát Roxanne néven mutattam be. Csórikám amúgy csak ott ült, és dülöngélt, és néha benyögött olyat hogy „Rayne” „Nero” „Joshua”. De ezt a mexikói barátaim nem értették. Körülbelül éjfélre értünk „haza”. Levettem a kalapomat, és jólesőn felsóhajtottam.

- Otthon édes otthon – guggoltam le hozzá – Hogy érezted magad? Ő csak nézett rám, könnyes, fakó szemekkel, bágyadtan majd hirtelen öklendezett, és egész egyszerűen a FEHÉR ÖLTÖNYÖMRE RÓKÁZOTT! Felvisítottam és elugrottam tőle.

- ÚRISTEN!!! – könnyeztem be most már én is – Ez undoríítóóóóó. SAM!! – ordítottam hisztérikusan az egyik testőrömnek, aki már felém is ugrott, és lesegítette rólam az LEHÁNYT ÖLTÖNYÖMET – NEM BIROM NEM BIROM NEM BIROM! – legyezgettem magam – Valaki csináljon valamit, FÚÚJ!! OLYAN LETTEM!! KÉSZÍTSÉTEK ELŐ A FÜRDŐM, VAGY ELADLAK TITEKET RABSZOLGÁNAK!!

– Sasuke –

A szobafelosztás (három szobát kaptunk, két ággyal) úgy nézett ki, hogy Én, Nero (Itt Narou ki akarta verni a balhét, de valamiért tartotta magát, és nagyon vészjóslón pásztázott, mint aki tervez valamit) Narou, Naoki (ki gondolta volna?) és Kaito, Rayne. Lent az ebédlőben megvacsoráztunk (itt legalább volt kaja), aztán mindenki ment fel a szobájába aludni. Valahogy mindenki most geci fáradt volt, és megbeszéltük, hogy majd reggel dumálunk. Mi is Neroval inkább felmentünk a szobába kaja után. Persze azért hallottuk, ahogy Naoki és Narou max hangerőn bömböltetik a dobozos tv-t a másik szobába, közben kibeszélik a műsorokat. Vékonyak ezek a falak. Becsuktam magunk mögött az ajtót, ő pedig a tulaj lányától kapott spanyolos szabású hálóingjében befeküdt az egyik ágyba, és magára húzta a takarót. Isten a tanúm rá… kurva szexi volt benne. De két ágy volt... Értitek? KÉT KÜLÖN ÁGY! Ezen azért egy kicsit kibuktam. Szóval ott feküdtünk KÉT KÜLÖN ÁGYBAN, ő oldalra fekve, nyakig betakarózva a kis vékony takaróval, én meg háton feküdve, egy szál bokszerben meredtem a plafonra. Én ezt nem bírom. Kimásztam az ágyból, és odasunnyogva, felemeltem a takaróját, és bemásztam mellé, és hátulról átölelve, magamhoz húztam.

- Sasukeeee… - kuncogott fel fáradtan.

- Cccst – vigyorodtam el – Alva járok.

- Igeeen? Az alvajárók tudnak beszélni? – fordult felém a testével és a szemembe nézett. Hogy lehet az, hogy neki még sötétben is szinte rikít az a gyönyörű zöld szeme?

- Én különleges alvajáró vagyok – mosolyodtam el, és végigsimítottam az arcát, és ő is így tett velem.

- Szeretlek – suttogtam – Nem akartam, hogy ez történjen veled… - utaltam a lábára – Inkább engem talált volna el a goly… - itt viszont a számra tette a mutatóujját és szigorúan a szemembe nézett.

- Ilyet még csak véletlenül se akarok hallani.

Bűnbánó mosoly kúszott az arcomra, és közel hajolva hozzá, megcsókoltam, majd fölé emelkedtem.

- Vékonyak a falak Sasuke! – suttogott óvatosan megütögetve a vállamat, mikor a nyakát kezdtem el csókolgatni.

- Nem érdekel. Narou és Naoki úgyis bömböltetik a TV-t, Rayne és Kaito, pedig szerintem már alszanak.

- Kétlem, hogy Rayne valamennyit is fog az éjszaka alatt aludni… - sütötte le a szemét – Én se valószínű, hogy tudnék… Aggódom.

- Akkor ne aludjunk.

Reggel… Fáradt voltam. Tudtátok, hogy a régi ágyak nyikorognak?! Én sem. De szerencsére, úgy látszik senki se hallott semmit a tegnap estéből.

- És most?! – ült le Narou csapkodva az ebédlő asztalhoz reggel. Körülöttünk amúgy sok hosszú asztal volt, és ott is különféle vendégek ücsörögtek. Olyan volt, mint egy kibaszott menza.

- Várjuk faterék hívását – szólaltam meg, és az asztalra kitett telefonomat szuggeráltam.

- Kétlem, hogy ilyen korán fent lennének – ásított egyet Naoki, aki kis híján belefejelt a tejbegrízébe. Egész éjjel TV-ztek Narouval, tanúsíthatom.

- Reggel kilenc van Nao’ ez nem korán – hordta le a bátyja, de ő is ásított egyet. Majd én is, aztán Nero is… Kaito… és végül Rayne is egy jó nagyot. Hát igen, az ásítás ragályos. Viszont mikor már mindenki holt fáradtan neki kezdett a reggelijének (Narou „valamiért” nagyon nézte Nerucit a hálóingben, amiért kis híján felrobbantam. A nénikéjét nézegesse…) megcsörrent az asztalon a telefonom. Eldobtam a kis fakanalat, amit a tejbegrízhez kaptam, és felkaptam a telefont.

- Fater?!

- Igen mi vagyunk, fiam. Ahogy ezt kimondta, már el is tartottam a fülemtől, és kihangosítottam.

- Na?

- Megtaláltuk. A kis tanyája, nem messze a városban van. A Francisco Paulino utca végig az övé. A város után, pontosan 200 méterre, egy óriási luxus villa lesz, biztos kiszúrjátok.

- Biztonsági berendezés van? – kérdezte Narou.

- Csak a legalapabb. Ugyanis ide mindig nyaralni jön le, nem számít arra, hogy rábontják a házat.

- Értettük – bólintottam – Még valami?

- Ja igen. Van egy pár kutyája.

- És? – horkantott fel Narou.

- Nem értitek. Ezek idomított óriási argentin dogok, kint a kertben szabadon. És még vagy három rottweiller. Letépik a tökeiteket, ha nem vigyázzatok.

- Majd a szájukba dugom a pisztolyom és lepuffantom őket – röhögött fel Narou, és itt sokat sejtőn Nerora nézett, aki megfeszült. Van itt olyan, amiről én nem tudok? Jha igeeen… Anno mesélte Nero, hogy Narou megölte a szomszédja kutyáját. Nem felejtettem ám el.

- Rendben – sóhajtottam – Köszi mindent fater – és ezzel lenyomtam.

- Akkor – dobta le a kanalát Rayne egyből – Mit ültök itt? Induljunk! – állt fel.

Szomorúan végigmértem a haverom. Karikás és véreres volt a szeme. Sírt este.

- Faszom. Úgy se vagyok éhes – dobta le a kanalát Narou is – Nero, te biztos akarsz jönni? – kérdezte AGGÓDVA AZ ÉN NEROMTÓL. Majdnem felrobbantam. Nyugi, nyugi, nyugi. Gondolj a tegnap éjszakára… Ezzel nyugtattam magam.

- Biztos! – csillant fel a szerelmem szemébe a harcias fény, amit a felhőkarcolóban produkált – Biztos nem fogok itt ölbe tett kézzel ülni, mikor a barátnőmmel ki tudja, mi van!! Megyek – állt fel hirtelen lendülettel, ám az arca kicsit megfeszült. Még mindig fájt a lába… Nem akarom így elengedni, de úgyis az lesz, amit ő akarna, nem bírok neki nemet mondani. Szóval felpattantunk, kifizettük a szállást, a tolmács lány, a tulaj lánya, odajött hozzám, mert mondani akart nekem valamit, de ide-oda hebegett, és vörös volt a feje, és valami olyasmiről motyogott hogy lenne-e nálam esélye vagy mi… De nem tudtam sokáig hallgatni a gádzsit, mert Nero hevesen elrángatott onnan, és akkora utálattal meredt arra a csajra, hogy még én is megijedtem kissé. Hoppáka. Így történt, hogy bepattantunk ismét a lopott kocsiba, majdnem ugyanolyan felállással, mint ahogy érkeztünk tegnap éjszaka, csak most azzal a különbséggel, hogy én Nerot Naoki ölébe ültettem. Inkább az öccse, mint a bátyja, benne jobban megbízom, mert tudom, hogy nem fog Nerora ÚGY nézni. Remélem… Bár Narou nem látszott idegesnek, max. azért, hogy végül nem az ő ölébe ül a szerelmem, de Naokinak nem akarta kiszuggerálni a lelkét a szemeivel, szóval gondolom nem lesz baj.

- Faszom! – hangzottam fel, mikor a GPS-el babráltam.

- Mi az? – fordult felém mindenki ingerülten.

- Ez a része a városnak nincs benne a GPS-ben.

- ENNYIRE KINT VAGYUNK A PICSÁBAN?! – horkantott fel a haverom.

- Akkor elő a térképpel… - sóhajtottam, és kinyitottam a kesztyűtartót, azzal a reménnyel, hátha van a városról egy térkép ott.

- Ajj ne mááár – óbégatott egyszerre Narou, Naoki és Rayne.

- De-de… - vettem ki a térképet. Bingó.