LXXX. Fejezet

– Narou –

Feljelentett mi? A bátyuska még távolról se tudja, hogy kivel baszott most ki. Nem tudja, de nem ám… Ha azt hiszi, hogy megúszhatja azt, hogy feljelentett egy Silvermant, akkor kurva nagyot téved! Már ki is találtam, hogy büntetem meg, a kicsi húgával együtt… mert az árulkodás rossz dolog, azt büntetni kell.

Már rég sötétedett, mikor az öcsémmel megálltunk a pláza előtt. Körülbelül fél kilenc-kilenc körül járhatott az idő. Fekete bőrkesztyű, és fekete csöves sapkát viseltünk, szintén fekete bőrdzsekivel. Azért mégse jöjjünk ide színes afro parókával, valami elbaszott 80-as évekbeli diszkó, hippi ruhával hogy „hát helló”.

- Na, hajrá – pattantam ki a volán mögül, és megigazítottam magamon a sapkát.

- Biztos ezt akarod bátyó..? – ütötte meg az öcsém hangja a fülem.

Éppen az eszközöket pakolgatta az autó csomagtartójában, bele egy sporttáskába. Fogó, csavarhúzó, a mi speciális kis eszközünk, zseblámpa… és további ínyencségek.

- Igen biztos, öcsi. Nem kell itt az ördögöt a falra festeni, minden a legnagyobb rendben lesz, csak megleckéztetjük a kis csonka Roosie családot, egy picikét – kuncogtam fel – Csak nem fosol, hogy lebukunk? – itt enyhén fitymáló pillantást mértem az én drága öcsémre.

- Nem, az nem érdekel – pillantott félre.

- Akkor nyugodjál megfele, és csináld, amit mondok – veregettem vállba testvériesen.

- Rabszolga hajcsár… - motyogott még valami ilyesmit az orra alatt. A pláza nagy bejárata, mint mindig most is nyitva volt, de mivel a boltok mindegyike már hétkor meg nyolckor bezárt, így egy kósza lélek se kóválygott céltalanul a pláza folyosóin, kivéve a biztonsági őrt. Aki most épp nem volt sehol. Szóval, akár tarthattunk volna egy kisebb sétát is, de nekünk csak a drága iSamurai kell, ami mázlinkra már tegnap bezárt. Igaz, a bevásárlóközpont folyosóin körülbelül egy félórát céltalanul kolbászoltunk, míg megtaláltuk azt a fostos boltot. Megálltunk előtte, én pedig térdre ereszkedve, elvettem az öcsémtől a hozott sporttáskát, és kutatni kezdtem benne. Végül mikor mindent előkészítettem igen szexin neki is veselkedtem, míg ő tartotta nekem a zseblámpát. Mondanom sem kell, nagyon jónak éreztem magam. Ha nem jön össze a maffiafőség, mikor már apám megmurdel, akkor megyek betörőnek. A technika lényege amúgy egy speciálisan kialakított kulcsban rejlik. Amelyet a zárbetétbe helyezve, majd egy csavarhúzó, vagy kalapács segítségével megütögetve az ajtó és a zár védtelenné válik. Voila’! És így károkozás nélkül, nyomtalanul be tudtunk libbeni a kis boltocskába. Mit be nem szerezhet az ember egy röpke délután alatt. Szóval az ajtó kinyílt. A fogaim közé fogtam a zseblámpát, amit az öcsém a számba adott, és be is léptünk. Nem lepődtünk meg hogy full sötét volt, és a két zseblámpával kellett megvilágítanunk a padlót. Az egész bolt hófehér volt, kiállított iPhone készülékek és iPadek tömkelege. De nekünk a raktár kellett, de oda csak a dolgozók mehettek be, szóval jöhetett ismét egy zártörés. A hátsó ajtóhoz vezetett a következő utunk, de ezt inkább a nomád, csöves, hullámcsatos verzióval oldottuk meg. Az előbbi verzió kicsit hangos, szóval a mellettünk elhelyezkedő hangérzékelő talán kicsit, nagyon sípolni kezdett volna, aztán meg a zsernyákok megbasznának minket szárazon.

- Honnan van neked hullámcsatod? – néztem az öcsémre hitetlenül.

- Nem tudom, a fiókba találtam – vonogatta a vállát, én pedig csak egy apró fintorral (mert kitudja, milyen utakon járhatott az a hajcsat) elvettem, és a zárba dugva, elkezdtem a kis akciómat. Ez csak röpke kibaszott tíz perccel tartott tovább, mint az előbbi… Na mindegy. Bejutottunk oda is.

- És most? – szólalt meg az öcsém, a zseblámpával végigpásztázva az oszlopokban álló telefonokat.

- Csak bízd ide – indultam el a telefonpillérek között, az államat vakargatva.

- Min gondolkozol?

- Hogy melyiket vigyük el…Oh! – akadt meg a szemem egy Limitált, 24karátos Gold, iPhone 5S-en és kissé lábujjhegyre állva, le is kaptam a polcról – Meg is van a szerencsés.

- Pont a legdrágábbat, mi? – fogta a fejét az öcsikém.

- Perszee, majd egy kis szar iPhone 4-ért jöttünk ide, és törtünk fel zárakat – horkantottam fel, mintha ez valami sértés lett volna számomra, mert az is volt. Na de kérem...

Kiszökkenve a raktárból, a lámpám fénye megakadt egy asztalon. Kíváncsi grimasszal az arcomon közelebb lépkedtem és végigvilágítottam rajta. Egy elég díszes keretű kép volt az asztalon, a múltkori borostás csávó volt a képen, és ölelgetett egy lányt… aki nem más volt, mint az én Nerucim. Rögtön a kép mellett volt egy felragasztott cetli. Hugi (Nero) címen, és egy telefonszám. Egy sunyi vigyor kúszott a képemre, és egy lendülettel letéptem a cédulát.

- MENJ INNEN – üvöltötték a képembe körülbelül 1 óra múlva az én picinyem, mikor átcsörtettem hozzá.

- Ajjajaj… - ráztam a fejem kissé hátrahökkenve – Tán rosszkor zavarok?

- TŰNJ INNEN!! – visított hisztérikusan, mire elsötétült az arcom.

- KUSS – ordítottam el magam hirtelen, mire hátrahőkölt – ITT NEKEM VAN JOGOM ORDÍTANI!! – kaptam el hirtelen a torkát, és becsörtetve a lakásba, egyszerűen a falhoz szorítottam – FELJELENTETTETEK?! IGEEEN? VÁLASZOLJ!!

- Ne..Nem tudom, miről beszélsz..- kapott a csuklóimhoz, hátha akkor elengedem. Szegény rosszul gondolta. Még erősebben szorítottam.

- Neeem?! HAZUDSZ!! – hajoltam vészesen közel, és az ágyékommal a falnak szorítottam, fél lábamat az ő két lába közé préseltem – Ezt még meg fogod bánni kedvesem... Csúnya idők következnek itt.

- Hagyj békén… - könnyezett be – Hagyj békén légy szíves... Nem bírom tovább.

- Bírd még ki, kedvesem – simítottam végig az arcát, de nem volt az arcomon mosoly, szigorúan néztem rá – Mindjárt vége – löktem el magam tőle, és megperdülve a tengelyem körül, az ajtó fele vettem az irányt – Ne haragudj, hogy most csak ilyen rövid időre jöttem, a farkamra majd később húzlak fel, rendben? Ne nézz rám így.. Ami késik, nem múlik galambom... – pillantottam hátra sötét mosollyal, majd angolosan távoztam.

– Mimoza –

Értetlenül meredtem a telefonra miután leraktuk. Követelőzik… Ez nem kérés volt, követelőzik. Hajj. Nagyon furcsa volt a hangja, könyörgött szinte. Ennyire hiányoznék neki? Kétlem, voltunk már több ideig is távol, mikor nem voltunk még együtt. Mi a ménkű folyik itt. Enni akarok. Nagy sóhajjal caplattam le az emeletről.

- Joshuaaaa! – óbégattam.

- Mondjaaaaad! – utánozta a hangomat, kijőve a konyhából.

- Lehet egy kérésem? – pattogtam oda, és rácsimpaszkodtam, mint egy gyerek.

- Ajjaj, nyalizol. Ez rosszat jelent – állapította meg. Túl jól ismer.

- Pedig most csak… - itt lefagyva meredtem rá, nem tudok a szemébe hazudni. Nem megy. Egyszerűen nem megy. Tudom, hogy ha szóba hozom Raynet akkor aggódni fog, és megint veszekedni kezdünk. Csapkodunk, egy komplett máricsúj részt játszunk itt el, komolyan már azt várnám, mikor vágja a fejemhez, hogy megcsaltam Ronaldoval, és elszöktem Allejandróval.

- Holnap Neronál leszek, nem jövök haza, de majd küldök SMS-t… - pillantottam félre, majd lábujjhegyre állva megöleltem, amit eléggé furcsállt. Sajgott a szívem fizikailag. Nem szeretek neki hazudni… Ahhoz túlságosan is szeretem. De mikor kiölelgettem magam, felsiettem a szobámba, és írtam egy SMS-t a kis királynak hogy „Megvan. Ezért jár nekem két sajtburger is. Utálok neki hazudni” És elérkezett a holnap is, hajjajaj. Na az már egy külön misét megér.