LXXIV. Fejezet

– Mimoza –

Mikor hazaértem Joshua a földön ült, az egyik szekrényünk előtt, és nagyon rendezgetett valamit. Én lehajítva a hátizsákom az előszobába, kimentem a konyhába, elővettem egy nagy bödön fagyit a mélyhűtőből, és egy nagy leveses kanállal, elkezdtem enni, közben odacsoszogtam hozzá, és mellé guggoltam.

- Mit csinálsz? – kíváncsiskodtam teli szájjal, belehajolva a dolgaiba, amit egy testvéri fél mosollyal reagált le.

- Semmi érdemlegeset.

- Naaaa mondd el! Én azért kíváncsi vagyok - nyeltem le a falatot, majd a fejemhez kaptam – Agyfagyáááás!

- Csak, a családi képeinket rendezgetem – adott választ, és a hangja tükrözte, hogy fél attól mit fogok reagálni.

- Tényleg? – válaszoltam mosolyogva – Minek?

- Ki akarom őket dobni a picsába. Csak rontják itt a levegőt – dobta bele anya és apa képét a mellette lévő kukába, és még morcosan rájuk is nézett, én pedig felnevettem, amire megenyhült.

- Én is had! – ragadtam meg apa egyik képét, amin éppen horgászik, és egy nagy lendülettel a kukába hajítottam, sőt utána még ujjongtam is, és ugrándoztam fel s alá – De jó lett volna ezt, az igaziakkal csinálni! – terültem el a földön nevetve.

- Neeem, az igaziakat nem kukába kellett volna hajítani, hanem kiéheztetni, és fellógatni egy fára amíg meg nem rohadnak! – nézett rám úgy, mintha ez nem lenne egyértelmű.

- Vagy élve égetni! – tapsikoltam.

- Vagy mindkettő egyszerre! – tapsikolt ő is, de ő csak hülyeségből, majd kilopta a fagylaltos vödrömet a kezemből, és ő is evett egy méretes kanállal – Bassza meg agyfagyás! – kapott a fejéhez ő is, én meg jól kiröhögtem. Ez a büntetése, amiért lopja a kajámat. Az én kajám senki sem lophatja.

- Nem kéne felmenned tanulni? – borzolta össze az amúgy is kusza bozontomat.

- Nem, Neroval megcsináltuk már a házit! – próbáltam eligazítani a tincseket, és menteni a menthetőt.

- És átnézni sem kell?

Itt hatásszünetet tartottam.

- De, kéne – vallottam be magamnak is és álló helyzetbe tornáztam magam – Mikor lesz vacsora?

- Egy jó félóra múlva, ha most nekiállok – tápászkodott fel ő is, ott hagyva azokat az undorító fényképeket, és kinyújtózott.

- Akkor hajrá asszony! – veregettem vállba, lábujjhegyre állva.

- Te vagy már az asszony! – lökte le magáról a kezem – Na, menjél, fel! Ha itt vagy nem tudok főzni, és akkor később lesz készen a vacsora.

Na, ezt nem hagyhattam, szóval torpedóként száguldottam fel az emeletre, de leülve az íróasztalomhoz, sehogy sem tudtam a második világháborúra koncentrálni, Hitler valahogy nem kötött le. Rossz érzésem volt. Ám egyszer csak Joshua ordítását hallottam lentről.

- KI A FASZOM VAGY TE, NEM TUDSZ VÁLASZOLNI?!

Erre felkaptam a fejem, és felugrottam. Magamhoz vettem a baseballütőmet, amire alkoholos filccel rá volt írva hogy; „Férjcsendesítő”, és kilépve a szobámból, a falhoz nyomulva, elkezdtem oldalazva learaszolni a lépcsőn, közben minden egyes megrezdülésre figyeltem. Még a saját lépteimtől is frászt kaptam egyébiránt. A behugyozás nagyon közeli állapotában voltam, amúgy is pisilnem kellett.

- Hahhh…ó? – nem mintha ez a mondat jóval kecsegtetne a horror filmekben, de azért én próbálkoztam, hirtelen egy nagy csattanást hallottam, és lendületből, belevágtam a baseballütőt a falba, ami visszapattant, ezzel fejbe vágva engem, én meg elvesztettem az eszméletem.

Mikor magamhoz tértem, egy fához voltam kikötve. De elég szar volt, mert nem kötéllel, mint valami rohadt jó akció vagy horror filmben, hanem szigszalaggal. Komolyan? Szigszalaggal? Hát ez nem menő. Nagyon nem menő. Meg amúgy is, mit is keresek én itt? Ezt azért eléggé furcsállottam. Kissé bágyadtan néztem körbe, a fejem az nagyon fájt ám, úgy éreztem a puklit, pedig nem is nyúltam hozzá.

- Hát ez érdekes… - néztem körbe – Nem otthon vagyok – állapítottam meg. Elraboltak volna? Ez azért érdekes ismételten… Ki akarna elrabolni engem, ha utána egy fához kötöz ki, és itt hagy a picsába? Ez azért nem így szokott lenni. Na mindegy, Rayne úgyis értem jön. Mindig ez van, mindjárt befut, és elvisz enni, csak azt meg kell várni. Addig is körbepásztáztam a területem.

- Csak sztyeppe – sóhajtottam, miután realizáltam, hogy tényleg egy kibaszott erdő közepén raktak le. Ne már, ez nagyon gáz. Majd nagy problémázásaim közepette valami nehezet éreztem a lábamon, mikor próbáltam azt felemelni. És lenézve láttam, ahogy valami fekete, és fura a lábamra van erősítve, és számolgat visszafele. Ezt még inkább furcsállottam. Mi a fasz?

- Valaki a lábamon felejtette a digitális óráját – kuncogtam a saját poénomon, mert amúgy fingom se volt róla, mi volt a lábamon. Jajj te, ha ez is annak a gyilkos gedvának a műve négyfelé szeletelem…

– Noah –

(A gyilkos)

Én türelmesen vártam őket, hogy belépjenek a lakásba. Még dúdolgattam is, miközben a kötelet erősítettem a derekához. De nem tetszhetett neki túlzottan az énekem, mert még mindig sírt, és próbált rángatózni. A kicsinél annyival kevesebb gondom volt, hogy neki még mérget se kellett használjak, egész egyszerűen leütötte magát a baseball ütőjével. Ám Nerocska csak nem akarta abbahagyni a könnyezgetést. Gyűlölöm, ha az emberek sírnak… főleg, ha egy lány. Így lekevertem neki kettőt, és a szám elé helyezve a mutató ujjam, közel hajolva hozzá pisszegtem neki egy hosszút.

- Cccsst. Ne hangoskodj – mosolyogtam kedvesen, majd felegyenesedve felkaptam őt és az ablakba ültettem – Nyugton kell maradnod szépségem, ha nem akarsz magadtól lezúgni – suttogtam a fülébe, majd egész egyszerűen, mikor meghallottam az ajtó nyitódását, átszökkentem a szemben lévő fára, kezemben a kötéllel. Jujjci, majdnem leestem. Nagy dörömböléseket hallottam gondolom, szaladnak fel a lépcsőn. Irgum-burgum, ezeknek még azt sem tanították meg, hogy lépcsőn nem szaladgálunk, mert könnyen eleshetünk. Nem telt bele sok idő, de már nyílt is az ajtó, amit egy nagy nyikorgás jelzett nekem. És igen. Ott állt az a három maffiagyerek. Három a négy közül, akiknek részben köszönhetem, hogy a szüleim már nem élnek.

- Nero! – kapott majdnem szívinfarktust a sebhelyes – MIT MŰVELSZ VELE TE ALJAS SZEMÉTLÁDA?! – kelt ki magából, és elindult felé, de felköhintettem.

- Én a helyedben nem tenném.

- Mégis miért nem te szar életű fasszopó kis köcsög?! MIÉRT NEM?! Várj csak, szétlövöm a fejedet, ne félj! – torpant meg, de ugyanakkora utálattal nézett rám, mint eddig.

- Nagyon csúnyán beszélsz Narou, ki kéne mosni szappannal a szádat – ciccegtem rosszallóan, de nem lehetett az arcomról levakarni a vigyort – Amúgy pedig… Ezért – emeltem meg a kötelet, ami a szőke derekához volt erősítve – Ha egy lépést is közelebb jössz, nagy lesz a valószínűsége, hogy a drágád elég rendesen ki lesz lyuggatva! – kuncogtam fel – Alatta ugyanis csinos kis karók helyezkednek el, szóval nem lenne számodra előnyös, ha meghúznám egy kicsit a kötelet – mosolyogtam megállás nélkül, és egy kicsit, tényleg csak aprót húztam rajta, és a lány már meg is billent, és egy tompított sikítást is hallhattunk tőle. Ez túlszórakoztató, zene füleimnek.

- NE!! – ordított a sebhelyes. Ilyen fontos neki… De kis édes.

- Mimi… - hallottunk egy mély, vészjósló hangot, és mikor a hang irányába fordultam, úgy hátra hőköltem, hogy kishíján lezúgtam a fáról. Ejnye. Ez a Crusader gyerek tudja, hogy kell velőtrázóan nézni. Ha ma túlélem ezt, biztos ezzel a tekintettel lesznek rémálmaim – Hol van Mimi…? Merre van? Itt nincs…Akkor hol van? – még remegett is, annyira ideges volt – HOL VAN?!!! – ordította hirtelen el magát, amitől már másodszorra hőköltem hátra.

- Nyugodj meg szépen, nem kell egyből itt kiabálni, rád is figyelek, nem kell hisztizned – alig bírtam visszafogni a mosolyom.

- BÖKD KI!!

- Csak meg kell találnod – válaszoltam úgy, mintha ez lenne a legkönnyebb dolog a világon – Az asztalon – böktem a fejemmel oda – Van egy kis térképecske. Neked csak az a dolgod, hogy a háztól kiindulva, követed a kis térképecskémet, amit saját kezűleg készítettem. Ennyi az egész. Ha nem találod meg – itt vállat vontam, és elgondolkodó grimaszt vágtam – Akkor az erdő tele lesz Mimi darabkákkal. Bumm – imitáltam a kezemmel, majd harsányan felnevettem. Erre két ember is megrezdült. Az egyik ugye mi kis drága Crusaderünk volt, a másik az a kis álmosító gyerek. A sebhelyes testvére. Nocsak…

- Megöllek – csak ennyit sziszegett felém idegesen, és kezeit ökölbe szorította. A kis idegbeteg.

- Én a helyedben sietnék – mutattam jobbra, jelezve, hogy nézzen a faliórára – Az óra ketyeg. Tikk-takk – vigyorogtam folyamatosan, mire az emberünk, az íróasztalhoz rohant, és lekapta onnan az én kis térképem, és mint a szél. Husss. A következő pillanatban már itt se volt.

- És most térjünk vissza rád…r átok – néztem bizonytalanul az öccsére, aki elég nyugtalannak tűnt, de csak vállat vontam – Készen állsz a játékra? – vettem elő egy papírgalacsint a zsebemből, amit piszkálgatni kezdtem, és kényelmesen hátradőltem, majd egy távirányítóval, még egy klasszikus, nyugtató, jazz művet is lejátszottam a háttérben halkan. Hát ők ezt nem találták nyugtatónak. Lebiggyesztettem a szám.

– Narou –

Nem lehet elmondani mennyire ideges voltam. NEM LEHET. Ott ült Nero az ablakba, olyan kétségbeesett tekintettel rám nézve, hogy a feszültség bennem, már a tetőfokára hágott.

- ANYÁD! – csak ennyit válaszoltam annak a nyomoréknak – CSAK ENGEDD ŐT EL, ÉS MEGTESZEM NEKED AZT A SZÍVESSÉGET, HOGY NEM LYUGGATOM KI A SEGGED!! – ám ahogy ezt kimondtam, az a geci egy aprót rántott a kötélen, és Nero ismét megbillent, egy elnyomott, kétségbeesett sikoltás kíséretében – NE,NE,NE!! JÓLVAN BASZD MEG OKÉ! BELEMEGYEK A HÜLYE KIS JÁTÉKODBA!

- Helyes – örült a faszának az a fasszopó – Na – köhintett, közben ment a háttérben az a szájbakúrt jazz zene. Rohadt elbaszott hangulatot adva az egésznek – Az első kérdés; Hogy mondjuk helyesen? A egyenes kanyar, vagy az egyenes kanyar? – lóbálta a lábát ráérősen.

- Te most szívatsz! – nevettem fel hitetlenül, és segítségre várva a hajamba túrtam és körbenéztem a szobában, amolyan „Ezt nem gondolod komolyan” stílusban.

- Válaszolj.

- Az egyenes kanyar – dörzsöltem meg az orrnyergem feszülten. Kezd hasogatni a fejem, és fájni a gyomrom. Ez így nem lesz jó.

- Hamis!

Erre felkaptam a fejem.

- MI?! HOGY LEHETNE EZ HAMIS?!

- Úgy, hogy egyenes kanyar nincs – vigyorgott jóízűen, én pedig a fogam kezdtem csikorgatni.

- Te aljas… szemét… - sziszegtem.

- Ne engem okolj, amiért hülye vagy. Nagy a stressz helyzet, nem tudsz tiszta fejjel gondolkodni, nyugodj le! – dőlt hátra kényelmesen, én pedig éreztem az erek lüktetését a fejemben. Csak le ne essen… Csak le ne essen. Akármilyen fos kérdésre válaszolok, csak ne essen le.

- Jöhet a második?

- Dögölj meg… - sziszegtem ökölbe szorított kezekkel.

- Jöhet a második? – ismételte meg – Mi Nero kedvenc színe?

Ezen diadalittasan, de mégis idegesen felnevettem. Túl könnyű.

- Zöld – válaszoltam egyszerűen.

- Helyes – bólogatott – Harmadik?

- Lökjed – kezdtem felbátorodni. Most már biztos nem esik le, ha rajtam múlik biztos nem.

- Nincs tüze, mégis éget… Vajon mi lehet az? – dobálgatta a papírgalacsint a levegőben, és elkapdosta. Ezen lefagytam. Basszameg. Túl nagy a nyomás. Fél szememmel akaratlanul is Nerot pásztázom eszelősen, félek, hogy talán megrántja az a gedvadék a kötelet és leesik… Így nem tudok gondolkodni. Ám ekkor oldalba bökött az öcsém, és intett, hogy hajoljak oda. Meg is tettem. Most akármilyen elbaszott segítség jöhet. Csak legyen már vége, és Nero kerüljön ki az ablakból.

- Csípős paprika – súgta a fülembe.

- MI?! – ocsúdtam fel hitetlenül – Ez most komoly?! – kezdtem egyre idegesebb lenni, már a levegőt is szaporábban veszem, ÉS OTT A HÁTTÉRBE AZ A KIBASZOTT JAZZ ZENE.

- Csak mondd! – sziszegte idegesen, én pedig szenvedve felsóhajtottam. Istenem máááár!

- Csípős paprika – böktem oda neki, az idegességtől remegő hanggal.

- Helyes – bólogatott, nekem pedig leesett az állam, és őszinte hálával az öcsémre néztem. Mi lenne velem nélküle. Na jó, ez geci ratyis volt, kanyarodjunk vissza Nerohoz.

- Negyedik? - Ne kérdezgesd, basszalak szájba, csak mondjad!! – ripakodtam rá most már vérben forgó szemekkel. A szó szoros értelmében evett ott a fene, tehetetlenségemben szerintem már én vetettem volna ki saját magam az ablakon.

- Nem kell így harapni, nyugiii – kuncogott – Az ember a szemével, hány képkockát lát? Ugyanis nem látja az összeset a mozgásnál… Akkor hányat?

- Huszonnégyet – vágtam rá zsigerből. Ezt anyám belém verte, mert erre geci kíváncsi voltam még hatévesen, és belém ragadt. Miket meg nem jegyez az ember.

- Bravó – mosolygott továbbra, is majd elővéve egy cigit, ráérősen rágyújtott, és tovább lógatta a lábát – Ötös következik. Na, már a felénél vagytok – próbált vigasztalni, de nem jött össze neki. Meg akartam ölni. A kezeimet már szarrá ropogtattam idegességemben.

- Az özvegyasszony férje megnősülhet-e?

Már vágtam volna rá hogy „Miért ne nősülhetne meg, te aljadék” de ekkor megvilágosodtam.

- Az özvegyasszony férje meghalt, így nem nősülhet meg. Ennyire hülyének nézel?! – horkantottam fel fitymálóan, majd a kincsemre néztem. Bágyadt, kétségbeesett, könnyáztatta arccal nézett rám.

- Ne fossál, nem hagyom, hogy meghalj, ahhoz nekem túl fontos vagy – csak ennyit böktem oda neki, és már jött is az ötödik kérdés.

- Nos. Jöjjön egy kis matek… - vigyorgott megállás nélkül, nagyon jól szórakozott rajtunk.. Fel fogom darabolni.

- Jöjjön… - vigyorogtam gúnyosan, és lenézően.

- Jajj, de barátságtalan vagy! – hordott le – Azt akarod, hogy meghúzz…

- NE!! – ordítottam rögvest – Ne… Csak mondd már azt a kurva feladatot!

- Melyik is jön? – gondolkodott el.

- A hatos! – sietettem.

- Ja tényleg! – húzta az időt – Akkor kezdem.

- Kezdjed.

- Ne szakíts félbe!

- MONDJAD MÁR, VAGY SZÉTVEREM A FEJED!

- Vegyél először 1000-et. Megvan?

Idegesen bólintottam.

- Adj hozzá 40-et.

1040… megvan. Bólintottam.

- Megint adj hozzá, 1000-et.

Ismét megbiccentettem a kobakom, hogy megvan.

- Most 30-at.

Megvolt.

- Most ismét 1000-et adj hozzá.

Megvan.

- Most adjál 20-at.

Ezen el kellett gondolkodnom, de nagy nehezen sikerült. Faszom, látszik, hogy nem járok be matekra.

- Most még egyszer 1000-et.

Ajj faszom, dugd fel magadnak az ezreseid. Bólintottam.

- És végül 10-et. Mennyit kaptál?

- 5000 – válaszoltam, mire ciccegve megrázta a fejét, bennem meg megállt az ütő.

- A helyes válasz 4100. Na nem baj, ne keseredj el. Van még négy kérdés – kuncogott magában, én pedig komolyan azt az ötletet fixíroztam magamban, hogy Neroval együtt kiugrok az ablakon inkább, és akkor együtt halunk meg, de itt van az öcsém, szóval… Idegességem, és tehetetlenségem közepette a falba vertem egyet.

- Nanana! Magunkat ne bántsuk – rázta meg a mutatóujját – Következzék a hetes! 1928-ban egy újságíró megírta, hogy 1918-ban lett vége az első világháborúnak. Hol a cikkben a hiba?

Már vágtam volna rá, hogy „A faszom se tudja, hát dögölj meg!!” mikor megszólalt, az övemre erősített vokitoki vagy mi az.

- Faszom Narou! Teljesen eltévedtem! – ez a Crusader – NAROU ÉN MEGŐRÜLÖK!

- Ha szívfaszt kapsz ott az erdő közepén, a törpe geci ugyanúgy fel fog robbanni! Keressed!

- AZT CSINÁLOM!

- KUSS. Lehet egy kérdésem?

- Kérdezzél, bazdmeg de nagyon gyorsan!!!!

- 1928-ban egy kis fostos újságíró megírta, hogy 1918-ban lett vége az első kibaszott világháborúnak. Hol a cikkben vagy mi az anyámban a hiba?

- Az, te gyökér, hogy 1928-ban még nem tudhatták, hogy ez még csak az első világháború volt! – hadarta el nyugtalanul, és megszakította a vonalat.

- Na? Jutottál valamire? – hallottam meg annak a két lábon járó szarkupacnak a hangját.

- 1928-ban még nem tudhatta az a nyomorék, hogy ez még csak az első világháború volt.

- Jajj de kis ügyik vagytok – kuncogott – Nyolcas – dobálgatta tovább azt a rohadt galacsint- Miért kék az ég?

Kiszáradt a szám, és a légzésem felgyorsult. HONNAN A FASZOMBÓL TUDJAM?!

- NE SZIVASSÁL BAZDMEG, HONNAN TUDJAM?!

- Akkor passzolsz?

- NEM!! – ordítottam, és elkezdtem fel s alá járkálni a szobában, közben végig az én erőtlen kedvesemet pásztáztam. A kurva életbe, a kurva életbe, A KURVA ÉLETBE. Rúgtam fel a szobában ácsingózó kisasztalt.

- Ezt már vehetem passznak?

Nem válaszoltam, csak idegességtől remegő testtel álltam a szoba közepén.

- Akkor passznak veszem. Az ég valójában nem kék. Az égkékje fénytelen odú tele levegővel, melynek alkotórészei a nitrogént kivéve, kékek. A kilences jön, rendben?

Nem méltattam őt válaszra, továbbra sem. Bassza meg magát… Elegem van.

- Hogy hívják Nero bátyját?

Nem válaszoltam.

- Nem tudod?

Nem válaszoltam.

- Okééé…. Chani Roosie.

Továbbra is csak álltam egy helyben.

- Tesó… - fogta meg a vállamat aggódva Naoki, de nem reagáltam semmit, csak remegve álltam ott egy helyben.

- Az utolsó jön, oké?

Továbbra sem feleltem.

- Melyik a legerősebb altató, amit gyógyszertárban kapni lehet?

Elgondolkodtam, de nem feleltem rá.

- Nem válaszolsz…? Tíz kérdésből, hatot nem tudtál. Azt mondtam a kis drágádnak, hogy, ha tíz kérdésből, kilencre nem tudod a választ, csak akkor hal meg. De tudod… hazudtam.

És itt. Itt volt az a pillanat, amikor megállt a szívem egy pillanatra. Nem hittem a fülemnek. Mindent, lassítva láttam ezek után. A csávó meghúzza a kötelet, Nero elnyomott, halálsikolyát hallom. A belsőm meg remeg, és mint holmi veszett eb, odakapom a fejem. Itt vége a lassításnak, nem tudom hogy és miképp csináltam, hogy érhettem oda, mi vezérelt, mi adott akkor és ott erőt, odaugrottam, mint egy nagymacska, és Nero után kapva, megragadtam a két kezét, de kis híján én is kizúgtam az ablakból, de akkor nem érdekelt. Kétségbeesetten kapaszkodtam a karjaiba, a szívverésem felgyorsult, ő pedig könnyes, könyörgő, de mégis meglepődött tekintettel fürkészte az arcom. Nem értette, miért csinálom ezt.

- A kurva életbe… - sziszegtem, a karom nem sokáig bírja. A háttérben hallottam Naoki aggódó hangját, de már nem emlékszem mit mondhatott. Lenéztem és láttam, ahogy a karók ott meredeznek az ég felé, én pedig egyre erősebben tartottam őt. Szinte a körmeimet a bőrébe mélyesztettem.

- Nem… hagyom…. hogy…. meghalj… - szűrtem ki összeszorított szemekkel a fogaim között, majd egy nagy rántással, behúztam őt a házba, és szorosan magamhoz öleltem, szerintem még be is könnyeztem – Jól van! Most már minden oké... Minden kibaszottul oké! – ám amikor felnéztem, az a geci már nem volt a fán. Szorosan ölelve Nerot, fél kézzel elővettem a vokitokit, és elhalt hangon beleszóltam.

- Megszökött.