LXXII. Fejezet

– Narou –

Még hogy a régi Narou ilyet nem csinált volna. Pff. Ja, de a régi Narounak nem volt Neroja, és a régi Narou, ha meg akart húzni valakit, azt szépen megtette, mindenféle erőlködés nélkül, mert a csaj hagyta magát, mert a régi Narounak mindenki hagyta magát. Ez van, ha nem hagyja magát nekem, akkor ez lesz a vége. De legalább az enyém lett, végre. Van fogalmatok milyen gecire kurva jól érzem magam?! Ilyen jól, és felüdülten talán még sohasem. Pont olyan volt belülről, mint amilyennek elképzeltem. Meleg, forró, szűk. Most is bele remegek, ha elképzelem. Túl jó volt. És az iskolában Nero természetesen került mintha leprás lennék, de én ezt élveztem. Ahogy igyekszik elkerülni, látványosan átnéz rajtam, miközben amúgy csak én, és csakis én járok a fejében. És, ha elmegyek mellette, megrezdül. Imádtam… Jókat kuncogtam emiatt magamban. Ám történt az az ominózus eset suli után azzal a gedvadékkal. Éppen mentem volna oda, az éppen Mimivel beszélgető Nerohoz, mikor lövést hallottam, és láttam, ahogy Crusader a földre rogy, tőle pár méterre pedig ott áll pisztollyal egy bizonyos valaki, akiről mindannyian tudtuk kicsoda, micsoda is lehet. Hogy dögölne meg. Most megvagy te szarfaszú.

- TE FASSZOPÓ KÖCSÖG! – ordítottam fel, és előkapva a farzsebemből a pisztolyom, az öcsémmel együtt ott teremtünk és elkezdtünk rá lőni, Matsukoval együtt, ám mit csinált az a szarrágó?! HÁT NEM ELFUTOTT A KURVA ÉLETBE?! Miért nem tud, a picsáján ülni baszd meg és várni, hogy le puffancsuk a gecibe?! Na, oda a jókedvemnek a picsába már, hogy mindig el kell baszni. Nyugi… Gondolj Nerora, nyugi. Ám eközben a Crusader ott lődörgött a nyílt, lőtt sebével. Hát ez gáz. Még elvérzik.

- Adj az ingedből egy darabot! – fordult felém a törpe kurva kétségbeesetten – Rá kell tenni valamit!

- HOGY MIII?! – kerekedtek el a szemeim – Persze, majd rögtön az életemet is odaadom neked, hát hülye vagy?!

- MIT RINYÁLSZ CSESZD MEG, ÚGYIS AKKORA SUTTYÓ VAGY HOGY A BAKANCSODRÓL ROBBANTANI LEHET A TRÁGYÁT, SENKI A BÜDÖS ÉLETBE NEM VESZI ÉSZRE, HA SZAKADT AZ INGED!! – kezdett el csapkodni az a kis törpe geci.

- Kérj valaki mástól, ne tőlem!

- Pedig jobban tennéd, ha odaadnád, veled amúgy is van elintézni valóm! Nero ma geci szar kedvű volt, és ha megtudom, hogy miattad ilyen búval bélelt, felrúglak műholdnak megértetted?!

- Pattogás helyett inkább ugorj ki a kertbe és csiszolj meg egy banánfát! – intettem le.

- Mi lenne, ha odaadnád inkább, ahelyett, hogy itt kötekedsz?! – ez már Matsuko volt.

- Jajj, te is folytál volna le inkább apád lábán! Gyere le jó isten! – fordultam el, csapkodva.
- Tessék – szólalt meg mellettem az öcsém, és odaadta az ingét a kis törpe gecinek.

- Hát veled meg mi van testvérem?! – kerekedtek el a szemeim.

- Ha rajtad múlik, estig itt ülünk – válaszolt nekem unottan. Jaaa, oké. Törpe geci el is vette az inget, és Crusader sebéhez szorította, aki felszisszent.

- Hát figyelj… - szólalt meg – Ha ez jó hír, nem maradt bent a golyó. Egész egyszerűen elsuhant melletted.

- Ja… elsuhant mellettem – vonta fel a fél szemöldökét a colos gyerek amolyan „Na ne mondd” stílusban.

- Jól van na, próbálok optimista lenni, várj – nézett körbe, amúgy mindenki minket nézett – Kinél van most alkohol?? – szólt a többiekhez, akik csak lesokkolódva álltak, és nézték a jelenetet – Nagy segítségek vagytok, mondhatom… - morgott az orra alatt, mire én kivettem a táskámból egy üveg Royal vodkát, mire felcsillant a szeme – Ne örülj, ezt nem azért vettem ki – kuncogtam és kibontva, a számhoz emeltem, de ekkor kikapták a kezemből. És van fogalmatok arról, ki volt? Hát Neruci! Álnok vigyor kúszott a képemre.

- Tessék Mimi – adta a kezébe a szépségem az ÉN vodkámat. Ejnye…

- Na mi van, Neruci? – szóltam, a kelleténél egy kicsit hangosabban – Megjött a bátorságod? Nem tanulsz a leckéből, látom!

Háttal állt nekem. Azt vártam megfordul, és képen töröl, de nem így lett. Csak állt ott, nem rezdült meg.

- Jól vagy? – simította meg Nero vállát a törpe kurva, ő nem kérdezett, gondolom a nap folyamán számtalanszor próbálta, de nem jött válasz.

- Milyen leckéből, Nero? – kérdezte Matsuko. Felröhögtem. De nem ám azon, amin mondott, hanem hogy hiába teper már. Nero szüzessége már az enyém – Te meg min röhögsz?! – mordult rám epésen.

- Én..? – kuncogtam – Én semmin sem nevetek… Pff – kezdtem rá megint.

- Öntsd le Rayne sebét vele Mimi…- válaszolt Neruci kimért hangon, mire a kis törpe pedig tette a dolgát és lefertőtlenítette Crusader sebét, amit az említett igen jól bírt, jár neki a taps, ügyi.

- Menjünk Sasuke – egyenesedett fel a colos és a haverjához fordult – Dolgunk van.

- Figyelj, nem akarsz inkább ma otthon pihenni?

- Jó, akkor hazaugrunk, ellátják a karom, de utána megyünk! – szólt ellentmondás nem tűrő hangon. Ajjaj Őfelsége megint színre lépett.

- Jól van na, nyugi van, csihadás van testvérem – veregette vállba Matsuko a haverját, mire az felszisszent – Hupsz bocsi. Na, indulj megfele, én majd megyek mindjárt utánad.

- Rayne… - nézett fel kiskutya szemekkel a pasijára a kis törpe geci.

- Majd hívlak – puszilta meg a feje búbját lehajolva, és a vállát fogva eloldalgott. De kis romcsik. Jajj de kis cuncik. Ja nem.

- Mi is menjünk – fogta meg Nero a kis barátnője csuklóját, és elkezdte maga után húzni, ám mikor elmentek mellettem, én Neruci seggére csaptam, mire ő megrezdült.

- Mekkorát kérsz ezért te degenerált!? – emelgette felém az öklét a kis csivava, de Nero nem hagyta kibontakozni, csak hátra se fordulva elvonszolta onnan, amit a kölyök csak nagy, értetlen szemmeresztéssel reagált le. Én meg épp, hogy elgondolkodtam, kaptam egy jobbost az arcomba. Ezen még Naoki is meglepődött

- Mi bajod van?! – rivallt rá, arra, akitől bekaptam ezt a csinos kis jobbegyenest.

- MI A FASZ?! – fogtam az arccsontom, és a „támadóm” felé fordulva realizáltam, hogy baszki ez a Matsuko volt. Tényleg ő is itt van…

- Mi bajod van?!

Ám itt megragadta a galléromat, és maga felé rántott, és AZZAL a tekintettel pásztázott. Oh igen. Tudtátok, hogy a kis hősötök beteges agresszióban szenved? Néha elkattan nála valami és borogat, meg vandálkodik, sőt ártatlanokat is halálra püföl. És igen, ezzel a vérszomjas tekintettel nézett most a szemembe. Akaratlanul is mosolyogtam.

- Még egy ilyen, és a karod töröm ember… - sziszegte a képembe, mire én felröhögtem. Na kaptam még egyet – És ha megtudom… Ha véletlenül a fülembe jut, hogy te Neroval… Akármit is tettél, akár csak hozzá nyúltál! – emelte meg a hangját – Szanaszét verem azt a drogos pofádat! – hajított el magától, és a haverja után ment. Én pedig ott álltam kicsattant szájjal, de jólesőn kuncogva. Erre annyira, de annyira rábasztál már Matsuko… Veszett ügy.

- Kettőnk közül, te vagy a drogos! – röhögtem ki, de ügyet sem vetve rá, elvonult.

– Brad –

Az első dolgunk a rendőrséghez vezetett a két társammal. Azaz ez túlzás… Robertet még elfogadom társamnak, mert a barátom, de Scottot… nem. De mindegy, nem szabad különbséget tenni, hiszen nem állatokról van szó. Édes hármasban a rendőrségnél parkoltunk le. Mert hol máshol, lehetnénk egy ilyen szép délutánon? A három maffiafő kipattant a kocsiból, és már mit tudjuk mi hanyadjára beszambáztunk a rendőrségre, ahol esküszöm, már szerintem megjegyezték a pofázmányunkat. Emiatt aggódtam is. A boncmesterhez vitt az utunk, akinél most a két halott gyerek hullája van. Illedelmesen kopogtunk, (azaz én kopogtam, a másik kettő csak állt, vagy szivarozott… Az utóbbi Silverman volt, de elrakattam vele) majd mikor egy lelkes „Szabad!” hallatszott bentről, beléptünk a hideg, fehér szobába. Az egész helyiségben nagy, fém sütőtálcák voltak felsorakoztatva egymás mellett, mindegyiket fehér lepedő takarta el a kíváncsiskodó szemek elől, valószínűleg egy egykoron még élő ember takartak a fehér textilek, de ezt mi nem láthattuk, csak az alakjukat. Már amelyiknek. Kivéve a szoba végénél lévő két aprócska testet. Ott ügyködött a mi emberünk.

- Szép jó napot! – köszöntött vidáman a kopaszodó, elég eszelős tekintetű vénember, akinek az a megmaradt haja is égnek állt.

- Viszont – rendezte le ennyivel Robert.

- Most, hogy látom, a jó napomnak annyi – köszönt vissza „kedvesen” és „udvariasan” Scott, mire oldalba löktem.

- Örvendünk a szerencsének – válaszoltam illedelmesen, ahogy ilyenkor illik.

- Milyen fess fiatalemberek – kuncorászott magában az emberünk. Mi hárman egymásra néztünk. Miről beszél ez? – Jajj hát kik is maguk?

Megrökönyödve néztem rá. Silverman már nyitotta volna a száját, de inkább befogtam neki.

- Tudja, ma délelőtt beszéltünk. Brad Crusader vagyok.

- Jaaaah, maga az a kedves hangú hapsi!

- Nagyon szépen köszönöm – mosolyodtam el – Most áttérhetnénk a hullára, ha kérhetem.

- Ja hát persze! – csapta össze lelkesen a kezeit – Nagyon kis érdekes hullák ezek – ugrabugrándozott a két kis gyerek körül.

- Hát nem épp átlagosak azt meg kell hagyni – szólalt meg Robert – Nem minden hullára van pénisz vésve – mutatott a kisfiúra, akinek barna rövid haja, és most mór hófehér bőre volt, arca sápadt és élettelen.

- Épp ellenkezőleg, elég sokra, ha engem kérdez – vonogatta a vállát az öreg – Ám a legnagyobb érdekesség nem ez, de nem ám – kuncogott, és elővett egy kis edényt, amiben egy vörös valami volt. Utólag kiderült, hogy az bizony egy szív. Robert, és Scott elfintorodtak, de én rezdületlenül álltam. Hiszen én magam is távolítottam már el szíveket ilyen módon.

- Mi olyan érdekes ebben tata?! – háborgott természetesen Silverman.

- A nyálmaradvány.

- Nyálmaradvány?! – kerekedtek el a szemeim – Azt ne mondja, hogy…

- De igen, az emberünk beleharapott a szívbe! – kacagott önfeledten. Mi valahogy nem nevettünk… Amint ezt észrevette, elkomorodott… többnyire. De az arcán továbbra is mosoly ült. Emlékeztet valakire ez az ember – Nos igen, és hála a szaktudásomnak, rögtön ki is szűrtem ezt a nyálmintát, és azt hiszem gyanúsítottunk is van!

A szívem hevesen verni kezdett.

- Na…?

- Leah Ewerett! – kacagott fel, mintha egy óriási poént mondott volna.

- Ez egy női név… - állapította meg Robert, fájdalmas arckifejezéssel.

- Jajj, ne legyenek már ennyire humortalanok! – hőbörgött, durcás ábrázattal a vénember – Leah Everett a kislány! – mutatott a halott kislányra, akinek a szája szélén vérdarabkák voltak fellelhetőek.

- Várjon… Akkor.. A gyilkos megetette a kislánnyal a kisfiú szívét?! – látszott Roberten, hogy most mélyen megrendült.

- De meg ám! Még pedig úgy, hogy a kislány még életben volt! – pattogott izgatottan – A többi dolgon még most ügyködök, nincs még minden kész, pár nappal később kellett volna jönniük, akkor felkészültebb vagyok! – ezután dúdolgatva rakosgatni kezdte a belső szerveket, mintha már ott se lettünk volna. Na… Ettől se lettünk okosabbak.