LXX. Fejezet

Ez a rész +18-at tartalmaz Narou részében!

– Mimoza –

Elkerekedett szemekkel meredtem a barátomra, nem is ismertem rá. A tekintetén láttam, hogy koponyáján belül, távolról sem ép elme lakozik. És Silverman papa karja… ÚRISTEN EZ KICSAVART EGY KART. MI A MÉNKŰ?!

- Fiam állj le! – próbálta lerántani a fiát Brad, a több mint egy mázsás emberről. Mégis mi a jó élet történt itt pár perc leforgása alatt? Hm… Talán bölcsebb lett volna, hogy, ha ma ki sem kelek az ágyból.

- CRUSADER A FIAD, EGY ÁLLAT! – szorongatta a kicsavart csuklóját Silverman, és nagyon úgy látszott, mint akinek viszket a tenyere. Meg akarja ütni Raynet, ez nem is kérdés. Tülekedés szagot rézek. A picsába már.

- Egyszer, egyetlen egyszer nyúlt hozzá, ha még egyszer megteszi, isten a tanúm rá, hogy ezt a karját, soha a büdös életbe nem fogja tudni használni! – mutogatott eszeveszetten Scott felé. És itt megtörtént a baj. Egymásnak estek. Ott ültem a kanapén, és kétségbeesetten kapkodtam a fejem, hol Raynera, hol a Silverman papára. Míg végül elborult a fejem. Elég már… Ez annyira gyerekes. Annyira, kimondhatatlanul éretlen. Felpattanva, nem sokat haboztam, egy nagyot ugorva, egész egyszerűen beleharaptam Scott szőrős karjába mikor az, lendítette az öklét Rayne felé… Fúj?? De nem ám gyengén. A faszt.

Tudjátok, van az a kutya, amelyik hogy, ha ráharap valamire, beragad az állkapcsa, és nem engedi el. Na úgy haraptam én is most.

- A KURVA ÉLETBE!! – kezdte el teljes erejéből tépni a hajam, de meg sem rezdültem. Nagyobbakat is kaptam én már fatertól.

- ENGEDD MÁR EL A KAROM TE TÖRPE GECI!!! – éreztem, a vas ízét a számban, ezért még erősebben belemélyesztettem a fogam, hát nehogy már vérzés nélkül megússza a papa – ENGEDJ MÁR, HÁT SZÉTBASSZAM A LYUKAD ITT HELYBEN??!! ENGEDJ EL!! – mikor az agyam kapcsolt, és kedvesen intett nekem, hogy most már elég lesz, akkor engedtem el. A földre huppantam, szám szélein a férfi vére csillogott a maga vörös mivoltában, minimum úgy néztem ki, mint aki széttépet valakit, ugyanis a hajam is elég kócos lett, annyit húzta. Ez onnan is látszott, hogy az ujjai között ott maradt pár hajszálam. Egy pillanat erejéig szemügyre vette azt a pár centi mély sebet, amit okoztam neki, majd elkezdett felém, közeledni, és a torkomnál fogva felemelt, nem érintette a lábam a földet. Hát igen, még mindig ő az erősebb. De nem nyöszörögtem, csak rezzenéstelen arccal, véres szájjal mosolyogtam rá. Pedig fájt ám, de gecire.

- Adjon egy hetet, és elhozom önnek azt a rohadt listáját. De ne csinálja a balhét, látszik, hogy olyan, akár a fia. Nem is tudom kitől örökölte, hogy ekkora egy szar.

Erre csak lehajított a földre, és elfajult tekintettel pásztázott. Mennyit fogok én ma még erre a padlóra esni?! Úgy érzem, legjobb barátok leszünk mi ketten, én és a padló.

- Egy hét te kis szörnyeteg, egy kibaszott hetet kapsz rá érted?! – szorította a vérző karjára a másik kezét – És, ha nem lesz meg egy héten belül, akkora ramazúrit csapok, hogy öregasszony korodra is emlegetni fogod, megértetted?!

- Megegyeztünk! – mosolyogtam fel rá gúnyosan, és felállva leporoltam magam – A meki kajákat, nem kapom meg? – ártatlan mosoly ült az arcomon.

- Hát nem hiszlek el! – csapkodott a férfi, de ezt hamar abbahagyta, és a karját fájlalta inkább. Szóval ez egy nem. És igen, ugyanazt a kezét haraptam meg, amit Rayne kicsavart.

- Jobb, ha mész Scott – szólalt meg Brad, aki egészen eddig, csendben ült, és figyelt.

- Megyek, csak adj egy kibaszott jeget, mert leszakad a karom! – sziszegte fájdalmas grimasszal a képén. Ezen akaratlanul is felkuncogtam, mire csak egy „Ezért még meghalsz te kis törpe geci!” nézést kaptam jutalmul. Ám Brad, mint mindig, most is rendes volt, és előhozott egy fáslit, és jeget is, majd megkérte az egyik felszolgáló lányt hogy kezdjen Silverman kezével valamit. Szegény lány meg is csinálta, ám egy szimpla „Köszönöm” helyett, csak egy popsira csapást kapott Scott jóvoltából, majd az említett el is húzta a csíkot, nagy ajtócsapódás kíséretében, hála a feljebb valóknak. Síri csönd következett. Senki sem kérdezett semmit, csak Cordelia törte meg a csendet végül, miután adott nekem egy pohár vizet, hogy kiöblítsem a szám. Köszönöm istenem, már kezdett kínos lenni.

- Szóval Mimi, miért maradtál ki 3 napra, kedvesem?

- Hát…- öblögettem, majd bűntudatos mosollyal folytattam – Joshua, miután meglátta a sérüléseimet, még azt is megtiltotta, hogy a közértbe lemenjek, így hát értelemszerűen ide se jöhettem, a telefonomat is elkobozta, mert valami hülye oldalon látta, hogy a telefonnak a rezonálási faszságai gátolják a sebek gyógyulását.

- A bátyád nagyon szerethet téged – kúszott egy elnéző mosoly Rayne anyjának arcára.

- Ja… Túlságosan is – mordult meg Rayne, amire mindannyian furcsán néztünk. Nem akartam ezzel most foglalkozni.

- I… Igen. Ezért is jöttem csak ide, ennyi időre. Sajnos sietnem kell vissza, de most már esküszöm, jelentkezni fogok, elnézést az okozott kellemetlenségért – álltam fel a kanapéról, mert időközben leültem. Rayne feszülten nézett rám, amitől kissé hátrahőköltem. Ijesztő, amikor ideges.

- Kikísérlek – állt volna fel, de az apja, mellkasára téve a kezét, visszatolta a fiát.

- Nem, majd én kikísérem fiam, maradj itt.

- De… - ám itt Brad szigorúan Raynera nézett, ami nála nem gyakran fordul elő, szóval megtisztelve az apját, maradt a seggén, és hagyta, hogy ő kísérjen ki.

- Mimi – szólalt meg Brad, mikor már az ajtón kívül voltunk – Lenne hozzád egy kérésem.

- Igen? – pillantottam fel a magas, vékony emberre, aki a 2 métert simán verte, talán még többet is.

- Rayne nagyon szeret téged.

- Tudom – bólintottam, elkomolyodva.

- Senkit se szeretett még ennyire, kötődik hozzád. Viszont van pár titka, amit még nem tudsz. Sötét titkok ezek Mimi. Ezért is kérlek meg, hogy ha igazán szereted őt, ha meg is tudod ezeket, ne hagyd el, rendben? Abba belerokkanna.

Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd visszacsámpázott a fejemre, a szokásos 32 wattos vigyorom.

- Bízza ide! – veregettem meg a mellkasomat, majd elszökdécseltem, hazafelé véve az irányt.

– Narou –

-          Na.. Narou, mit művelsz?

Befogtam a száját.

- Eleget vártam már. Túl sokat – simítottam végig az arcán – Túlságosan is sokat.

Értetlenül pásztázott könnyes, zöld szemeivel, amikben tisztán kivehető volt az a velőtrázó, belsőt rengető rémület. Mikor a kisgyerek úgy gondolja, valaki van az ágya alatt, majd egyik éjszaka az ágyról lelógó takarója emelkedni kezd. Láttam a szerelmem szemében, hogy felkészült mindenre, de mégis rettegés járta át a belsőjét.

- Most már nem futhatsz el tőle. Megfogom kapni, amit akarok – rántott magán egyet – Kérlek, ellenkezz még, annyira jó érzés – haraptam az alsó ajkamba – Ahogy kétségbeesetten próbálkozol, mikor tudod, hogy nincs remény. Ezért az arckifejezésért élek, ezért itt – vettem el a szája elől a kezem, és azzal az agy kezemmel összepréseltem az arcát, jól meg is ropogtattam, mire eszeveszett sikoltás hagyta el a száját.

- Cssst, cssst. Nincs semmi baj – hajoltam vészesen közel, és suttogva csitítgattam – Nincs semmi baj, hiszen itt vagyok nem? Nem zavar már minket senki… Végre együtt lehetünk. Örülj neki te is, Nero – túrtam bele a hajába, és a tarkójánál fogva, magamhoz rántottam a fejét, és kíméletlenül lesmároltam. Ám ekkor nem várt fordulat történt. Pffff… Jó vicc, nagyon is vártam erre a lépésére. A nyelvembe harapott, mire én elugrottam tőle, az ő útja, pedig a szobaajtó felé vezetett, és egész egyszerűen kirohant rajta. Felnevettem, de akkorát hogy kacajomba még a ház is beleremegett. Eszméletlenül mulatságos volt, ahogy mint valami űzött vad fut előlem. Itt én vagyok most a kiéheztetett ragadozó, és ő a gazella, akiért már hónapok óta ki vagyok éhezve, és ma végre fel fogom falni. Lassan, megfontoltan utánaeredtem.

Nem szaladtam, nagyokat, rugalmasakat léptem, nem siettem el semmit. Hiszen van időnk. Ha most csak gyorsan leteperném, abban nem lenne semmi izgalmas, semmi élvezetes. Az evésben, a vadászat része a legjobb. Amikor bekeríted, és látod a riadt arckifejezését, és mikor már tudat alatt átadja magát neked, mert tudja nincs menekvés. Hmmm… Annál jobb nincs. Teljesen beindultam. Élesen beszívtam a levegőt, és az illatát kerestem a levegőben. Nincs messze…

- Bújócskát akarsz játszani Nero..? Mitől lettél ilyen játékos hirtelen? Hiába bujkálsz előlem, ezt te is tudod. Nem tudsz távol maradni tőlem, ezt már megmondtam… Ejnye-bejnye. Állandóan hazudsz magadnak szívem, de nem baj – kuncogtam fel – Én még a hazugságaidat is imádom. Alig várom, hogy élve felfaljalak... – közeledtem a lépcső felé, ám mielőtt ráléptem volna az első fokra, hirtelen kivágtam, a folyosón lévő gardrób ajtaját. Ott kucorgott benne, könnyáztatta, arcba hulló, kócos hajjal, az én szépségem. Leguggoltam hozzá, és a remegő teste felé nyúltam, és ujjaimmal letöröltem a könnyeit.

- Új nap mindig jő, felszárad a könny… Hol volt, hol nem volt, rímmel így dalolt… - dúdolgattam halkan, kedvesen – A szépség és a szörny… - fordítottam magam felé az arcát és felkuncogtam, majd egész egyszerűen a vállamra kaptam, és a szobája felé kezdtem cipelni. Mint aki megveszett úgy viselkedett ezután. Hogy a veszélyhelyzetek mit ki nem hoznak, nyugodt temperamentumú emberekből… Ezért is gondoltam én mindig azt, hogy az ember csak intelligenciával felruházott vadállat.

- NEEE! NAROU!!! KÉRLEK, ENGEDJ EL!! HA NEM RAKSZ LE MOST AZONNAL, EZT NEM ÚSZOD MEG SZÁRAZON!! – ütögette a hátam, zokogva de én csak ráérősen azt a rohadt jó fenekét paskoltam. Mikor végre átléptem a szobája küszöbét, a lábammal az ajtóba rúgtam, mire az nagy csattanással becsapódott, én pedig az ágyra dobtam őt, mire nagyot nyekkent, de reagálni nem volt ideje, mert én már fölötte is voltam.

- Narou… - nézett rám megtörve – Miért csinálod ezt velem…?

- Hogy miért…? – nyúltam oda az arcához, mire megremegett, de nem érdekelt, megsimogattam azt – Egyszerű Nero… Szeretlek.

Felzokogott.

- Ne sírj – csókoltam le a könnyeit – Ne sírj… Én tényleg… Nagyon… Nagyon… - hajoltam a füléhez – Szeretlek.

Ezzel letéptem róla a felsőt. És most már közszemlére volt téve, hamvas, napbarnított kis dombocskái, amik egyikébe egész egyszerűen beleharaptam. Felsikított, és már ellenkezett volna, de a feje fölé szorítva a karjait, fél kezemmel le fogtam, a másikkal pedig egyre lejjebb, és lejjebb haladtam.

- Tényleg… - fogtam meg a kisgatyájának a szélét – Elmondhatatlanul… - kuncogtam – Szeretlek – és egy nagy rántással a nadrágot is letéptem róla. Egy izgató fekete csipkés tanga takarta még fedetlen testének maradék részét, mintha csak rám várt volna, de nem sokkal később, egy határozott mozdulat kíséretében az is lekerült róla, kissé felszakítva combján a bőrt. És ott feküdt előttem Ő. Végre. Végre… A tökéletes testével, a tökéletes bőrével. Egy bőrhiba nélkül. Végigsimítottam vékony, homokóra derekát.

- Gyönyörű vagy… - suttogtam, inkább magamnak, mint neki.

- Ezért megöllek – zihálta, meztelen mellkasa, szélsebesen mozgott fel s le, tekintete kétségbeesett, dühös, és fájdalmas volt – Ezért megöllek… Meg foglak ölni!

- Akkor boldogan halok meg – tártam szét kíméletlenül a lábait és közéjük térdeltem, majd fél kézzel elővettem azt, amit ilyenkor elő kell – Igen… azt hiszem, boldogan fogok meghalni… - fogtam be egy hirtelen mozdulattal a száját, és egész egyszerűen, mindenféle finomkodás nélkül behatoltam. Azt hittem elájulok. Szűk volt… és forró. Nem bírtam ki, hogy ne nyögjek fel én is egy nagyot. Kihozza ezt belőlem. A kezembe sikított, és annyira rángatózni kezdett, hogy alig bírtam tartani, de nem hagyhattam, hogy most szökjön meg, most, mikor már végre megkaptam. Teljesen ránehézkedve, elkezdtem ki-bejáratni a férfiasságomat. Zokogott, és vergődött, sőt, sínylődve vonaglott, mint egy áldozati bárány, akit mészárszékre vontak. El akart fordulni, nem akart rám nézni, ám elengedve a száját, ismét fél kezembe fogtam az arcát, és nem engedve, hogy elforduljon, kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Lássa, miközben bepiszkítom, tudja, hogy ki tette ezt vele. És ott volt a tekintetében az, amire én már annyira vágytam. Ott bujkált az, hogy „Megadom magam, csak hagyd abba, hagyj békén és tűnj az életemből!”. Ettől csak még inkább beindultam, és gyorsabbra vettem a tempót, ezzel kivérzést okozva neki. A testem megfeszült, a kéj teljesen elvakított. A nyakához hajoltam, és a nyelvemmel végigszántottam azt, majd mikor már közeledtem a csúcshoz, a vállába haraptam. Felsikított a szorításomon keresztül, vergődni kezdett. Ám én, ahogy közeledtem a csúcshoz, annál erősebben haraptam, és a fogságban lévő kezeit és annál jobban szorítottam, szerintem kismértékű zúzódást okozva neki. Mikor éreztem, hogy itt a vége, kivettem belőle a farkam, és a lepedőre mentem el. Nem, nem akarok kis Naroukat.

Mikor rátelepedve, fújtam ki magam, akkor realizáltam a tettemet. Megerőszakoltam. Az enyém. A kincse végérvényesen az enyém. Felkuncogtam. Először csak kuncogtam, majd nevetni kezdtem, és fölémagasodva, a kifáradt, megtört, üres tekintetű arcára néztem.

- Na ehhez mit szólsz Nero…? Hát nem csodálatos? – kacagtam fel, és elkezdtem lecsókolni a könnyeit az arcáról – Már nem lehetsz másé, csak az enyém…

Lemásztam róla, és elraktam a farkam, majd lemászva az ágyról, az áldozatomra néztem. Pont olyan volt, mint vártam. Lábai szétvetve, üres, megtört tekintettel bámul rám, nem mozdul, csak remeg. Én pedig odalépve hozzá, megragadva a paplant, betakartam, és kuncogva egy puszit adtam neki.

- Viszlát szerelmem… Még találkozunk!

Mikor lementem a lépcsőn, önelégült, és nem utolsó sorban kielégült ábrázattal az arcomon, egy szőkésbarna hajú, borostás csávó állt az ajtóban, és értetlenül meredt rám. Ez valószínűleg a bátyja.

- Te meg ki vagy…? – kérdezte elkomorodva. Érzi, hogy nem vagyok éppen a család barátja.

- Ne kérdezősködj, inkább nézd meg a húgod, nincs épp túl jól – veregettem meg a vállát, azzal a kézzel, amivel pár perccel ezelőtt a kishúgát piszkoltam be, majd elegánsan távoztam, mint aki jól végezte dolgát. Mert jól is végeztem.