LXIX. Fejezet

– Rayne –

            Miután mindenki nagy megkönnyebbüléssel örömködött, hogy nem buktunk le, utána még átbeszéltük ezt a gyilkosos sztorit. Megkértem Sasukét, hogy figyeljen oda Nerora, ahogyan majd én is Mimire, mert fogalmunk sincs arról, hogy ki ez az alak és mit akar a két lánytól. Ezután ők leléptek és maradtunk megint édes négyesben a szüleimmel.

- Lassan mi is megyünk, sajnos hulla fáradt vagyok – ásítozott egy nagyot fater – Meddig tartanak bent benneteket? – kérdezte.

- Engem fogalmam sincs… - sóhajtottam.

- Raynet még két napig a feje miatt, én meg már most is mehetnék, ha akarnék – szólt közbe Mimi.

- Mi?! Még két napig itt kell rohadjak?! Óóó fasz – mérgelődtem.

- Nyugiiii, én itt maradok veled – ült fel ismét az ágyam szélére Mimi és gyengéden megfogta a kezemet.

- Édespofa vagy. De a tesód? – kérdeztem felvont szemöldökkel. Egy darabig mosolyogva nézett rám, üres tekintettel, aztán, ahogy eljutott a tudatáig, hogy mit kérdeztem, egyből lefagyott az arcáról a mosoly.

- Basszus! – csapta magát homlokon – Tééényleg, nekem lenni egy bátyám is! Úúúú, Joshua – nézett fel az ajtó feletti analóg órára – Mindjárt nyolc múlt és nekem már otthon kéne lennem!

- Akkor gyere, elviszünk – ajánlotta fel anya.

- De… de… Mit fogok neki mondani? Ha meglátja ezeket?? – nézett végig magán. Hát igen, a két kötés és a zúzódások…

- Mondd el az igazat – motyogtam.

- A gyilkost?! Viccelsz?! Így örök életre, amíg világ a világ, el fog tőled zárni és tiltani! Az is lehet, hogy elköltözünk…

- Nem azt az igazat – ráztam meg a fejem.

- Haneeem..?

- Azt, hogy el akartalak vinni valahová és megcsúszott az autó a jégen, így beborultunk az árokba!

Elgondolkozott.

- Nem – jelentette ki egyszerűen.

- Mimi! – kezdtem ellentmondást nem tűrően.

- Akkor sem! Ha ezt elmondom, soha többé nem mehetek a közeledbe! Nem tudom, most miért ilyen kedves velem, velünk, de biztosan nem azért, mert hirtelen ő is beléd csavarodott! Inkább hazudok neki valamit – gondolkozott el.

- Na és mit? Azt, hogy megtámadott egy kutya?

- Ez nem is rossz ötlet – biccentett elismerően.

- Nem, Mimi – ráztam meg a fejem – Nem kérhetem, hogy hazudj miattam a saját tulajdon bátyádnak – sóhajtottam. Pedig jó volna, de azért még is csak Mimiről van szó. Nem akarom bemocskolni az ártatlanságát, az őszinteségét és a jó lelkét. Én csak a testét akarom bemocskolni…

- De Rayne – biggyesztette le a száját.

- Igaza van a fiamnak, kicsi lány – tette apa Mimi aprócska vállára az ő hatalmas kezét – Ne hazudj a testvérednek! Csak pár ember van, akiknek lehet hazudni… A rendőröknek, azoknak, akiknek ehhez semmi közük és persze a Silvermaneknek.

Hát, én, ha egy átlagos ember lennék, nem hazudnék egy Silvermannek, de te tudod apus. Mimi szomorúan nézett rám, aztán közelebb lépett és a mellkasomra borulva megölelt, ahogy tudott.

- Még úgy is visszajövök! – motyogta, aztán nem sokkal később, apámék társaságában el is ment.

– Nero –

            Sasuke rendes volt, mert a kórház után persze egyből hazavitt. De már csak pár perc választott el minket a nyolc órától, és tudtam, Chani már réges-régen otthon van. Így nem lepődtem meg azon, hogy amikor a házam elé értünk, ott volt a bejárón a bátyám kocsija. Sose akar rendesen betolatni a garázsba? Na mindegy.

- Nem fog megölni? – kérdezte Sasuke.

- Hát, csak ki lesz akadva, de nem az a „most kinyírlak, és hatvan nap szobafogságot kapsz” féle bátyó.

- Szuper – motyogott.

- Csak nem félsz tőle? – vontam fel a fél szemöldököm egy kissé lekicsinylő vigyor kíséretében, hogy magához térjen.

- Nem félek – hőkölt hátra – Csak abban bízok, hogy egyik szomszéd sem kotyogott neki a múlt éjjelről.

- Biztosan nem – komorultam el én is. Igen, a múlt éjjel. A körülményekhez képest (hogy majdnem meghaltam) egészen jól vagyok. Már. De, ha találkoznom kéne Narouval, egy kicsit (vagy nagyon) tuti elszállna messzire a bátorságom. Na mindegy.

- Inkább menjünk be, nem ülhetünk itt örökre – szálltam ki a járműből és már hamar az ajtómban is tudtam magam. Lenyomtam a kilincset és az ajtó (mint mindig, mikor ez a nyomorék itthon van) nyitva volt. Beléptem az előszobába és épp köszönni akartam volna, amikor megjelent egy lány. Egy mogyoróbarna hajú, enyhén szolis bőrű csaj, az én egyik hálóingemben.

- Ó, szia – integetett nekem, miután észrevett.

- Öhm, heló – mondtam felvont szemöldökkel.

- A nevem Stacy Graham – nyújtotta felém a kezét – Te biztos Nero vagy, Chani húga.

- Igen – ráztam vele furán kezet.

- Őőő – jelent meg mögöttem Sasuke – Hali.

- Sziaa, Stacy vagyok – mérte végig gyorsan a lány a mögöttem álló fiút, aztán egyből vele is kezet fogott.

- Sasuke.

- Hol a bátyám? – kérdeztem a lánytól, közé és Sasuke közé állva, mielőtt felfalja a tekintetével az összes ruháját a fiúnak.

- Még fent alszik! Kicsit meglepődött, mikor hazajöttünk és nem talált itt senkit, de arra fogta, hogy biztos valamelyik paliddal vagy – vetett rám egy olyan fura, lenéző mosolyt – És lám, igaza volt. Ezért nem is aggódtam!

- Jó, és te ki vagy? – tettem túl magam a bátyám minimális aggódó képességén.

- Az Apple cég egyik munkatársa. A tegnapi céges bulin ismerkedtünk meg, véletlenszerűen, mikor volt a karácsonyi húzás, egymást húztuk pont – lépkedett magabiztosan a konyhába és egy darab fehérnemű sem volt rajta. Mivel rövid a hálóingem, amit viselt, ezért a segge is szinte félig kint volt. Óvatosan Sasura néztem, aki persze bámulta. Egy jó irányzattal, hirtelen felindulásból oldalba könyököltem. Az előbb még az én seggemet csapkodta, miért nézi másét?!

- Au – nézett rám szúrósan a bordáit fogdosva. Dühösen méregettem, majd a lány után mentünk a konyhába.

- És persze te egyből a bátyám ágyában kötöttél ki – tértem a lényegre.

- Úgy valahogy. Nem tehetek róla, ott volt az a sok ital, a bátyád amúgy is nagyon jóképű, vicces és igazán nagyon jó az ágyban – sóhajtozott. Összenéztem Sasukéval. Aztán feltűnt, hogy milyen otthonosan mozog nálunk, nem zavartatja magát. Neki állt kávét főzni.

- Ez mind szép és jó. De remélem, hogy ez nem csak egy egyéjszakás kaland volt… A bátyámra nézve – méregettem a csajt. De nem ő kell neki…

- Majd meglátjuk. Na, megnézem mi újság a kis álomszuszékkal – indult fel az emeletre – Ha kész a kávé, ugye szólsz? Tündérpofa vagy Nero – dobott nekem egy csókot meg sem várva, hogy akarok-e szólni neki vagy sem és felment.

- Hűűűha – jött az első reakció Sasutól.

- Ne hűházz, nekem rohadtul unszimpi – mérgelődtem az asztalra könyökölve.

- Nyugi, nekem is – biccentett – Most én megyek, fater biztos akar ma valamit intézni a gyilkosság miatt, szóval, ha délután ráérek és te is, elmehetnénk valahova – vetette fel az ötletet, aminek nagyon-nagyon megörültem.

- Rendben, majd akkor hívj – mentem bele.

– Brad –

            Szépen hazadobtuk Mimit a kórház után és Cordeliával mi is hazamentünk. A ház eléggé üresnek és kongósnak hatott, pedig valójában a személyzet már sürgött-forgott. De hiába, amióta itt járt a gyilkos, azóta sokkal komolyabb az ügy, mint hittük. Épphogy leültem a kanapémra, amikor már csengettek is.

- Ki a jó életet sodort erre az áramlat, ilyenkor?! – hőbörögtem egyből.

- Maradj csak drágám, majd én kinyitom – indult meg az ajtóhoz a feleségem és amint kitárta, Scott rontott be rajta, nyomában rángatva (!) Robertet. Hmm, együtt jöttek. Mikor lettek ilyen jóban?

- Brad, beszélnünk kell! – lépett elém mind a 130 kilójával és a nagy szivarjával és nem zavartatva magát, odahamuzott a lábam elé, a szőnyegre. Silverman…

- Szevasz, Brad – ült le mellém Rob’.

- Szevasz, barát’m. Mi szél hozott erre titeket? – kérdeztem.

- Ez a szél hozott ide – vágott hozzám egy aktát Scott, majd helyet foglalt a szemben lévő kanapéra. Átnyálaztam a papírköteget és nem hittem a szemeimnek.

- Kisgyerekeket…? – kérdeztem lesokkolódva. Komolyan, ennyire elvetemült egy emberről lenne szó?

- Igen, mint látod – biccentett Silverman – Most már jó lenne tudni, ki a faszom ez a kis geci! Hol van az a törpe kurva?! – nézett körbe. Törpe kurva? Mintha csak a két fiát hallanám… Legalább is Narout.

- Neki van neve is – néztem rá rosszallóan – Mimoza.

- Jó nekem mindegy – legyintett – Szóval? Hol van? Ígért nekem karácsony utánra egy névsort! De már szilveszter is elmúlt!! – tombolt.

- Higgadj le, azzal nem jutunk előrébb – ráztam a fejem.

- Majd meglátjuk – sziszegett.

– Nero –

            Nos, ugorjunk egy keveset. Chani valóban nem aggódott értem túl sokat, hogy a telefont se vettem fel és nem is talált engem otthon. Viszont ezzel a Stacyvel eléggé összegabalyodtak, mert, ahogy eltelt két nap, mind a két napon együtt lógtak és persze nálunk. Aztán jött a munkába állás ideje, pénteken, amikor végre egyikkőjüket sem láttam. Sasukével végül nem találkoztam, mert valami halaszthatatlan dolgai akadtak az apjával és a többiekkel. Így helyette Mimivel lógtam, átmentem hozzá és elkísértem pénteken Raynehoz is. Végül, nem mondta el az igazat a testvérének, így most hazudnia kellett arról, hogy mi történt vele. Na szóval, péntek. Reggel a bátyám munkába állt, én pedig otthon tettem a teendőimet. Már csak egy hétvége áll előttünk és újra iskola. Egy félév lezárásával indul az újabb félév.

Kivittem a szemetet (persze a megszokott rövidke kis pizsamában, mert ma úgy döntöttem, a kis takarítás után, egésznap lustizok), elmosogattam, felsöpörtem és végül a hálókban beágyaztam. Pont az én szobámnál tartottam és a rádióba berakott CD-n beindult az utolsó track, ami a kedvenc számom. Sanna Nielsen – Undo. Sajnos annyira el voltam merülve mindennel, a zenével, a táncikálással, az ágyazással és az énekléssel, hogy fogalmam sem volt arról, hogy valaki van a lakásban.

- Ez az Nero, jól nyomod! – szólalt meg egy hang mögöttem, túl kiabálva a zenét. A szívem hirtelen 1000/h-val kezdett verni és megperdültem a tengelyem körül.

- N… Narou – nyekeregtem, mikor pont vége lett a zenének és a ház megtelt az én vad szuszogásommal, miután elhalkult és véget ért a zene.

- Bingó, édesem – vigyorgott rám.

- Hogy jutottál be?! – szegeztem neki a kérdést.

- Egyszerűen. Itt ez a csinos fa a szobáddal szembe. Felmásztam, egy alacsonyabb ágról beugrottam a kertbe és a kertből házba vezető csinos kis üvegajtón bejöttem – vonogatta a vállát büszke vigyorral. Hátrébb léptem, de beleütköztem az ágyba. Nincs tovább. Most tuti meghalok.

- És minek jöttél?!

- Van egy befejezetlen ügyünk, még a szilveszterről – közölte lazába, aztán hirtelen magához rántott.

– Rayne –

            Mimivel az óta nem találkoztam, amióta elmentek. Még telefonon sem beszültünk, ami eléggé felkavart. A bátyja vajon tényleg eltiltotta tőlem? Ha igen, komolyan megölöm! Otthon malmoztam, miután kiengedtek már a kórházból egy napja és egyszerűen sík ideg voltam. Apám és anyám hiába nyugtatgatott, hogy nem lesz semmi baj, meg biztosan látni fogom még, de egyszerűen semmi nem akart történni. Aztán meguntam a várást, a semmittevést és felugrottam. Lementem az emeletről a hallba, felkaptam a bakancsom meg a kabátom és mikor kirontottam volna az ajtón, kis híján fellöktem az ott ácsorgó, apócska valakit. Lenéztem és Mimi nagy, meglepődött, kerek szemeibe néztem.

- Mimi – állapítottam meg, hogy ő az.

- Szia Raynus – integetett fel nekem kedvesen és megölelte a hasamat (addig ér fel nekem) én pedig megragadtam a kezét és berántottam erőszakosan a lakásba.

- Még is hol voltál?! – ordítottam le a fejét idegesen.

- Otthon – felelte nyugtalanul.

- És miért nem hívtál?! Vagy miért nem jelentkeztél?! – kiabáltam vele idegesen.

- Rayne, ne… ne haragudj, de ne ordíts velem, nem tettem semmit! – horgasztotta le a fejét.

- Mit ordítasz azzal a lánnyal, te hülyegyerek?! – jelent meg anya a lépcsőn és odasietett hozzánk – Normális vagy? – guggolt le a megszeppent Mimihez és magához ölelve őt, felnézett rám – Biztos van rá ésszerű magyarázata, miért nem jelentkezett! Nem kéne így bánnod vele!

Idegesen felsóhajtottam és inkább leültem a kanapéra és rágyújtottam.

- Szóval, Mimi? Mondd el mi történt – kísérte anya oda hozzám és leültek mellém.

- Jó reggelt, Mimi – jelent meg apa is pizsamában, hálóinggel és nagypapás papuccsal, meg egy újsággal a kezében.

- Csókolom – köszönt oda neki Mimi.

- Brad, a kávé a tűzhelyen van, hozz már nekem is egyet – szólt oda neki anya is. Így, hát apa is csatlakozott hozzánk.

- Na Mimi, mondd csak! Ne félj, Rayne nem fog megenni, amíg itt vagyunk – kortyolt anya a bögréjébe, én pedig megforgattam a szemeimet.

- Hát – kezdte volna Mimi, de épp csengettek. A konyhásnő nyitotta ki az ajtót (aki amúgy épp reggelit készített) és Silverman papa tolakodott be rajta.

- Scott, mi szél hozott téged ide megint ilyen korán? – pislogott nagyokat apa. De Scott bácsi csak leintette és szúrós szemekkel Mimi elé lépett.

- Csiripelte egy madárka, hogy itt vagy – méregette a mellettem ülő lányt, ami nagyon nem tetszett nekem.

- Milyen madár? – kérdezte apa.

- Á, csak az egyik tökkel ütött fiam járt erre és szólt, hogy itt van, akit keresek – intette le ismét – Szóval, pici lány! Hol van az a névsor, amit megbeszéltünk? A kocsimban van a sok mekis kaja, amit ígértem.

Mimi a szájához kapott és kétségbeesetten nézet rám. Igen, sejtettem. Elfelejtette.

- Csak azt ne mondd, hogy elfelejtetted – sziszegett Silverman bácsi. Mimi aprókat bólintott.
- Ne játssz, a türelmemmel! Hol van?! – bökött rajta egyet és nem lehetett kicsi bökés, mert Mimi kissé jajgatva a vállához kapott. Egyből felugrottam és a kezét, amivel hozzáért, kicsavartam. Scott felordított, apa felugrott és próbált leszedni róla.

- Még egy ilyen, és eltöröm! – sziszegtem.