LXVI. Fejezet

– Mimoza –

- Majd én megyek! – pattantam egyből ki Cordelia karjaiból, aki eddig a fürtjeimet forgatta hosszú ujjakkal rendelkező kezeiben.

- Na de drágám... - nézett rám megrökönyödve Rayne anyukája. Hogy mire mondtam, hogy majd én megyek? A hullára! Vagyis... mit is akarok mondani..? Silvermanék Rayne apjára bíztál a hullát, mert ki másra bízták volna, pedig a hullák eltüntetése az ő „szakterületük” úgymond. De Silverman papa és az öcsike, kereső őrjáratot indítottak Narouért, ugyanis elméletileg eltűnt. Matsukoéknak meg vendégük van, ugye a lesokkolódott Nero.. (istenem mondd, hogy minden rendben van vele). No igen. Szóval szegény Crusader papára maradt az intézkedés, ő pedig nem bírná az ásást a gerincsérve miatt. Ezért megyek én.

- Na még mit nem! – kontrázott egyből Rayne – Láttál már valaha életedben hullát? Jobb lenne, ha itt maradnál és pihennél!

Elkomorulva néztem rá. Csak szolid négy napig voltam összezárva egy lakásba két döglött szülővel 10 évesen... De erről neki nem kell tudnia, jól van ez így.

- Ja. Tudom, hogy néznek ki... – feleltem komolyan – Nyugiii! – vigyorodtam el, és hangszínem is visszatért az eredetibe – Én már jól vagyok! – veregettem meg a mellkasom – És, ahogy végeztünk, úgyis visszajövök ide! Nem kell aggódnod!

Látszólag meglepődött a hirtelen hangszínváltáson, de nem hozta szoba. Ezért magamban hálát adtam neki.

- Akkor sem akarom... - fordította el a tekintetét.

-Ki más tudna neki segíteni? – puffasztottam fel az arcom durcásan, de nem válaszolt – Na látod! Megyek!

Így is lett. Igaz Rayne egész végig, míg öltözködtem, kiszuggerálta a lelkem a helyéről, majd egy „Kérlek, maradj!” kiskutyanézést is a magaménak tudhattam indulás előtt, de nem tántorított el. Az az orvos... ki is az? Mondjátok már a nevét… Kenau! Na ő is próbált lebeszélni, de amint megtudta, hogy én bizony még visszacsámpázok ide, nagy nehezen „kimenő” néven elengedte a dolgot. Szóval, ja, kocsiba pattantunk, a hullával a csomagtartóban, hátsó ülésen az ásókkal.

- Bírni fogod a hulla látványát, Mimi? – pillantott felém óvatosan Brad egy idő után, miközben az utat pásztázta borostyánkő fényű zöld szemeivel. Hm.. Ezt a természet rohadt jól megoldotta. Nem tudta eldönteni, hogy melyik szülő szemszínét adja a gyereknek, dilemmázott, de nem tudott dönteni, így hát elosztotta fele-fele arányban. De a szeplők ki a bűnbánattól vannak...? Mert nekem az apámtól, de Rayne egyik szülőjén sincs szeplő, ez érdekes... Jajj, hopp. Tereltem a témát.

- Igen! – ásítottam egyet – Biztos vagyok benne, hogy bírni fogom.

- Rendben, ha nem, feltétlenül szólj...

Egy elhagyatott zsidó temetőnél álltunk meg. Szegény temető, alacsony kerítéssel rendelkezett, nem biztosított éppen nagy védelmet a kicsiny sírkertnek, de a célnak megfelelt; hátborzongató volt. Az volt, tehát senki se akart a közelében lenni. A sírköveket benőtte a gaz, komplett rekettyés csücsült egy-egy sírnak a helyén. És hogy meglegyen a hangulat, talaj menti köd is volt. Ahogy elindultunk, természetesen lépteink zaja, betöltötte a temetőt, ugyanis hiába állt öt centi magasságba a hó, az őszről megmaradt avar, amely megbújt a fehér takaró alatt, akkor is hangot adott minden lépésünknek. Üres, és nyomasztó hangulat volt itt hajnali négy körül. Brad balkezébe vonszolta maga után a hullát, másikkal egy méretes zseblámpával világított maga elé, én pedig követtem, hogy el ne tanyáljak rövid időn belül, a kezembe tartott ásók miatt (a földön húztam őket, túl nagyok voltak az én paramétereimhez). Pár kósza fejfa mellett mécsesek voltak találhatóak de azok már egy évtizede minimum bemondták az unalmast. Végül két sír között állapodtunk meg.

- Melyikbe akarod elásni? – fordult felém Crusader papa.

- Hmmm – gondolkoztam el látványosan, majd rájöttem, hogy igazságtalanság lenne szegény sírokkal szemben, csak így hasra ütés szerűen dönteni, szóval úgy döntöttem igazságos leszek.

- Ecc, pecc, kimehetsz, holnapután bejöhetsz, cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre! Huss! – az ujjam a baloldali sírra mutatott – Oda! – szökkentem oda az ásóval, és megveregettem a sírhalmot.

- Nem érzed magad rosszul? – kérdezte aggodalmas hanggal.

- Egyáltalán nem! – vigyorodtam el.

- És miért nem...? Rosszul kéne lenned.

- Volt már pár ilyenhez szerencsém – zártam le ennyivel a témát és dúdolgatva neki álltam ásni. Hogy milyen ügyeim voltak? Ejnye-bejnye, milyen kíváncsiak vagyunk. Nyugalom, nem öltem embert. Anyáék temetésére nem volt pénzünk, egyszerűen nem tudtuk finanszírozni, szóval mielőtt elmegyógyintézetbe vonultunk volna, kikúrálásra, nekem és a bátyámnak kellett kiásni a sírt, és megcsinálni a fejfát is. Koporsóra már nem futotta. Ott bent a klinikán, pedig volt egy Charles nevű kisfiú, aki megölte az egyik gondozó macskáját, ezért magánzárkába zárták és rám bízták az elásást. Sírásónak kéne mennem...

- Hogy bírod? – szólt le nekem Rayne apja, utalva, hogy sebeim vannak meg minden, és mintha bűntudatot éreztem volna a hangjában, gondolom, rosszul érezte magát, hogy nem ő ás.

- Szuperül! - néztem fel, mert már elég sokat ástam szóval én is süllyedtem a talapzattal együtt – Bingó! – kurjantottam egy időn belül, mikor az ásóm a koporsó fedelét éreztem – Dobhatod! – töröltem le széles mosollyal az orromon lévő kiszikoszit, de csak még koszosabb lett tőle. A fenébe már, mosakodhatok meg.

– Sasuke –

- Mi történt..? – nézett fel rám halkan, szinte susogva, és tudtam, hogy ezer kérdése lehet, de én kíméletlenül elcsitítottam, beléfojtva a szót.

- Cccsst... Majd megtudod – suttogtam.

- Nagyon nagy a baj? – kezdett pánikba esni – Narouval van valami? Visszajött?! Én... Én.. Merre fussak?! Gyorsan felkapok valamit és…

- Pszt, nem kell sehova se futnod, hiszen itt vagyok nem? Tudod, hogy megvédelek attól a gecitől, hát nem bízol bennem? – öleltem szorosan magamhoz – Gyere... - simítottam ki az izzadt haját az arcából – Nyugodj meg és menjünk le – pusziltam meg a fejét.

- Nem akarok... - nyekeregte, és a mellkasomba fúrta a fejét. Olyan összetörtnek hatott, ahogy remegve hozzám bújt, és ahogy kapaszkodott belém, hogy arra szavak nincsenek. Meg akartam védeni őt, mindentől, de főleg attól az ótvar embertől. Egy 17 éves lánynak nem így kéne töltenie a szilvesztert... Nagyon nem így. Kurvára nem így... Nem kéne menekülnie egy pszichopata elől, és nem kéne lezuhannia egy erkélyről, mert kihajították onnan.

- Ne csináld ezt – motyogtam a hajába halkan – Gyere... Menjünk le, együnk valamit, apa meg akar veled beszélni valamit... Vagy egyedül akarsz maradni?

Hevesen megrázta a fejét.

- Menjünk – itt kézen ragadtam, és fél karral magamhoz ölelve, lecaplattunk a lépcsőn. Apa ott állt a nappali közepén, és mikor leértünk egyből megperdült a tengelye körül és felénk igyekezett.

- Hogy érzed magad? – fordult Nerohoz, és megsimította a vállát.

- Jól... Jól köszönöm – pillantott fel az apámra hálásan.

- Vigyázz rá! – nézett rám szigorúan.

- Már egy hónapja mást sem csinálok – mosolyodtam el.

- Helyes – nyugtázta le ennyivel, majd a kanapé felé terelt minket – Szóval... - ült le, miután mi is helyet foglaltunk – Sasuke már jól tudja, mit akarok mondani – itt bólintottam – Te is tudod Nero, és tapasztalhattad is, hogy Narou veszélyes igaz?

Itt Nero bólogatott lassan.

- Amit mondani akarok azaz, hogy nem ő az egyetlen veszélyforrásunk jelenleg...

- Mi? – sápadt le rögvest – Van más is?

- Van, és talán még veszélyesebb, mint a mi kis Silvermanünk.

- Ki… Ki az?

- Még mi sem tudjuk pontosan. De biztosan emlékszel a hullára, amire te akadtál rá a folyóban, hála Silvermannek. Nem, de?

Nerot látványosan kirázta a hideg.

- Igen...

- Az is miatta volt. Ő egy gyilkos Nero. Aki nekünk, maffiáknak akar ártani.

- De.. Miért?

- Nem tudjuk. Lehet, hogy egy elégedetlen ügyfél, vagy valaki, akinek ártottunk... Nincs elméletünk róla.

- És nekem... Nekem ehhez mi közöm van?

- Mikor a most talált hullát, ugyanis újabbat „találtunk"”, leraktuk Crusadernél a kórházban, elújságolta hogy a fiának és a barátnőjének, annak kicsinek, volt szerencséje a mi kis gyilkosunkhoz.

- Miminek?! Mi van vele?! Ugye jól van? – kezdett el pánikolni, de a vállára tettem a kezem.

- Hagyd, hogy faterka befejezze.

- Elméletileg a kislánynak mondott valamit rólad a mi kis kopizós gyilkosunk, mégpedig valami olyasmit hogy rövid időn belül behatóbban fogjátok ismerni egymást a kis törpével együtt. Ezért fokozott figyelemre hívnám fel a figyelmedet, rendben? Naroutól meg ne tarts, amíg elő nem kerül, ami valószínűleg hajnaltájt fog megtörténni, nálunk maradsz. Majd Sasuke hazavisz téged, rendben?

Nero arcmimikáján tisztán ki lehetett venni, hogy éppen próbálja feldolgozni a hallottakat. Végül csak egy bólintást sikerült kierőszakolnia magából. Ez most túl sok volt neki egyszerre.

- Mimi hogy van? – jött az első kérdés. Ezek össze vannak nőve vagy mi?!

- Autóbalesete volt.

- HOGY MIJE VOLT?! – pattant fel a kanapéról.

- Rayne és ő üldözőbe vették a csávót, de beleborultak az árokba.

- Sasuke! – nézett rám határozottam, visszanyerve a normál lelki állapotát – Be akarok menni a kórházba!

- Mi? – pislogtam rá hitetlenül – Pihenned kén…

- NEM SASUKE! BEMEGYEK A KÓRHÁZBA! VIGYÉL BE! – rivallt rám, mint egy rossz feleség.

- Jó, jó értem! – tartottam fel mindkét kezem, és segítségkérőn apára néztem, aki csak kedvesen Nerora mosolygott. Kösz a segítséget fater – Bemegyünk a kórházba reggel, rendben? – álltam fel én is – Gondolom, ők is inkább most pihennének...

- De... Mellette akarok lenni. Nem ülhetek itt a seggemen, mikor szüksége lenne rám.

- Először magadat hozd rendbe, jó? Ilyen állapotban nem vágtathatsz be! Kialszod magad, és reggel isten lássa lelkem, beviszlek jó? – léptem oda hozzá, és meg fogva a kezét, elkezdtem az emeletre vonszolni.

- Tudok magamtól is menni... - felelte durcásan, lehorgasztott fejjel.

- De én félek, hogy nagy felhevülésedbe, elszöksz – mosolyogtam hátra rá. Mikor visszaértünk a szobámba, rögvest ágyba dugtam.

- Nem mész el? – nézett rám, és a méregzöld tekintetében, mintha könyörgést fedeztem volna fel. Erre hogy mondhat valaki nemet?

- Nem. Itt maradok – fogtam meg a kezét és a fejem, az ágyra hajtva néztem őt, amíg el nem nyomta az álom.

– Naoki –

Apámmal elindultunk megkeresni a fasszopó bátyám természetesen. A faszomba már, hogy csinálja a balhéit. És képes volt nekem ugrani! Egy olyan szőke picsa miatt értitek? Na én ott mondtam azt, hogy itt befejeztem. Ez az elmebajos már nem a bátyám.

- Te menj arra, én megyek a másik irányba! – szálltunk ki a Guilt negyed bárrészeinél, ahol még a kiscica a kukában is csont részeg volt ma este. Már nem tudom hány bárat átnézhettem a bátyám után, mikor kilépve valami Metal Lamb nevűből, azt vettem észre, hogy valaki nagyon a seggemben van. Így is elég ingerült voltam, hát még ez is felbaszott.

- Mi van? – fordultam hátra nem épp kedves hangsúllyal. Egy negyvenes hapek állt előttem full szétcsúszva.

- Van egy cigid? – csak ennyit szólt oda nekem, de nagyon méregetett... Mi a fasz?

- Nem, sajnálom nincsen cigim – amúgy volt, de biztos nem adok egy ilyen szarfejűnek. Hát mentem is tovább, nagyon nem volt ehhez türelmem. De az még mindig jött utánam. Ide-oda kacskaringóztam a bárok között, keresztbe kasul mindenhogy, de ez még mindig ott rótta az utcákat mögöttem. Begyorsítottam, jött ő is. Na... jól állunk. Milyen elmebeteg talált be, hát az eszem megáll. Amikor már megelégeltem, megperdültem a tengelyem körül és elővéve a családi örökségként funkcionáló sötét nézésemet, a szeme közé néztem.

- Elmondanád haver, hogy mi a faszért követsz?! Nem találsz haza vagy mi?!

- Merre mész? – hagyta figyelmen kívül a mondandóm.

- Haza – kamuztam.

- Akkor elkísérlek – vidult egyből ki, de majdnem összeesett a hapek – Sok az utcán a rossz ember.

- Nem tudom, hogy te azt honnan szülted, hogy nekem védelemre van szükségem, de kösz nem kell. Anyádat kísérgessed! – fintorogtam unottan és indultam volna el, de megragadta a csuklóm.

- Mi a baj? Nem vagyok neked elég szimpatikus!?

A kurva életbe már, hát nem tud lekopni?!