LXIV. Fejezet

– Mimoza –

Minden előzmény nélkül tűzijátékot hallottam. Durranásokat, ujjongásokat. Nekem meg eszméletlenül fájt a fejem. Lassan felnyitottam a szemeim, mint akit álomból vertek fel, és az autó digitális óráját szúrtam ki először, fejjel lefelé. 00:01. Felnyekeregtem, s próbáltam oldalra fordítani a fejem, de sikertelenül. Minden fejjel lefele volt, az ablakok betörtek, a műszerfalon üvegszilánkok, a tető behorpadt, és alvadt vérszag terjengett az autóban. Kezdtem pánikba esni. Rayne! Lassan, tényleg csigalassúsággal, fájdalmas grimasszal elfordítottam a kobakom, és amit láttam, attól megállt bennem az ütő. Rayne feje a kormányon pihent, koponyájából ömlött a vér, ami az állán csöpögött kötött pulcsijára, szája csúnyán kicsattanva, abból is csöpög a vér, valószínűleg elharapta a nyelvét, és a bal arccsontja a lila árnyalataiban pompázott. És ráadásként egy jókora üvegszilánk állt a karjába, szeme félig lecsukva, és nagyon sápadt volt. Felment bennem az adrenalin. Az agyam is járni kezdett. Hogy lehet ő a gyilkos? Minden egyes rendőrségi adatbázist feltörtem. Nem volt benne egyikbe sem! Nem találtak tőle semmiféle újlenyomatot!

- Ray…Rayn…- próbáltam beszélni, de nem tudtam, a nyakamhoz kaptam, valami megvágta a torkom. De nem éreztem semmit, nem fájt. Szenvedve kihúztam a kezem az eddigi fogságából (ráesett valami a hátsó ülésről) Rayne felé nyúltam, és végigsimítottam az arcát – Rayne… - nyekeregtem. Ám ekkor égett szagot éreztem, hátrapillantottam. Égett a kocsi hátulja. Bekönnyeztem. Nem tudtam, mit kellene tegyek. A barátomra néztem, aki még mindig eszméletlenül feküdt. Ez volt az a pillanat, amikor kicsatolva a biztonsági övemet, kierőszakoltam magam az ülésből. A hasamból is ömlött valami folyadék, valószínűleg vér. Amikor az autó visszapillantójába néztem, láttam, ahogy a szemem alatt egy óriási monokli van, mindkét arccsontom felhasadva, és véraláfutásos, a szám nem épp szépen felrepedt.

- Szép vagy… - mondtam a tükörképemnek rekedten, és szórakozottan, de vért köptem a megszólalásomért. Egy szempillantás alatt lángokat éreztem a hátamon, de próbáltam hideg és tiszta fejjel gondolkodni. Hideg fejjel… de közbe tűzbe vagyok. Értitek..? A tekintetem cikáztattam a kocsi első ülésein, végül a legegyszerűbb megoldást választottam. Elkezdtem teljes erőből, eszelősen rugdosni a kocsi ajtaját, hátha az ki szándékozik nyílni. A lábam szerintem zúzódást kapott, akkorákat rúgtam bele, de végül kivágódott a helyéről, tokostul. Rayne felé fordultam, és a hóna alá nyúlva elkezdtem kivonszolni a kocsiból. De nem voltam elég óvatos, a lángok megégették a kezét. Őszinte leszek, majdnem beleszakadtam. Az én testemet nem erre tervezték. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de kivonszoltam magunkat a kocsiból, a fűbe estünk. Veszettül zihálni kezdtem, és bátorító mosollyal az eszméletlen Raynehoz fordultam.

- Minden rendben lesz… - simítottam végig az arcát, és komolyan mosolyogtam, nem viccelek. Ám rövid időn belül kutyafuttában már könnyek is áztatták az arcom – Minden a legnagyobb rendben van, ezek csak a karcolások – tápászkodtam fel, és az út széléhez vonszoltam magam, a hasamon, elszorítva a sebet. Integetni kezdtem az autóknak. Csomóan elmentek mellettem. Rám se néztek. Vagy csak leszartak. Dühösen összeszorítottam a fogam.

- A kurva anyátokat basszam teherbe… - szűrtem ki epésen a fogaim között, ám ekkor lefékezett mellettem egy idős házaspár kocsija.

- Úristen! – kapott a szája elé a mama – Aranyom, veled meg mi történt?! Roger, hívd a mentőket! – rángatta az idős bácsi vállát, aki már tárcsázta is, valószínűleg a mentőket.

- A…A barátom. A.. Az árokban – mutogattam az égő kocsi mellett fekvő Raynera – Kérem… az árokban – potyogtak le a könnyeim, majd a lábaim nem bírták tovább, és összeestem.

– Sasuke –

Hmm… Hol is kezdjem…? NAROU EGY ELMEBETEG!! Ott állt a két Matsuko, a három Silverman. A két rivális család egy háznál. És vajon ki csinálja ismét a balhét?! HÁT PERSZE, HOGY A SILVERMAN #1!!

- Állítsd le a fiadat, Silverman! Az a lány mindjárt kizuhan!! – fordult apám enyhén szólva nyugtalanul a Silverman papához, aki a hajába túrva járt fel s alá, és próbált valahogy hatni a fiára az ő stílusában.

- TE TOMPAAGYÚ HANCURLÉC! TE ELMEHÁBORODOTT BŐRÖS VIRSLI, AZONNAL HÚZD VISSZA AZT A PICSÁT AZ ERKÉLYRŐL HÁT ELMENTEK NEKED OTTHONRÓL?! MEGBASZLAK SZÁRAZON HA A KEZEIM KÖZÉ KERÜLSZ, HÁT A FASZNAK CSINÁLOD MEGINT A BALHÉDAT!

- Vidd innen az öcsémet, és húzd haza a beled, mondtam már! – ordított le ez az elmebeteg és még kijjebb tolta Nerot, amitől már nekem is felment a pumpám.

- Silverman… - kezdtem halkan, de nyomatékosan. Kezdek geci ideges lenni.

- KUSS!

- SILVERMAN EZT AZONNAL FEJEZD BE VAGY SZÉTLÖVÖM A FEJED! – keltem ki magamból én is, és véreres szemekkel pásztáztam őt. Elfelejtettem ma bevenni a gyógyszerem… A gecibe már.

- Lődd le magad Matsuko! Miért nem tudsz egy távolabbi helyen meghalni?! Kurvára örülnék neki!! És miért érdeked hogy ne hajítsam ki? És ha megdöglik, az neked miért fáj?! Ha nem én ölöm meg, akkor majd te! VAGY TOLÓSZÉKBE JUTTATOD! ASHLEY IGAZ?! MEG A TÖBBI! – kiabált, rátapintva a gyenge pontomra. Ám válaszolni nem tudtam, hogy elküldjem a jó büdös kurva anyjába, mert ismét rákezdett – És te?! Veled mi van?! Te miért hívtad Matsukot?! – ordított Neroval, aki szerintem már rég felkészült a temetésére és még kijjebb tolta. Ha kiesik, én valakit megölök… – Azt remélted, hogy megmenti a formás kis seggedet igaz?! Aztán jól szétkeféli a lyukadat mi?! Te meg köszönet kép, jól leszopkodod a farkát! Ki tudja hányszor rakott már meg! – ragadta meg a haját is. Hát ennek elmentek otthonról.

- NAROU ENGEDD EL, TE NEM VAGY NORMÁLIS! – ordítottam rá.

- Engedjem el? – fordult sokat sejtő vigyorral felém, és a szemében gonosz fény csillant. Én pedig egyből kapcsoltam.

- NE, VÁRJ TE BALFASZ, NE! – ám késő volt. Narou egyszerűen lehajította Nerot az erkélyről!

- A PICSÁBA MÁR!! – ordítottam le, és az erkély széléhez sietve próbáltam még Nerot elkapni, de nem sikerült. Szegény lány, zuhant a föld felé, és már a szemem előtt láttam, ahogy a teste élettelenül szétcsattan a hóban, és nem kel fel többet. Az íriszeim remegni kezdtek. Ne.. Ne… Ne.. Már a temetést láttam a szemem előtt.

Ám az apám váratlanul alá futott, és már a levegőben elkapva a derekát, megtartotta, ám a földre zúgtak mindketten, de szerencsére apám került alulra, így Neronak komolyabb baja, a sokkon kívül nem esett. Bennem viszont felment a pumpa. Nem is kicsit…

- TE ELMEBETEG! – ordítottam, és megragadva Narou gallérját hátra rántottam, és bemostam neki egyet majd ismét megragadtam és a képébe kiabáltam – ÉS HA MEGHAL?! HA MEGHAL, AKKOR MIT CSINÁLSZ?! NORMÁLIS VAGY?! – harsogtam és megrángattam – KÉRDEZTEM VALAMIT! AKKOR MIT CSINÁLSZ?!

- Akkor legalább nem tudod megbaszni… - vigyorgott felcsattant szájjal a képembe, mire lefejeltem, így a fejbőre is felszakadt.

- Isten lássa lelkem… egyszer megöllek – szitkozódtam sziszegve, majd lerobogtam az emeletről, majd ki a házból, egyenesen apámhoz, azon belül is pedig a lesokkolódott Nerohoz. - Fiam – nézett rám apám komolyan – Vidd hozzánk ezt a lányt. Én itt maradok Silvermannel. Beszélnem kell vele, és megpróbáljuk lerángatni onnan Narout. Egy bólintás volt a válaszom. - És te mivel jössz haza?

- Vagy Silverman hazadob, amit kétlek, vagy buszozok. Egyszer mindent ki kell próbálni – veregetett vállba, majd átadta nekem Őt. Nem mozdult, csak remegett, emiatt most olyan sebezhetőnek tűnt. Szóval, karomba vettem, olyan hercegnősen, és elindultam a kocsihoz, mikor feltekintettem az erkélyre, Narou, leszarva az apja és az én apám ordítozását, csak mereven, gyilkos tekintettel nézett le rám. Amolyan „Ezért a beleiddel díszítem ki a lakást” tekintete volt, de jó magasról tettem rá. Bepattantam a kocsiba, beültetve az anyósra Nerot, bekötöttem őt meg minden, és csak remélni tudtam, hogy a lakásig nem fázik meg, mert elég lengén volt felöltözve. Nem nézem, nem nézem, nem nézem. Vagy kétszázzal száguldhattam a kocsik között, minél előbb otthon akartam tudni magam. Mára betelt a pohár mindennel. Szép újév mondhatom. Narou csak kicsit baszta szét mindenki ünnepét. Ááááh csak egy kicsit. Miközben vezettem, fél kézzel rápislantottam a telefonomra, amit éppen bütyköltem. Tényleg jött egy üzenetem, amit el is olvastam. Faszom… Meg kellett volna néznem. Magam mellé pillantottam és láttam, ahogy Nero az ablaknak dől, szótlanul.

- Mindjárt megérkezünk – szóltam oda neki, próbálva megnyugtató hangot megütni, mielőtt szívrohamot kap. Nem kaptam szóbeli választ, csak egy aprócska bólintást. Bár a mostani helyzetben nem is vártam többet. Odaérve a házunkhoz, lefékeztem, és megnyomva a kulcsomon egy gombot, kinyitódott a kapu, és behajtottam a parkolóba.

- Na, megjöttünk – morogtam ezt inkább magamnak, mint Neronak, majd kiszökkenve a kocsiból, átmentem az anyós felöli oldalra és újra Csipkerózsika pózba kapva, bevittem Nerot a házba.

- Fázom… - csak ennyit nyögött ki.

- Majd mindjárt nem fogsz… - biztosítottam, és felvittem őt a szobámba. Nagy, sötétszürke falú szobám van, a szoba szélén a falnál, egy óriási szintén szürke-fekete ágyneműjű baldachinos ágy állt. Volt itt íróasztal (életembe nem ültem még oda) babzsák fotelek, plazma tv a falra szerelve, számítógép, iPad Air 2 az ágyam szélén, amit a földre söpörtem, Macbook Pro Retina a földön, egy bőr kanapé, és egy szobából nyíló luxusfürdő. Nerot az ágyhoz cipeltem, és lefektetve rá, betakartam.

- Jobb? – igazítottam meg a takarót – Már nem fázol?

Megrázta a fejét, de valahogy nagyon bágyadt volt. Sokkot kapott. Épp álltam volna fel, hogy egyedül hagyjam, mikor kókadtan megragadta a dzsekim alját.

- Maradjak? – ám erre nem válaszolt, ezt én egy igennek vettem, szóval odahúztam az egyik babzsák fotelem az ágy mellé, és leülve rá, az ágyra hajtottam a fejem, és úgy maradtam egész éjszaka. Ám akkor még nem tudtam, hogy ebben a meghitt pillanatban, újabb gyilkosság történt, nem messze.