2015. június 16., kedd

XXXVII. Fejezet

Nero

            A kórházban feküdni RÉMES. Szörnyű, gáz és unalmas! Életemben először tartanak bent a kórházban több napig, és emellett van egy szobatársam, aki egy idősödő hölgy és rohad a lába. Rendesen rohad és nem, hogy be lenne kötözve, áááá nem… Közszemlére ki van rakva, szóval eléggé guszta. És emellett egy nővér félóra-óránként csattog be hozzám, megnézni jól vagyok-e. Természetesen jól voltam, csak nagyon fájt a fejem.
Éppen a plafont bámultam, mert jobb dolgom nem akadt, amikor meghallottam, hogy az ajtóban állnak egy páran és hangoskodnak. Persze, akinek a hangját egyből felismertem, az a bátyám volt. Nem sokkal később nyílt is az ajtó és belépett rajta ő is és Mimi is.
- Hugiii! – nézett rám a tesóm túldrámázott fejjel és odasietett hozzám – Hogy lehetsz ilyen béna? Hagyod, hogy egy kis köcsög fellökjön?? – fogta meg a kezem.
- Ajj hagyjál már, nem is így történt – morogtam kissé elnyomott hangon.
- Tudom, de tudod, hogy minden feszültséget poénkodással oldok meg – nézett rám megenyhülve és most végre először aggódóan.
- Ez lesz a te veszted – nevettem fel halkan – Szia Mimi! – köszöntöttem barátnőmet, aki megállt Chani mellett.
- Remélem, hamar rendbe jössz – nézett rám ő is aggódva.
- Ajj ne nézzetek már így rám, nem fogok meghalni – néztem rájuk felváltva, mert eléggé kínosan éreztem magam. Aztán hirtelen nyílt az ajtó és Leon lépett be rajta.
- Csak így egyedül, Leopárd? Hol hagytad Cicukát? – fordult hátra Chani.
- Lelépett – jött oda Leon hozzánk – Jobban vagy, Nero?
- Uhum – bólintottam – Várj, azt mondtad Cicuka? Ő is itt volt? – értetlenkedtem.
- Jha, mi hárman jöttünk azt mire ideértünk akkorra már ő is itt volt – ismertette a tényeket bátyó.
- De honnan tudta, hogy itt vagyok?
- Gondolom, Raynetól, mert ő tudja, hogy ebbe a kórházba vagy – vágott közbe Mimi.
- Óó. Értem – hm. Sasuke itt járt? Meg akart látogatni? De, akkor miért ment el? Nem értem…
- Mi van, Leopárd meg én, meg Mini már nem is vagyunk jók neked?! – hőbörgött Chani.
- Mi van?! Úristen, Chani hagyjál már – nevettem fel.
- Miért hív mindenki Mininek? – kérdezte Mimi elmerengve.
- Hát, mert a neved Mimi és mivel nagyon kicsi és alacsony vagy, ezért illik rád a nevedből kihozott Mini – magyarázta meg az értelmi szintet nehezen súroló testvérem.
- Tök jó – legyintett barátném. Én csak mosolyogtam rajtuk. Irtó rendesek, hogy bejöttek hozzám. Mimi meg Leon tök sokáig ott voltak, aztán elmentek haza. Chani viszont közölte, hogy ő bent marad egész éjszaka. Persze, azt nem lehet, de már pedig ő bent akar maradni és ezt a nővérkének is megmondta.

Naoki

            Mikor Rayne ott hagyott minket autóba szállva, mi csak néztünk egymásra a bátyámmal, mint két fatökű fasz.
- Mi az, hogy ez a mi családunk asztala?! – puffogott tesókám.
- Igaza van – indultam meg az autó felé – Hiszen, a rendőrségen nekünk van a legjobb fejesünk!
- Ez igaz. Én azt hittem hirtelen azt mondja, hogy menjek a megszerzett címre és bájcsevegjek el a halott tag rokonságával… - gondolkodott el.
- Néha nem vagy valami eszes…
- Mert te aztán az vagy – nézett le.
- Inkább menjünk már a dolgunkra! Vagy azt akarod, hogy a Matsukoék derítsék ki az egészet és elvigyék a dicsőséget? – kezdtem el hergelni megállva az autónk mellett.
- Nem! – mérgelődött.
- Akkor meg húzzunk már a picsába!! – rángattam az autókilincsét.
- Tudom, hogy csak azért sietsz – jött oda – Mert már aludni akarsz. Na, húzzál át a másik oldalra, én vezetek!
- Ez nem ér – csoszogtam el, megkerülve az autót – Folyton te vezetsz! Pedig én is tudok ám! – ültem be a jól megszokott anyós ülésre.
- De te úgy vezetsz, mint egy nő! – közölte velem a volán mögé csücsülve.
- Te meg úgy, mint egy pszichopata – néztem rá rosszallóan.
- Mert azt úgy kell – kacsintott egy önelégült vigyorral, aztán elszáguldoztunk a rendőrkapitányságra. Bezúztunk a parkolóba és a kocsiból kiszállva, beügettünk a recepcióra. Természetesen a sok egyenruhában és öltönyökben szaladgáló sünök mind úgy néztek ránk, mint két drogosra, akik most készülnek feladni magukat. Mindenfelé titkárnők szaladgáltak kávékkal a kezükben és öreg, kopaszodó nyomozók egy halom aktákkal a hónaljuk alatt, míg a kék egyenrucit viselők csak oldalt félre állva fánkot zabáltak. A bátyámmal a főpulthoz léptünk, ami mögött két fiatalabb nő ült. Az egyik barna volt a másik szöszi. Természetesen Narou, a szőkével állt szóba.
- Steve Bennett hadnagyurat keressük – közölte vele Narou, minden bevezető nélkül.
- És ki keresi? – vonta fel a csaj a fél szemöldökét. Szerencsére a csaj vette az adást, már nem egyszer jár itt egy Silverman.
- Silverman – legyintett a tesóm és körbe nézett a hallban. Én közben a szőkét figyeltem eszelős tekintettel, amint az asztalán lévő vezetékes telefonba beszél.
- Mi van, mit bámulod? – bökött oldalba a bátyám – Csak azt ne mondd, hogy az idős macákra buksz…
- Te hülye vagy – simogattam meg a bordáimat, mert ez a gyökér, ha hozzám ér, az mindig fáj.
- Pár perc és itt lesz a hadnagyúr, addig kérem, foglaljanak ott helyet – mutatott a hallnak a váró részlegére, ahol fekete bőrfotelok helyezkedtek el.
- Kösz, szivi – kacsintott rá nyálasan a bátyám és félre vonultunk. Leültünk az említett bútordarabokra és bár kényelmesen elhelyezkedtünk, feszülten figyeltük a körülöttünk rohangáló kopókat. Tudjátok milyen érzés egy maffia fej fiaként úgy egy rendőrségen csücsülni, hogy te magad is rengeteg illegális dolgot követtél el? Eközben minden rendőr úgy mered rád, mintha tudnák, hogy bűnös vagy. Hát, baromi kellemetlen. Már épp a nadrágomba akartam piszkítani a feszültségtől, mikor végre megjelent Steve. Nagydarab néger, baromian éles ésszel megáldva.
- Narou és Naoki Silverman – köszöntött minket egy széles vigyorral, amit mi viszonoztunk is – Ezúttal hány közlekedési szabályt szegtetek meg? – poénkodott.
- Sokat – vallotta be Narou – De persze nem emiatt vagyunk itt, hanem a gyilkos miatt. A rejtélyes gyilkos miatt, aki sajnos veszélyezteti a titokban maradásunkat.
- Igen, tudom melyik fickóról van szó – biccentett – Eddig egy áldozata van, azt is a Guilt-negyed mögötti kis patakban találtuk meg. Okos, hiszen a víz elmossa a nyomokat, de nem egészen.
- Azonosították már a hullát? – kérdezősködött a szószátyár bátyám.
- Igen, a neve Bryan Hawks. A nyolcvankettedik utcában lakott, szüleivel, Sarah és Fred Hawksszal. Tizennyolc éves, a helyi Roosevelt Gimnáziumban járta a végzős osztályt. Kitűnő tanuló volt, ellenségei nem igen akadtak. Eddig a barátairól és a környezetében élőkről, valamit szabadidei tevékenységeiről semmit sem tudunk. Csak azt, hogy teniszezni járt minden hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton – ismertette a srác eddig felderített életét, a kezében lévő aktát olvasgatva, ami pont nála volt, mivel ő kapta meg ezt az ügyet (is). Az ő szakterülete a gyilkosság.
- Remek, eddig mindent tudunk. Ha bármi újdonságot megtudsz, akkor kérlek, hívj fel engem vagy az apámat – vette ki Narou Steve mellkasán lévő zsebéből az ott levő tollat és felírta az akta borítójára a saját telefonszámát.
- Jól van, de ezt azért nem kellett volna – mutatott az összefirkált papírdarabra.
- Szorri – jött a szokásos „bocsi, amúgy nem” válasza testvéremnek.
- Ennyi lenne?
- Igen, ennyi – biccentettünk – Szóval lépünk is, csá – indultunk meg kifelé.
- Ez gyors volt – mondtam Narounak, miközben lebaktattunk a lépcsőn.
- Igen, hála Istennek, mehetek haza enni végre, mert kurvára éhes vagyok – siettünk a parkolóba. Ott beszálltunk a csodajárgányunkba és hazahajtottunk. Otthon, mikor beléptünk az ajtón, meglepő vendégeket kaptunk. Crusader apa és fia, no meg a két ősi ellenség is ott volt.
- Végre már, hogy megjöttetek gyökérkefék! – köszöntött minket apa, aki a ház legtávolabbi szegletében állt Matsukoéktól.
- Te beengedted ezeket a házunkba?! – mutatott Narou idegesen Sasukéék felé.
- Nem akartam, de Brad sajna ragaszkodott hozzá – méregette fater Crusader papát.
- Igen, mivel Rayne említette, hogy elküldött benneteket elintézni a halott személy dolgainak kiderítését és úgy véltem, jobb, ha mindenki tudja, mit tudtatok meg! Ebben az ügyben nem lehet sumákolás a három család között, mert ha egy bukik, akkor vele mindenki… - játszotta a nagy bölcset ez a lenyalt hajú strici.
- Mi is tudjuk – közöltem, majd hanyagul elnyúltam a kanapén.
- Menj arrébb – lökte le a lábam Narou és odaült mellém – Akkor elmondjuk, mit tudunk – kezdte – Tizennyolc éves, stréber, a szüleivel lakott, akiknek nem jut eszembe a nevük, a nyolcvankettedik utcában. Teniszezni járt hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton, nem voltak ellenségei és kb. ennyi. Jha és abba az elit gimibe járt tudjátok, amit arról az elnökről neveztek el – hadonászott a kezével, aztán rágyújtott, mire én követtem a példáját.
- Lehetséges, hogy a teniszhez lesz köze a dolognak. Tuti, hogy ott találkozhatott valakivel, aki végül aztán megölte – szólalt meg ifjabb Matsuko.
- Matsuko, te olyan okos vagy, mint egy vödör szar! Inkább hallgass és hagyd a nyomozósdit Stevere – intette le Narou.
- Nem én hoztam fel az ötletet, miszerint Kaito a gyilkos – puffogott Sasuke.
- Na, ezt a nevet se említsd nekem többet! – sziszegett a testvérem.
- Nem hagynátok már abba? Jesszus, mint két kislány olyanok vagytok – rázta meg a fejét ifjabb Crusader, aki az örökös villámhárító ezekben a kialakuló vitákban.
- Megvan az infó, nekünk nincs is több dolgunk itt – indult meg Matsuko papa fiával az ajtó felé.
- Na végre, hogy elmentek – szólalt meg fater, mire Matsukoék köszönés nélkül távoztak.
- Hát, akkor azt hiszem mi is megyünk – vakarta meg a fejét Crusader papa.
- Nem értem minek kellett idecsődülni, mikor tudjuk nagyon jól, hogy milyen komoly a helyzet! Hidd el, addig kínoznám a két fasszopó fiam, amíg el nem mondják, mit derítettek ki! Lehet, hogy Silverman vagyok, de ami engem is rosszul érint, azért tenni fogok, akármi is legyen a dolog… Látod, beengedtem egy Matsukot a házamba! Sőt kettőt is! Egy kicsit bizalmat kérnék tőled, Brad – magyarázott fater.
- Jól van Scott, nyugodj meg! – tette fel védekezően a kezeit Brad. Kétségkívül, ő a legnyugodtabb és a legszelídebb a három fater közül. Nem is értem, hogy lehet ez strici, meg maffiafő… Ugyan kérlek…
Miután távoztak, végre lenyugodtak a kedélyek és apánk megragadva a konyhatündérkénk karját, felhurcibálta az emeletre. Szegény anya, amíg a barátnőivel nyaralgat (mert ő megteheti), addig fater körbe kúrja a házunk személyzetét. Na, mindegy.

Joshua

            Már este hat óra volt, amikor kezdtem véglegesen aggódni Mimi után. Hiszen semmit sem szólt, hogy hova megy, mikor ér haza és satöbbi. Pedig már egy párszor igyekeztem neki elmondani, hogy szóljon nekem. Tudjátok milyen szar, hogy egyedül élsz a kishúgoddal, aki miatt élsz, akit eltartasz, és csak ő van neked, és úgy vigyázol rá, mint a szeme fényére és nem tudod, hol van, kivel van, mit csinál?! Hát, borzasztóan SZAR érzés! Már éppen indultam volna felöltözni kinti ruhába, hogy megkeressem, amikor nyílt az ajtó. Egyből letámadtam.
- HOL VOLTÁL?! – kérdeztem kikelve magamból.
- Öhm, Joshua, nyugodj meg! – kezdte nagyokat pislogva.
- Csak azt ne mondd, hogy azzal a nyomorult Crusader gyerekkel voltál!! – kezdtem nagyon-nagyon ideges lenni, már csak a gondolattól is, hogy esetleg vele volt…
- Dehogy is! Tudod, ma Nero agyrázkódást kapott a suliban – vette le a kabátját – És meglátogattam suli után a kórházban. Sajnálom, hogy nem szóltam, de lemerült a telefonom – húzta el a száját.
- Ó. Akkor legközelebb vigyél magaddal töltőt!
- Az iskolába? – pislogott nagyokat.
- Igen. És töltsd fel, ha merülni kezd, vagy már lemerült…
- De a tanárok nem engedik…
- Biztos van olyan, akit, ha szépen meg kérsz, akkor megengedi – méregettem.
- Jaj Joshuaaa – fogta a fejét hitetlenül.

Nero

            Hát, igazából nem tudom, ti hogy vagytok vele, de gondolom, nem akarjátok azt részletezve olvasni, ahogyan Mimi körbe kérdezi a tanárokat, hogy feltöltheti-e a telefonját órán, vagy azt, hogy a három maffia gyermek, miként várja Steve soha nem érkező hívását. És gondolom azt sem, hogy én bent őrlődöm a kórházba majdnem kőkemény négy napig, és azon gondolkozom, hogy vajon Sasuke miért ment el akkor és miért nem jött vissza azóta. Igen, én ilyeneken gondolkoztam, mert egyszerűen sehogy sem értettem az egészet. Na mindegy. Szóval szombaton engedtek haza végre, aminek a bátyám eszméletlenül örült, mert elmondása szerint már annyira hozzám szokott ebben a párhétben, hogy nem is érti, eddig hogyan tudott egyedül lakni. Több éven keresztül. Hát igen. Szóval, a hétvégém jól telt, a bátyám rendes volt, sokat segített nekem, mert egy darabig még nem emelhetek nagyokat, nem futhatok, és nem ugrálhatok (aminek következtében kaptam felmentést tesiből, majdnem három hétig, hurrá). Vasárnap délután átjött Mimi és segített bepótolni az egyhetes lemaradásomat, meg elmondta mi volt a suliban. A pénteki osztályfőnöki órán kiválasztották a négy pincérlányt, amibe én is bele tartozok. Nem lett volna vele bajom, csak a társaim Lena, Tiffany és Clarie. Velük kell együtt működnöm? Nem valami jó ötlet… Viszont, állítólag a balhés tagok egyáltalán nem voltak a héten suliba, de Tiffany meg már jött szerdán. Mimi még azt is elmesélte, hogy azon a jövő heti karácsonyi banzájon fel fog lépni az iskola zenekarával, mert ő ugyebár hegedül. Kapott az iskola végre egy hegedűtanárt, aki egy középkorú, kissé testes hölgy és a suli karvezetőjével együtt készítik fel a diákokat, ezért lesz olyan, hogy Mimi nem csak minden délután foglalt lesz, de pár óráról is ki fogják kérni őt. Emellett azt is mesélte, hogy bár Rayne nem volt bent a suliban, eszméletlenül sokat chateltek és Rayne minden nap kijött elé és hazavitte, miután megetette a mekiben. Ez irtó aranyos, csak kár, hogy még mindig nincsenek együtt!! Na mindegy. Szóval jött egy újabb hétfő, amikor már be kellett vonuljak a suliba. Ezen a héten vasárnap lesz az a díszítéses nap, szóval nem lepődtem meg azon, hogy eléggé nagy volt a felfordulás az iskolában. Mimivel a szokásos reggeli találkánk után, mikor beléptünk az aulába, egyből kiszúrtunk egy nagy parafatáblát, amire ki volt tűzve, hogy melyik osztály mit díszít és, hogy mit vállal el a programon. A nulladikosok (nyelvi előkészítősök) nem díszítenek semmit, ők csak az útba igazítók, illetve még az eladók. A kilencedikeseké volt az összes folyosó díszítése és a sütik, illetve az üdítők behozatala. A tizedikesek kapták az ebédlő feldíszítését és a rendelések felvételét. Nekünk tizedikeseknek meg jutott a tornaterem és a felszolgálás. A végzős osztályok persze ebből kimaradnak, mert ők készülnek a januárban megrendező szalagavatóra és keringőre. Igen, itt az a szokás, hogy ezt a banzájt átteszik januárra, decemberben meg totál karácsonyi programokat csinálnak az iskolában.
- Úgy látom, elég alaposan meg van szervezve minden – mondta Mimi, miután elolvastunk mindent.
- Ez még semmi! – jelent meg mögöttünk a szokásos picsa trió, mögöttük a két hű követő szőkével. Aki megszólalt, az Lena volt – Ez egy verseny is egyben. Amelyik osztály illetve évfolyam a legszebb díszítést végzi és egyben a legjobb munkát, azok kapnak valamit! Szóval be kell vetnem a diktátor énemet a díszítésnél – fényezte magát, miközben átdobta válla fölött dús, sötétszőkés barna haját.
- Szerintem, úgy lenne jó, ha közös megegyezés alapján csinálnánk! Hiszen nem biztos, hogy ami neked tetszik, az mindenkinek tetszene… - motyogott kellemetlenül Mimi.
- Édesem, ne erőlködj, úgy is az lesz, amit én akarom! Már elmondtam a csajoknak az elképzeléseimet és nekik totál bejön az ötlet! Akkor a többieknek is, szóval nyugodtan bízd rám – nyúlt oda Mimi hajához, vélhetőleg azért, hogy összekócolja, de inkább egy fintorral elhúzta a kezét. Gondolom, nem tetszett neki, hogy Mimi haja durvaszálú és kócos – Na, de mi most sietünk órára, ti se késsetek, na pá - integetett nekünk gúnyorosan, aztán távoztak mind az öten. Ami feltűnő volt, hogy Tiffany rám se nézett.
- Ki nem állhatom őket! Én gyűlölöm az ő stílusát! – puffogott Mimi – Félek, hogy, ha ő lesz a főnök, akkor nem karácsonyi díszlet lesz, hanem olyan lesz minden, mintha egy strasszköves csillámpóni körbe fosta volna az egész tornatermet, csilli villi, strasszköves, rózsaszín kakival… - fintorodott el – Ez nem erről szól. Nem is a versengés a lényeg, hanem maga az ünnep… Legyen fahéj illat, forró csoki, sok-sok karácsonyi boa, égők, szaloncukor meg minden! Mikulás sapi és hasonlók… - indultunk meg a terem felé.
- Talán beszélhetnénk az osztályfőnökkel – adtam az ötletet.
- Jó, majd ma megkeressük egyik szünetben, oki? – nézett fel rám.
- Rendben – bólintottam mosolyogva.

2 megjegyzés: