XXXVI. Fejezet

– Rayne –

- Nero kórházban van? – pillantott fel rám Sasuke, mikor levette a szemét Kaitoról, akit valószínűleg szanaszét fog verni, miután elmentünk.

- Ja, agyrázkódása lett – adtam az egyszerű választ, zsebre dugva a kezem – Még ma tesi órán.

- Már neki is? És hogyan? Elesett? Nagyon súlyos? Melyik kórházban van?

- Ezekhez neked semmi közöd, Matsuko – jött helyettem a válasz az ajtóból, természetesen személyesen Silverman #1 –től.

- Mert neked van? Nagyon remélem, hogy nem akarod hozzá bedugni a képed! Még felgyújtod a kórházat!

- Ha rajtam múlik, nem fogja – veregettem vállba a haverom, és észrevétlenül egy cetlit csúsztattam a dzseki zsebébe, amin a kórház címe volt. (Mimi mondta meg még suliban). Majd, mint aki jól végezte dolgát, felhúzott orral, ahogy szoktam, elindultam kifelé. Ám kifele menet, mikor már majdnem kiértem, és előre engedtem egy éppen bejövő csávót, ahogy illik, hogy előbb ő jöjjön be, én meg majd utána ki, helycsere tudjátok, de e helyett az a seggfej nekem jött. Elég erősen. Ha nem lennék most jó kedvemben, még azt hiszem direkt csinálta. A bárban mindenki mi felénk nézett.

- A királyt fellökték…

- Ajjaj… A csávónak annyi.

- Őfelsége be fog pöccenni.

Ezek a gúnyoros mondatok hallatszottak az asztalok felől, én pedig lepillantottam a mellettem elhaladó alakra, (akire nem is kellett annyira lepillantanom, nem volt olyan alacsony) és megragadva a kezét visszarántottam. Egy szőkésbarna, kissé mintha ápolatlan, kócos hajú tag állt előttem, hófehér bőrrel, sápadtan, és nagy kidülledő, kissé véreres barna szemekkel.

- Anyád nem tanított meg rá, hogyan kérjél bocsánatot, te mezőgazdasági proletár? – néztem le cinikusan vigyorogva, ám erre ő csak hátrafordította a fejét, és eszelősen rám nézett, kissé mintha be is könnyezett volna, a szája remegni kezdett, és vékony vonallá keskenyedett. Ennek a fazonnak gondjai vannak…

- Bocs – szűrte ki a fogai között feszülten és nyugtalanul, majd kirántotta a kezét a fogságomból, és sietősen bevonult a bár egyik sarkába, ahol elővett egy csomó papírt, amit pásztázni kezdett, közben, míg ki nem sétáltam a bárból, addig engem nézett. Ha egy tekintettel ölni lehetne, én már halott lennék. Még Sasuke is furcsán meredt rám és a srácra, majd csak intett nekem a fejével, valami olyasmit üzenve, hogy „Siess, vagy még megöl”. Ki is lépdeltem a bárból, és elindultunk, a két Silverman meg én, így édes hármasban, a három jó barát, a csipet csapat, az utca túloldalára, az Infernoba. Persze Bob szokásosan a pult mögött törölgette a poharakat, Okami meg valószínűleg hátul volt a raktárban.

- Szia Rayne! – köszöntött, mikor leültem egy bárszékre a pultnál – Hazataláltál? – utalt még a múltkori kis kiruccanásunkra az öreg.

- Jha, ha nem is haza… de a lényeg hogy nem az utcán, egy padon aludtam – túrtam bele a frufrumba, hátra csapva azt, és a fültágítómat kezdtem el birizgálni. Ez egy nagyon rossz szokásom.

- Az nem is illene hozzád – mosolygott atyain Bob, majd a Silvermanekre nézett és elkomorult – Ezek meg mit keresnek itt?

- Nyugi, nyugi – raktam közéjük a kezem, mert Narou már készült volna, hogy mondjon valamit, és gondolom nem olyasmit hogy „Elnézést a zavarásért, csak kérdezősködni jöttünk” – Csak lenne egy pár kérdésünk hozzád. Nyugi nem komoly… annyira.

- Én nekik nem válaszolok semmire – jelentette ki határozottan.

- Ejnye-bejnye – „bántódott meg” Narou.

- Akkor nekem válaszolj – intéztem el ennyivel, és kértem magamnak a legdrágább borból. Ami nem más volt, mint egy pohár 1947.-es Cheval Blanc. És nem, nem a lóra gondolok. Ez egy igen drága bor, enyhén csokoládé ízű.

- Mit szeretnél tudni? – szólalt meg, mikor lerakta elém a poharat.

- Csupán annyit, hogy történt-e valami múlthét pénteken? Valami furcsa.

- Hát persze, itt, nem messze dobtak bele egy hullát a folyóba – mutatott oldalra, jelezve azt, hogy tényleg nem messze volt.

- Ezt mi is tudjuk te vén kecske, inkább azt mondd meg ho.. – ám itt befogtam Silverman #1 száját és beszéltem helyette inkább én.

- És te ebből hallottál valamit? Történt itt valami furcsa?

- Hm… - vakargatta meg a szakállát az állán – Nem emlékszem… Csak maximum arra, hogy volt itt bent egy fiú, eléggé, hogy is mondjam… furcsa volt.

- Furcsa? – szaladtak fel a szemöldökeim, miután belekortyoltam a boromba.

- Totál zakkant – jött ki Okami is hátulról, egy nagy dobozzal a kezében.

- Miért? – szólalt meg most Naoki, amin eléggé meglepődtem. Ébren van?

- Hát – kezdte Bob – Egy nagy táskát cipelt. És beült az ablak mellé, és állandóan az óráját nézte, evett, meg vacsorázott. De mintha nagyon sietett volna…

- Jha, szinte majd lenyomta a torkán az ételt. Rohadt fura volt. Itt ráérősen szoktak az emberek enni, ez nem egy gyorsétterem – kezdett el pakolászni Okami a pulton.

- Végül, meg se várta, hogy odamenjünk és fizethessen, lecsapta a pénzt, az asztalra és elrohant.

- Jha, aztán láttunk egy random csávót elszaladni a bár előtt, Bob ki is nézett, és utána is ordított, hogy miért rohan, és hogy kell-e segítség, de az még csak rá se bagózott, rohant mintha kergették volna. De ennyi, és semmi több – pillantott hátra ránk Okami, mikor lábujjhegyen állva próbálta leszedni azt az üres whiskys üveget a polc tetejéről, de végül Bob szedte le neki.

- Vízcsobbanást se hallottatok? – kérdezte meg viszonylag kultúráltan Narou, de erre csak mindketten fejet ráztak.

- Én igen – szólalt meg egy részeges nő, mellettünk. Harminc-negyven körüli éveiben lehetett. Haja fonott arany volt, de korát elárulva megtalálható volt benne pár ősz hajszál. Mély, azúrkék dekoltázsos ruhája jó sokat fiatalított rajta, és kiemelte darázsderekát, de ruhájának pántja lecsúszott a vállán, ami nem keltett túl elegáns hatást. Műkörmös ujjával, körözött a whiskys poháron, és mogyoróbarna szemeivel eléggé… kihívóan méregetett engem, és vörös ajkait rágcsálta – Elárulhatok többet is… egy valamiért cserébe – szuggerálta a nadrágomat az ágyékomnál, majd az arcomat is – Nagyon jóképű fiúcska vagy. Ritka jóképű. Gyönyörű. Megtaníthatnálak egy-két dologra a lepedők között, nem gondolod? Csak egy-két menet és már csicsergek is, mint a madárkák. Még fizetek is neked, ha kell, csak menjünk félre és rakd belém – dörzsölgette össze a combjait Mereven, pislogás nélkül meredtem rá. Ez undorító volt… Komolyan azt hiszi, hogy bepiszkítom magam egy olyannal, mint ő? 19 évesen majd pont egy 35 éves nőbe fogom beleverni? Komolyan?

- Mondja, asszonyom. Hímringyónak nézek ki? - Én ezt egy szóval se mondtam kedvesem… - Reméltem is, ha mondta volna, már nem élne. Mit gondol, kivel beszél? Ajánlom, hogy forduljon meg, és tegyen úgy, mintha ez a beszélgetés nem történt volna meg – ezzel lehúztam a maradék bort, és elegánsan távoztam. Narou és Naoki, pár másodperc múlva követtek is.

- Tesó! Álljál meg! Állj, állj, állj! – állta el az utam az idősebb Silverman – Az a nő tudott valamit!

- És?

- És?! Olyan nehezedre esett volna jól meghúzni kétszer-háromszor, aztán távozni? Most nem jutottunk sokkal előrébb!

- Nem fogom meghúzni. Nincs gusztusom hozzá!

- Hogy te milyen finnyás vagy! A lyuk, az lyuk! Mégis kihez lenne gusztusod?!

- Te is pontosan tudod hogy kihez.

- A törpe k… azaz Mimozához? Őt akarod meghúzni?! Gyere le jóisten! – pillantott az ég felé, és csapkodni kezdett – DE Ő MOST NINCS ITT! ÉS HA ITT IS LENNE, SEMMIVEL SE JUTNÁNK ELŐRÉBB, HA MEGKEFÉLNÉD! Istenem már! Én simán megtettem volna – prüszkölt.

 - Az te vagy – vigyorodtam el gúnyosan – De ne kapj agyvérzést, már van egy ötletem.

- Na?

- Ki kell derítenünk a halott srác szüleinek a címét és nevét. Ez neked és a patkány családodnak az asztala – veregettem vállba őket, és elindultam a kocsimhoz – Hajrá! – szóltam még hátra.

– Leon –

Persze, ahogy vége lett az órának, Mimivel megbeszéltük, hogy azonnal meglátogatjuk Nerot. De előtte felvesszük Chanit Nero bátyját, aki időközben informálódott a helyzetről és kis híján szívinfarktust kapott Miminek a telefonba. Szóval suli után Neroékhoz vitt az utunk, ahol összeszedtük a bátyját is. (Aki nem mellesleg egy „Miniiii” és egy „Leopáááárd” kiáltással köszöntött minket.) Sajnos mivel se nekem, se Miminek nincs kocsink, Chani pedig elhagyta a kocsi kulcsot nagy izgalmába, valahol a WC-n húzhatta le, ezért buszoznunk kellett. Ez a bátyókát viselte meg a legjobban. Ilyen lusta embert te még nem láttál. Egész úton mást se csináltunk, csak szidtuk a Silvermaneket, vagy éppen azt, hogy milyen igénytelenek ma már a buszok. Ezt én és Chani mondtuk, a kis törpilla ebből semmit se vett észre, mert ugye ő ehhez... úgymond, hozzászokott, hiszen nagyon szegények. Ezért Chanival kissé búsan egymásra néztünk, és inkább tereltük a beszélgetést más vizekre. Ám, amikor leszálltunk a buszról, és Chani elrohant megnézni mikor jön a következő, amire át kell szállnunk, Mimi terelte el a témát.

- Tetszik neked Nero ugye? – nézett fel rám mosolyogva, mikor éppen a sálamat igazítottam. Ám egyből belefagytam a mozdulatba.

- Mi? – estek ki majdnem a szemeim, és szerintem elpirultam… vagy csak a hideg. Ja tuti a hideg volt – Neeem, dehogy is!

- Kamugép – puffasztotta fel az arcát durcisan – Tetszik, neked csak azt hiszed attól macsó vagy, hogy tagadod!

- Nem is hiszem ezt!

- De igen! És tetszik neked Nero! Hát látom! Azt mondod, vak vagyok?!

- Én ilyet egy szóval se mondtam!

- Szóval akkor mégis tetszik!

- Mimi az őrületbe kergetsz! – zártam le ennyivel a témát, mert Chani már rohant is vissza, óriási vigyorral, hogy közölje; kettő perc múlva jön a kövi.

Nos, a kövi nem két perc múlva jött, hanem negyed óra múlva, de nem baj. Nem okoljuk a buszhálózatot, ők is érző, emberek, hogy vájná ki egy varjú a szemüket. Röpke fél óra alatt le is szállhattunk a buszról, ami majdnem pont a kórháznál tett le csak… villamos. Nem baaaaj. Ráérünk. Mentünk két megállót a villamossal, a kórház előtti térnél le is szálltunk, és bebattyogtunk. Ott nagy nehezen igazoltuk magunkat, hogy de bizony mi a barátai vagyunk, Chani meg a bátyja, és csóri srácnak, még az igazolványát is meg kellett mutatnia, plusz ő még bónuszból mutatott Neroról egy kiskori képet, amit a pénztárcájából halászott ki.. aztán egy családi fotót is…meg óvodás képet is. Jha, végül a portás nő megelégelt minket, és felzavart a második emeletre, ahol Nero kórterme volt. Ám mikor felbattyogunk az emeletre (mert miért lenne lift egy kórházban), egy ismerős arcot láttunk meg. Én csak látásból ismertem, de a mellettem álló két ember behatóbban, mert mindketten majdnem szívrohamot kaptak.

- CICUKAA! – mutogatott Chani a kékes hajú alakra, aki épp Nerohoz szándékozott be menni.

- Te vagy a kecskés csávó nem? – ismerte meg az említett is. Neki is benyomta a kecskéket…?

– Sasuke –

Hogy mi történt, miután Rayne, meg az a két átok kilibbent a bárból? Szolidan kishiján megöltem a tekintetemmel Kaitot.

- Tiffanyval? Komolyan?! - rivalltam rá, már egy idő után. Bátran állta a tekintetem.

- Tesó, de már szakítottatok! Akkor nem mindegy?

- NEM!

- Miért?

- Mert akkor egyből rá kell menni?! Te is tudod mekkora ribanc!! Ott voltál velem, láthattad!

- Nem baj!

- MIÉRT NEM?!

- Mert engem az nem érdekel annyira – vakargatta még mindig a homlokát.

- Ezt nem hiszem el! – tártam szét a kezem tehetetlenül, már majdnem nevettem ezen az egészen kínomban – Te komolyan ekkora marha vagy?! Van bőr a képeden, mondhatom!

- De mit kapod fel ennyire a vizet? Már nem a te nőd! Nem értem.

- MERT EGY HÜLYE FASZ VAGY, AZÉRT NEM ÉRTED!! RÁMENNI A HAVEROD NŐJÉRE?!

- De már nem a te nőd… - ismételte meg.

- Hát nem, hál’ jó istennek, remélem, hogy téged is kikészít úgy mint engem!

- De én nem vagyok olyan érzékeny lelkű mint te!

- Anyád az érzékeny lelkű!

- Hé! – jött elő a pult mögül Kaito anyukája, aki a szorosan felkontyolt hajával, a komor üzletasszony arcával, és kosztümjében, pont nem volt érzékeny lelkűnek mondható, szóval kapufa!

- Anyuuuuu! – pattant fel Kaito – Sasuke meg akar ölni! – mutogatott rám.

- Mert?

- Mert összejöttem a volt nőjével!

Erre az anyja rám nézett, és felmutatta a hüvelykujját.

- Csináld ki!

- MI? – kapott a mellkasához Kaito, mintha ez egy szíven döfés lenne neki. Még mindig meg akarom ölni. De nem azért, mert jajj még mindig szeretem Tiffanyt hanem mert volt olyan hülye, hogy összejött vele.

- Esküszöm, kinyírlak – szegeztem a mutatóujjam Kaitora, majd a zsebembe nyúltam a telefonomért, hogy megnézzem mennyi időm van még kicsinálni ezt a faszt, mikor egy cetlit érzékeltek az ujjaim. Elővettem és hunyorogva közelebb hajoltam, mert a sötétített helyiségben annyira nem láttam jól… Egy kórház neve volt rajta. Gondolom nem volt kérdés, hogy hála a Sherlock Holmes elmémnek, másodpercek alatt realizáltam minek a neve is lehet ez, és ki rakhatta a zsebembe ( bár az utóbbira azért jöttem rá mert felismertem a kézírást) Egyből kocsiba pattantam és már hajtottam is a megadott kórházhoz.