XXXIX. Fejezet

Sasuke

            - Na ebből elég! – törtem ki a telefonfülkéből, mert már túl büdös volt és túl nagy volt a nyomorgás. Ezek meg szépen utánam kijöttek – Valamelyikőtöknek olyan szaga van, hogy el lehet ájulni tőle! – legyeztem az orrom előtt puffogva.

- Talán csukd be a pofád, Matsuko! – szólt be egyből Narou, majd fel mutatta a kezében lévő telefont – Amúgy gyűlés van nálatok – nézett Crusaderre.

- Mert? – kérdezte a colos értetlenül.

- Gyilkosság a láthatáron.

- Hogy lehet, hogy apa mindig neked küld üzenetet? – kérdezte Naoki enyhén csalódott pofával.

- Mert engem jobban szeret, és mire te előveszed a telefonod az egy újabb Földi faj kihalásának végezetekor sem fog megtörténni! – közölte vele testvérien kedvesen. Megindultunk a szuper menő álcázott rendőrautónk felé és Narou hirtelen odafutott és bevágódott a volán mögé.

- Háhááá, most én fogok vezetni ti seggfejek!! Háhááá – örült a faszának, de a hangoskodása miatt kicsit se néztek bennünket az emberek, ááá dehogy. Csak nagyon. Az öccse helyet foglalt mellette az anyóson, mi meg Rayneval beültünk hátra. Már megint.

- Remek, szerinted hiteles, ha egy rendőr úgy vezet, mint egy nagy kaszkadőr a Halálos Iramból? – kérdeztem előre hajolva Narouhoz, aki nagyon örült, hogy egy „rendőrautót” vezethet.

- Kit érdekel? – szólalt meg lekezelően – Vége a nyomozósdinak!

- Talán kapcsold be a szirénát, úgy hiteles lesz – ajánlotta fel Rayne, mire elgondolkoztunk.

- Igaz – biccentett a volánnál ülő fasz és a műszerfalnál pötyögött valamit, mire a kocsi tetejére szerelt sziréna fülsüketítően hangoskodni kezdett és a kék-piros lámpák is villogni kezdtek.

- Na kis öcsém, azt javaslom, kapcsold be a biztonsági övedet! – szólt az öccsére, aki kapkodni kezdett és Narou már is a gázra taposott. De olyan szinten, hogy a lendülettől Rayneval teljesen hátra préselődtünk az ülésnek.

- Szerintetek üldözőbe vegyek egy autót?! Lőhetnék rá!! – kiabált hátra Narou.

- Inkább arra figyelj, hogy még lehetőleg egyben érjünk oda!!! – kiáltoztam előre neki, mert miközben előzött neki ment az útpadkának és egy nagyot ugrott a kocsi. Rayne be is verte a fejét, amitől eléggé bosszús lett. Viszont kb. öt percen belül simán odaértünk Rayne házához.

- Na, így kell ezt csinálni! – állította le a motort a sofőrünk. Én kivettem a zsebemből a papíromat és a tollamat, majd firkáltam rá és előre nyújtottam neki.

- Itt a büntetése fiatalember, amiért megszegte a létező összes közlekedési szabályt! – a papíron a neve volt és számokkal illusztráltam, hogy százezer dollár.

- Hagyjál már, szirénával mentem – tépte össze a papírt – Zsaru vagyok, nekem mindent lehet!

- Jól van, inkább menjünk be – motyogta Naoki, mire mind a négyen kiszálltunk a kocsiból. Feltűnt, hogy a szomszéd néni meg a kis unokája kinézett az ablakon, hogy mi folyik itt. Miért van itt egy rendőrautó? Miért van itt négy rendőr? Hát mama, ha te azt tudnád… Szóval, bementünk a lakásba, ahol a faterok már bent voltak.

- Szerencsétek prostituáltak – kezdte Scott a fiainak szegezve a mondatát – Úgy néztek ki ezekben a maskarákban, mint akik egy ovis farsangról jöttek – röhögött ki bennünket.

- A nevemért még számolunk!!! – közölte Narou sötéten – Mi az, hogy Frank?!

- Először Donaldot akartam, aztán eszembe jutott ez.

- Még az is jobb lett volna – puffogott.

- Mi történt apa, milyen gyilkosság van megint? – kérdezte Rayne levéve magáról a rendőr kalapot és az apja mellé lépett, aki kivételesen most nagy strici boton támaszkodott.

- Na igen, ez kétségkívül Silverman gyilkosság lesz. Eltűnt egy bizonyos, Justin Rydell nevű fiatal srác. Ő a Pearl S. Buck gimiben tanult, tizedikesként. Két napja nincs meg.

- És honnan tudjátok, hogy ez Silverman gyilkosság? – kérdeztem én, leülve apám mellé az egyik kanapéra. Persze mikor rám nézett, jót szórakozott és selfiezett velem egyet.

- Onnan, hogy találtunk egy véres kést, amiben a mi családunk ősi címerünk volt bele vésve!! És mi ilyeneket sosem hibázunk!! Épp ezért mi leszünk a gyanúsítottak. A rendőrök már meg is találták, Steve próbál hárítani odabent – mérgelődött Scott a falnak dőlve és vadul szivarozott.

- Valaki nagyon alánk akar tenni – gondolkodtam el.

- Húúúú, ezzel megoldottad a rejtélyt Sherlock Holmes! – gúnyolódott Narou – Lehetek Wattson? Légyszíííí!

- Szállj már le rólam – ráztam meg a fejem mérgesen.

- Szóóóval – szólt ránk idegesen Rayne – Akkor újabb áldozat. Sehol sem találják? Biztos, hogy halott??

- Hát, ha ez tutira a mi gyilkosunk volt, akkor kétlem, hogy még élne! – szólalt meg apám.

- De én ezt nem értem – vakarta meg az állát Rayne – Ha tényleg rajtunk akarna csattani a bosszúszomja, akkor vajon miért nem olyanokat öl meg, akiket mi is ismerünk és eléggé közel állnak hozzánk? – kérdezte, ami valóban elgondolkodtató volt és mindannyian elmerengtünk egy percre.

- Talán neki nagyobb öröm az, hogy, ha alánk rak egy jó nagy faszt és mindannyiunkat a sittre vág, ahol a sünök darabokra szednek minket – jelentett be Narou.

- Alád rakok én mindjárt egy olyan faszt, hogy be fogsz fosni édes fiam! – veregette hátba az apja.

- Jó, akkor drága jó édes papuskám, mondd el te, hogy mit gondolsz erről az egészről meg a kisköcsögnek az észjárásáról!

- Én azt gondolom, hogy ez egy pszichopata veréb és minél előbb jó lenne főbe lőni.

- Előbb talán derítsük ki, hogy ki az – mondta Brad, aztán a fia felé fordult – Mesélj, mit tudtatok meg?

- Azt, hogy volt a teniszes délutánjain egy srác, valami Mark Weller, aki eleinte jóban volt a sráccal. Aztán történt valami és a kölök begőzölt, nem járt sehová… És Markról sem akart tudni. Aztán megmurdelt – mesélte Rayne az ő stílusában.

- Szóval akkor te balhere, a Matsuko gyereknek volt igaza és valóban a teniszhez volt köze az egésznek! – szólalt meg Silverman papa lekezelően Narounak – Te miért nem tudsz néha ilyen lángelme lenni?!

- Ha te olyan hű de okosnak tartod magad, akkor miért nincs már a kezeid között az a rohadék?! Ne idegesítsél fel! – kapott kisebb dührohamot Narou – Szopd ki te is Matsuko picsáját, na! Gyere le jó isten… - morgott az orra alatt, mire kapott az apjától egy olyan nagy tockost, hogy előre csuklott a feje.

- És felkerestétek ezt a Weller gyereket? – kérdezte apám figyelembe se véve ezt a kettőt.

- Utána néztünk, de nincs ilyen nevű alak. Állítólag odajárt teniszezni abba a sportegyesületbe, de még sem volt bejelentve olyan személy – meséltem.

- Szóval, biztos, hogy ő az – mondta Rayne – Csak álnevet használ a kis huncut.

- Na. Akkor már csak meg kell várnunk a kövi hulla meg találását és mehet tovább a nyomozás – csapta össze a tenyerét Brad.

- Ácsi! – állt fel a kanapéról Narou, miközben a fejét tapogatta – Tudtommal azért vannak fejeseink a rendőrségen, hogy ezekkel foglalkozzanak! Nem vagyunk mi Dr. Csont meg a Miami Helyszínelők, Horatioval az élen!

- Tévedsz pina! – szólt oda neki az apja (ettől a megnevezéstől felröhögtem egy kicsit) – A fejeseink azért vannak, hogy a gyanúkat letereljék rólunk és eltüntessék a ránk mutató bizonyítékokat! És szerintem jobb lenne, ha mi találnánk meg ezt a kis seggdugasz ámokfutót, méghozzá még azelőtt, mielőtt bent csücsülnék a sitten valami elbaszott narancssárga ruhában!

- Fúúú, de én nem akarom ezt a hacukát hordani!!! – tépkedte magán a ruhát Narou – Egyszerűen undorító, utálom, rosszul vagyok, és már kezdtek viszketni tőle! Fogadjunk, hogy leveszem, és tiszta kiütés leszek!!

- Na húzzál kifele és szállj be az autóba! – mutatott az apja az ajtó felé, mire Narou csak lenézte – Mondom MOST! – kiabálta el a végét.

- Óó – indult meg arra az ifjabb Silverman #1 – Gyere le jó isten…

- Te is indulhatsz utána – szólt Scott a kanapén fetrengő Naokinak.

- Nem kell kérni – tápászkodott fel az is és követte a bátyját.

- Akkor mi is megyünk is – állt fel apa.

- Azt jól teszed – jött a csípős megjegyzés Scottól (aki gondolom, még váltana pár szót Braddel), de szerencsére apu most se reagálta le – Csá Brad, majd a többit megbeszéljük – köszönt el Crusader apától.

- Cső Rayne – öklöztem össze haverommal, aztán sietve távoztunk onnan.

- Kikísérünk titeket – jöttek utánunk és kimentünk a ház elé. A két jómadár az apjuk kocsijában ültek és onnan figyeltek bennünket.

- Sasuke, megtaláltad múltkor a cetlit a zsebedben? – kérdezte felém fordulva Rayne, míg az apáink trécseltek.

- Jha meg, köszi.

- És be is mentél Nerohoz a kórházba? – kérdezte kissé hangosan, direkt, hogy Narout idegesítse. Vettem az adást és félre pillantottam a lehúzott ablakú fekete autóra, ahonnan Narou tök dühös fejjel nézett rám és a fogait csikorgatta.

- Be – csak ennyit mondtam azért, hogy egy kicsit én is idegesítsem. Az, hogy amúgy miért mentem el akkor? Egyszerű. Nero nekem igazából senki, csak egy ismerős, nem lett volna értelme annak, hogy oda beállítsak, így meggondoltam magam. Jó is, hogy előttem értek oda a bátyjáék.

Nero

            A hét baromi lassan telt a számomra. Mimit egy csomó óráról elkérték, így leginkább Leonnal voltam szinte egésznap. Ami könnyített a helyzeten, hogy legalább Narounak és az öccsének nyoma sem volt. Délutánonként a bátyámmal főzöcskéztem és mivel Mimi minden este pontban hatra ért haza, ezért addig tanultam is legnagyobb unalmamba. Egyébként, a híreket látva kezdtem elszörnyülködni és félve kilépni az utcára. Nemrégiben történt egy igen kegyetlen gyilkosság, s pár napja eltűnt egy fiatal srác is. A rendőrség pedig nem tud semmit és csupán „pszicho ámokfutó” névként emlegetik. De végül aztán eltelt ez a hét is és jött a hétvége. Szombaton végre tudtunk Mimivel együtt lógni és megbeszéltük, hogy elmegyünk a plázába ajándékot venni az általunk húzott osztálytársaknak és a bátyáinknak is. Ugyanis a pláza földszinti csarnokában nyílt egy nagy karácsonyi vásár, ahol – Chani elmondásai alapján – jó cuccokat lehet kapni és viszonylag elég olcsón. Mimivel tehát, oda vezetett az első utunk. Nos, a bátyám nem tévedett, valóban ezernyi cucc volt ott és mind nagyon olcsó volt! Mimi vett Marynek két darab illatgyertyárt, karácsonyi füstölőt, egy régi krimi könyvet, valami kis kötött téli mintás pulcsit és egy Milka csokit. Aztán Joshuának megvette az Amnesia jázék harmadik részét, egy „Imádom a Főnököm!” feliratú fehér bögrét, egy kötött sálat és egy halom csokit. Én vettem Chaninak egy olyan pénztárcát, amin egy lánc volt, amit a nadrágjára tud kötni + volt rajta egy kampó, ami a kulcsok helyét szolgálja, remélve azt, hogy így majd nem hagyja el a kulcsait. Emellé vettem még neki egy cuksi kötött sapit, pár darab iPhone tokot, egy új fülhallgatót, a kedvenc filmjét DVD-n és két darab csokit. Aztán jött a nehezebb feladat. Clarie. Neki már nem a vásárban vettem cuccot, hanem köbe néztünk pár boltban. Egy butikban vettem neki egy miniszoknyát meg egy felsőt. Utána bevonultunk egy drogéria boltba, ahol vettem neki egy parfümöt, aztán Mimi kérésére vettem még neki egy eperízesítésű síkosítót, egy csomag érdesített óvszert és egy vibrátort is. Hát, mivel egy sztriptíztáncos kis helyi lotyóról beszélünk… Na mindegy, szóval igen, vettünk ajándékokat. Aztán vettünk még közösen egy halom csomagolópapírt, celluxot, plusz piros, arany és szürke kötözőt meg szaloncukrot éééés az elmaradhatatlan karácsonyi üdvözlőkártyát is. Ezután átmentünk hozzám és a háttérben a laptopomból halkan szóló zenék meg egy-egy bögre forró csoki mellett neki láttunk a csomagolásnak. Clarie intim ajándékait bele hajtogattuk a ruhadarabokba, hogy el legyenek rejtve. Mimi nagyon nevetett, szerinte ezzel jól megszívatjuk őt. Szóval, a szombati napon összességében, elvoltunk. Aztán jött a vasárnap. A kemény nap, amikor a jelentkezőknek be kellett vonulniuk az iskolába, hogy a kapott feladatukat ellássák. Vagyis, tulajdonképpen a kilencedikesek már készen voltak a folyosókkal, ma csak mi, tizenegyedikesek és a tizedikesek voltunk bent díszítésnél. Szóval. Reggel időben felkeltem, megmosakodtam, felöltöztem és egy kis uzsonnát meg innivalót magamhoz véve elindultam az iskolába. Mimivel a törzshelyünkön találkoztunk és együtt léptünk be a suli épületébe. Meglehetősen furcsa volt vasárnap délelőtt ott lenni, főleg úgy, hogy csak a portás mosolygott vissza ránk az aulában.

- A díszítésre jöttetek? – kérdezte.

- Igen, miénk a tornaterem! – mondta Mimi.

- Rendben, akkor megyek, segítek nektek. A gondnok már a tizedikeseknek segít és az osztályfőnökötök már vár titeket.

- Köszönjük – mosolygott Mimi kedvesen.

- Mimi, add ide a kabátod meg a felesleges cuccod, felviszem a szekrényünkbe – ajánlottam fel, amit el is fogadott. Levette a felesleges ruhadarabjait és a kezembe adta őket, én pedig szépen felmentem az első emeletre. Szerencsére tudom Mimi szekrénykódját, így azzal nem volt gond. Miután én is megszabadultam a kabátomtól meg a sapkámtól, megindultam a lépcsők felé és lebaktattam a földszintre. Éppen a kihalt, csöndes folyosón sétáltam a tornaterem felé Miminek segíteni, amikor a folyosó végén befordult egy sötét alak, akiről már tudtam, hogy kicsoda és egyből kiköltözött arcomra az utálat. Emellett persze egyenesen felém jött – ami fura volt azaz, hogy nem szólt egy szót se, mint ahogyan eddig tette. Ez összességében azért is fura, mert eddig mindig köszöntött valahogy, ráadásul most már kb. egy hete, hogy nem látott és a legutóbbi balhénk óta – amikor kórházba is kerültem miatta – nem történt semmi. Már szinte reménykedtem, hogy most az egyszer végre csak úgy elmegyünk egymás mellett, mintha nem is ismernénk egymást, de persze megint tévedtem. Mert, mikor mellém ért, én már némileg megkönnyebbülve mentem volna tovább, de hirtelen olyan erővel ragadta meg a kezem, hogy nem csak felszisszentettem, de még a szívem is felugrott a torkomba.

- Áú, ez fáj!! – vittem fel a hangom egyből és a másik kezemmel próbáltam levakarni őt magamról.

- Mit kiabálsz?! Mi van, félsz?! – hajolt bele az arcomba sötét ábrázattal, amitől hátra is hőköltem.

- Engedj el!! – próbálkoztam ezzel a dumával már ismét, de persze eddig mindig a szerencsémen (vagy valaki máson) múlott, hogy kereket tudtam oldani.

- Hát, ez most nem fog menni! – közölte, majd a keze a karomról gyorsan a csuklómra szorult és elkezdett maga után vonszolni.

- Engedj már el te nyomorult!! Mit képzelsz magadról, hallod?! Nem elég, hogy kórházba juttattál?! – rángatóztam és minden erőmmel neki feszültem, hogy minél nehezebb legyen neki elhurcibálnia. De ebben a sátán nemzette gyermekben annyi erő van, mint a rohadás. Akárhányszor neki feszültem és megtorpantunk, ő csak ment előre és rendesen maga mellé rántott, pedig mögötte kínlódtam. Egészen kivonszolt a suli elé (a portás ugyebár nekünk segít… gratulálok neki) és vitt a kocsija felé, ami nekem nagyon nem tetszett.

- Még is hová akarsz vinni?! Engem is eladtok a piacon, vagy csak a vesém kell neked?! – kérdeztem idegesen. Erre hirtelen megállt és vészesen közel lépett hozzám, annyira, hogy a homlokát az enyémnek döntötte. Szembe találtam magam azokkal a feketelyukszerű sötét barna – már-már fekete szemeivel. Gondolom, ti is azt hiszitek, hogy én is ugyanazt fogom csinálni, mint a többi főszereplő lány… Gondolok itt arra, hogy ugyebár itt ez a főszereplő „gonosz” és bár állandóan zaklat engem, ami nekem rossz és ennek ellenére bele fogok szeretni, és le fogok vele feküdni és stb. stb. Hát előre megnyugtatlak titeket, hogy ilyen soha se lesz Narouval! Akaratomból soha semmi sem lesz köztünk. Más kérdés, hogy az ő akaratából mi történt, de ott még nem tartunk. Szóval, éppen mélyen a szemébe néztem, hogy kiolvassak belőle valamit, de csak egy mély sötétséget láttam, annyira kifejezéstelenül tud szuggerálni. Szemei az enyémeimbe fúródtak, néha lepislantott a számra. Van az a mondás, hogy az ember szeme elárul mindent. Hát nekem ez csak annyit árult el, hogy FUSS!

- Nyugodj meg, kedvesem – szólalt meg végül hosszas fürkészés után – Csak elmegyünk egy helyre, ahol végre tudunk egy kicsit beszélgetni… - simította meg a szabad kezével (a másikkal ugyebár szorított, mint állat) a bal arcrészemet, amitől kissé viszolyogva elhajoltam – Kettesben! – tette hozzá sötéten, majd meg sem várva a válaszomat, gyorsan és erőszakosan betuszkolt a kocsijába. Pontosabban a hátsó ülésre és ügyesen lezárta a kezében lévő gombos távirányítóval a kocsit, hogy ne tudjak kimászni addig, amíg ő beszáll. Miután már magát a volán mögött tudta, engem meg hátul, beindította az autó motorját és nagy kerékcsikorgatással elhajtott velem. Nem kis sebességgel száguldozott a városon keresztül, attól féltem, hogy hirtelen karambolt okoz majd. Miközben az agyam folyamatosan pörgött, hogy miként szabaduljak meg tőle, ő eléggé ijesztően nézett vissza rám a visszapillantó tükörből. Az ösztöneim azt súgták, hogy nem maradhatok vele itt, AZONNAL mennem kell. Nem maradt más választásom.

- Mire készülsz?! – kérdezte, mikor úgy néztem vissza rá a tükörbe, mint akinek már kész szökési tervei vannak, pedig csak egy hirtelen cselekedet volt. Nem feleltem neki, egyszerűen oldalra nyúltam és megragadtam az ajtó nyitókart.

- Nero, mit művelsz?! – ordított rám és mikor kitártam a kocsi ajtaját, a hideg szél csak úgy süvített be a kocsiba. Narou már hátra nyúlt, hogy megragadjon, de én már szinte félig kint lógtam a kocsiból.

- A kurva életbe!! – ordítozott, majd lassítani kezdett az autóval én pedig kiugrottam. Odavágtam a jobb vállamat a betonhoz és a fejemet védve a karommal, elég sokat gurultam. Valahol az útszélén álltam meg, a hóban. Narou lefékezett és kipattant a kocsiból. Ekkor én felálltam, leküszködve minden fájdalmamat, amit az eséskor szereztem és egyenesen az út menti erdőbe vetettem magam.

- Nero, állj meg!!! – hallottam a hangját, de én csak szaladtam előre, a fákat és a bokrokat kerülgetve. A hajam beleakadt pár kiálló gallyba, ami eléggé fájdalmasan megtépett.

- El fogsz tévedni, szóval ajánlom, hogy állj meg!!! Itt farkasok is vannak!!! – ordítozott folyamatosan az üldözőm, mire egy nagy vastag, öreg fa mögé elbújtam, hogy kipihenhessem magam. A fatörzsének dőlve a mellkasomra helyeztem a kezemet, és idegesen lihegtem. A szívem vadul dobogott, adrenalin szintem az egekbe szökött, így az sem érdekelt, hogy mínuszok tombolnak én pedig egy szál kardigánban vagyok konkrétan a semmi közepén. Vagy is egy ismeretlen erdő közepén.

- Megvagy – jelent meg mellettem Narou, mire ijedten elléptem a fától és hátráltam pár lépést. Felkuncogott.

– Tudod, hiába bújsz el egy hülye fa mögé, ha egyszer a hóban a lábad nyoma elárulja, merre mentél, hol vagy – mutatott le, ahol a cipőm nyoma volt a hóban. Basszus, tényleg!

- Előlem nincs menekvésed! – közeledett, amitől én automatikusan távolodtam – Én midnig meg foglak téged találni, akárhol is bujkálsz majd! Mellesleg, csak beszélgetni akarok veled – vigyorgott fölényesen. Mérgesen összehúztam a szemöldökeimet, aztán hirtelen ötlettől felindulva lehajoltam és felmarkolva egy kis havat egyenesen az arcába dobtam, majd megfordultam és az előttem levő kiálló faágat eltolva magamtól futásnak eredtem. Csakhogy a körülöttem lévő bokroktól és fák sokaságától nem láttam az ottani árkot, ugyanis szinte léptem hatot és eltűnt alólam a föld. Leestem és egy kellemetlen, havas, gallyas domboldalon gurultam lefelé. Annyira hirtelen és gyorsan történt az egész, hogy még sikkantani sem tudtam, csak fájdalmas nyögések hagyták el a számat, amikor odacsapódtam valami keménynek vagy szúrósnak. Meg sem álltam a domboldal aljáig, ott pedig egyenesen belevetődtem félig a sekély, vékonyjégpáncéllal rendelkező jéghideg vízbe. A tenyereimen támaszkodva tartottam meg magam és miután felfogtam, hogy nem csak vizes de koszos is vagyok, emellett sajog mindenem, észrevettem, hogy valami szokatlan és oda nem illő dolgon támaszkodok, ami a víz alatt van. Lassan arrébb araszoltam és guggoló helyzetbe szenvedtem magam, ám ekkor a víz felszínére szökött egy már szinte teljesen fekete hulla! Tágra nyíltak a szemeim, majd hátra ugrottam, seggel bele a hóba és egy hatalmasat sikoltoztam.