XXXII. Fejezet

Joshua

           

Hajnali 5 volt, mikor levonszoltam magam a buszról, a tőlünk egy utcányira. Ja, nem mindenkinek telik kocsira. Nem mindenki egy Crusader… Szóval kénytelen vagyok buszozni. Azaz, áll egy lerobbant sötétbarna 67-es Impala a kertben, de azt már benőtte a gaz, és előbb szopom le magam keresztbe, mint, hogy az beindulna. Rengeteget foglalkoztam már a megszerelésével, de minden próbálkozás egy érvágás megmosolyogtató élményével ért fel. Majdnem szétvertem ezt a tragacsot. Komolyan. Már bele is kezdtem kétszer, azért van az a két jókora horpadás az oldalán. Bocsi Gusztáv. Kettőt léptem előre, de már laposakat pislogva ásítottam. Nem való ez az éjszakázás nekem. Nagyon nem. Inkább kelek két órával korábban, mint szoktam, de nem megyek be többet éjszakázni… nem, nem, nem. De szerencsémre, most egy órával előbb ellóghattam, mert a főnök (az a nyomorult) látta, hogy ha nem vánszorgok haza abban a másodpercben, akkor még magamra húzom a kocsit, ezért elengedett, mondván ne hátráltassam a munkát. Dicsértessék. Már 05:10 volt, mire az ajtóhoz értem, de kinyitnom nem kellett, mert valaki már kicsapta helyettem, pont az orrom előtt, majdnem fejen vágva vele. Gondolom nem volt kérdés ki lehetett az.

- JOSHUA – a húgom állt ott, tetőtől talpig felszerelkezve, indulásra készen – MEGÖLTEM EGY EMBERT!

Na ez nem esett jól a fáradt fejemnek hajnalban.

- Mit csináltál? – értetlenkedtem. Mimi megint hozza a formáját.

- Gyere, és nézd meg magad! Megöltem! – fogta meg a csuklóm kétségbeesetten és lazán beráncigált a házba, még be is csukta mögöttem az ajtót. Ámen.

- Kit öltél meg?? – vonszoltam magam utána, nem épp életkedvtől vezérelve. Inkább csak az a halvány remény lebegett a szemem előtt, hogy az ágyamba jutok pár percen belül, ha Mimoza elmondja, amit elakart.

- Raynet! – álltunk meg a kanapénál, és ott feküdt a földön, körülötte szilánkok. Mi a… Kiment az álmosság a szememből.

- Már éjszaka óta így van. Nem merek hozzányúlni szabad kézzel. De már megböktem a fakanalammal! – lóbálta maga előtt az eszközt, amit eddig észre se vettem a kezében volt. Bár akkor épp nem voltam olyan állapotban, hogy ezzel törődjek. Ideges lettem. HAGYJA. BÉKÉN. A HÚGOM!! Ő az enyém! Mit kell csinálnom, hogy felfogja?! Dugjam meg? Nyaljam ki? Ujjazzam meg? Én megteszem nagyon szívesen! Inkább a bátyja, mint egy ilyen alak! Ledobtam a vállamról a hátizsákom és feltűrtem a pulcsim ujját. Megölöm.

- Joshua mit csinálsz? – sápítozott a húgom, és mikor látta, hogy megindulok az alvó Rayne felé, a hátamra ugrott. Bár nem rakott rám túl sok nyomó erőt, azzal a harminc grammjával, de próbálkozni még lehet.

- Mit akarsz? – hajolt az arcomba morcosan – Nem fogom engedni, hogy megüsd!

- Miért?!

- Mert pitypangolom! – ugrott le a hátamról, majd elém állt, azzal a 152 centijével, az én 186 centim előtt, és igyekezett nagyon ijesztő lenni a csípőre tett, fakanalat fogó kezével, de nem jött neki össze. Ehhez ő túlontúl aranyos. Ám egyszer csak intett nekem, hogy hajoljak le, mert mondani akar valamit. Meg is tettem, ám ahogy leértem az ő magasságához, fejbevágott a kanállal.

- Áuh! – guggoltam le a földre, és a kobakom fogtam – Ez kurvára fájt!

- Reméltem is! – guggolt le ő is elém, és átölelve a térdeit rám mosolygott – Várjuk meg, amíg felkel.

Ám ahogy ezt kimondta, Csipkerózsika ébredezni kezdett.

Mimoza

           

Na. Hm. Nem tudom, mennyit írjak le a tegnap éjszakából és, hogy abból mennyi publikus, és mennyiről kussoljak, de Rayne egy nagy szarkupac volt tegnap, szóval megérdemli, hogy pletykáljak.

„ - Mimi én annnnyira szeretlek téged – már vagy nyolcadjára ismételte meg ezt – Nem akarom tovább ezt csinálni. 3 év elég sok idő. 3 teljes évig nem értem hozzád, és nem is akarok annyira, mer’ akkor kihasználnálak, és azt meg nem akarom. Most vagyok először szerelmes tudod? Így nem igazán tudom, hogy mit illik, vagy mit nem…érted. Járni is csak maximum két hétig jártam lányokkal de azokat is csak dugásra használtam. De téged nem arra akarlak… azaz nem csak arra – párszor összeakadt a nyelve – Szeretlek. Tényleg. Nagyon-nagyon szeretlek. Mindennél jobban szeretlek.

Na, ilyen helyzetben pont halványlila gőzöm sincs, hogy mit mondjak.

- Tudom – böktem ki végül. Fejét az ölembe hajtotta, én pedig bizonytalanul simogatni kezdtem a haját – Fáj valamid? – kérdezgettem de nem válaszolt. Lövésem se volt akkor, hogy mit kellene csinálnom. Eskü már azt vezettem le magamban, hogy lefejelem a segélyhívó gombot a nagy otthoni telefonon és kihívok hozzá egy mentőt, mikor megszólalt.

- Mimi – nézett fel rám halál komolyan, ami elég vicces látványt nyújtott, mert kis híján elbóbiskolt – Csókolózzunk!

Na itt volt időm pislogni kettőt, egészen addig, míg a kapott információ morzsácska elügetett az agyamig. Mert akkor kis híján szívrohamot kaptam. De igyekeztem nyugodtan, és zavartalanul válaszolni, mintha ez tök oké lenne.

- Figyelj… talán máskor – próbáltam hárítani. Bár az első csókom már megkaptam tőle, ami szintén nem saját akaratomból történt. Én nagyon-nagyon szeretem Raynet, de ezt akkor sem tűröm el. Mármint hogy megint csak úgy lekapjon. Azért én nem ilyen lány… lény vagyok. Akit csak úgy lekapunk és ennyi. Nem, nem, nem, ezt nem játsszuk. Ám hirtelen valami meleget éreztem a számon. Megtette. Megint. Ám akkor kaptam majdnem szívfaszt, mikor a nyelvét éreztem a számban, és hátradöntve engem az ágyon fölém magasodott, és a két lábam között már éreztem az ő lábát is. Pánikrohamot kaptam. De tényleg. Ugyanis megfogva az első kemény dolgot, ami a kezembe akadt, a kobakjához vágtam. Aztán már csak azt realizáltam, hogy Rayne legurul rólam, a padlón köt ki, a váza pedig széttört. Upsz! ”

Szóval, ja ez volt tegnap este. Haragudtam. Tudoom, hogy nem kellene, mert nem volt magánál, de hát istenem! Azért ez mégis sok! Ezt azért már nem tűrhetem el csak úgy nem? Az… cédaság lenne. Ha hagyom, hogy csak úgy lekapjanak. Szóval reggel Rayne kivonaglott a lakásunkból, csórinak eléggé fájhatott a feje, és nem csak a másnaposságtól. Aztán nem sokkal azután, hogy elment, én is indultam az iskolába. Ám Nero szólt, hogy most csak később tud bejönni, mert Chanival gondjaik akadtak (mindketten elhagyták a kulcsukat, a zár meg nyitva volt) ezért egyedül csoszogtam be az iskolába, lefelé horgasztva a fejemet. Beérve meglepetten észleltem, hogy se a két Silverman, se Rayne nincs bent. Hm. Hmmm… Mindegy. Igazából annyira nem törődtem vele. Sokszor késnek. Ám a második óra után végre betolták a seggüket. Azaz csak az egyik. Rayne. Aki, mikor elég szenvedős fejjel, levágta magát a hátsó padok egyikébe, odasiettem hozzá, és megálltam mellette. (Mikor Rayne ül, akkor kb egy magasak vagyunk)

- Figyelj… - kezdtem el gyűrögetni a pulcsim ujját, ami majdhogynem eltakarta a kézfejemet – Ne csináld többet azt, amit tegnap.

- Mit csináltam? – nézett rám értetlenül, és elég morcosan. Ja, hogy nincs épp jó napja. Na mindegy, ha már belekezdtem, akkor azt már isten lássa lelkem, be is fejezem. - Lekaptál, és letepertél a kanapén – néztem a szemébe, mikor a szavak elhagyták a szám, de a szemem nem tükrözött haragot. Csak tényeket mondtam – Arra kérlek, ezt többet ne csináld. Pitypangollak, ezért nem akarom, hogy emiatt romoljon a kapcsolatunk. Én csak melletted szeretnék lenni, akárhogyan is de melletted érted… de félek, ha többször megismétled ezt, nagyon morcos leszek. Prostinak érzem magam, ha ezt csinálod. Mert lazán lekapsz, mintha meg lenne engedve. Meg se kérdezed, hogy lehet-e, hogy megengedem-e. Én nem olyan vagyok, akinek ez oké… és nekem kényelmetlen, hogy így gondolsz rám.

Rayne kétségbeesetten nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de ekkor Nero jött be az osztályterembe, én pedig annyira megörültem neki, hogy nekifutásból a nyakába ugrottam.

- Neruciiiiiiii! – ölelgettem, és boldog mosollyal néztem fel rá – Megtaláltátok a kulcsokat??

- Igen – simogatta meg a fejem kedvesen – Most már minden oké, Chani elhagyta őket, de megtaláltuk őket a sütőben.

- A sütőben? – vontam fel a fél szemöldököm, ám ekkor megjött a büféből az a kettő… Claire és Lena. Tiffany ma nem jött be. Ám nekem ebből úgy is csak az egyik kellett. Aki bántotta Nerot. Elkomorult vonásokkal mentem oda Clairehez.

- Na mi van Mini? – emelte ki gúnyosan a „mini” szócskát. Nagyon poénos. Ezt még Nero bátyjától elviselem, de ez ennek a kurvának a szájából viszolyogtatónak hat.

- Semmi - válaszoltam ártatlanul mosolyogva, majd csak egyszerűen ugortam egyet (hogy felérjem, mert magas sarkúba volt) és lekevertem neki egy pofont.

Brad

(Rayne édesapja)

Ha a fiamnak nem küldtem vagy négyszáz sms-t és visszahívót, akkor egyet sem. Sürgős az ügy, nem tudom, miért tököl ennyit.

- Nyugodj meg, édesem – simogatta meg a vállam a feleségem.

- Hogy nyugodjak meg, mikor ez a hatökör csak nem hajlandó felvenni a telefonját?! Minek van akkor neki?! - De attól nem lesz jobb ha idegeskedsz? Csak megint fel megy a vérnyomásod!

- Hol a fiad, Crusader? – szívta le már a nyolcadik szivarját Silverman, pedig csak pár perce érkezett. Ott ült az egyik barna bőrfotelünkben, oldalán a két fiával. Nagyon otthon érezték magukat a házamban. A hall másik végén, (a Silvermanektől a legtávolabbi szegletben) pedig ott állt Matsuko, és a fiacskája.

- Biztos nem sokára megérkezik – próbáltam nyugtatni a kedélyeket, ugyanis még csak kőkemény öt perce vannak összezárva Matsuko barátommal, és mind ők, mind a fiaik úgy méregetik egymást, mintha akármelyik pillanatban egymás torkának ugornának. Már majd elfelejtettem milyen, ha a három család összegyűlik egy helyen. Egyértelmű, hogy mi Crusaderek vagyunk azok, akik próbálják kordában tartani az elszabadult indulatokat. Mi, olyanok vagyunk ebben a hidegháborúban, mint a második világháborúban Svájc. Igyekszünk kimaradni mindenből, de néha megköveteli a helyzet, hogy mi is beszálljunk, bár akkor is inkább a józan eszünket használjuk, mintsem az erőnket. És ebben erőszeretettel segít a fiam is aki… most épp nincs itt. Ám sajnos elővigyázatlanul elszóltam magam, ugyanis a gyermekem elég züllötten, de hazaesett.

- Bocs fater – sietett oda hozzám lihegve és vállba veregetett – Szia anya – köszönt az anyjának is két puszival lehajolva, majd körbenézett és bizalmasan a fülembe súgta:

- Mi ez a nagy mise gyülekezet? Balhé van? Lemaradtam valamiről?

- Majd mindjárt megtudod – súgtam vissza neki, majd próbáltam egy minimális jókedvvel összeütni a tenyerem, hogy üdvözöljek mindenkit – Hát, akkor kezdhetnénk is azzal, hogy miért is gyűltünk össze! Ilyen alkalom ritkán van igaz? És akárhány ilyen alkalom volt, az nem végződött jól igaz? Ezt most szeretném elkerülni, most nem egymás legyilkolásán van a hangsúly – forgattam körbe a tekintetem a díszes társaságon, de azok csak pléhpofával meredtek vissza rám. Na, náluk ez a kedélyesség nem jön be… már majdnem kiment a fejemből.

- Nos – vettem komolyabbra – Gondolom, már mindannyian hallhattunk a felbukkant gyilkosról nem de?

- Nem, apa én még nem – szólalt meg mögülem a fiam.

- Akkor majd mindjárt megtudod – intettem le, és inkább a kezébe nyomtam a köteg papírt, ami átjárta már mind a három családot – A lényeget gondolom, mindannyian leszűrtük. Fel akarja ránk hívni a figyelmet. Ezt meg ugye nem hagyhatjuk, így van?

Bólintás volt a válaszuk.

- Egyet tehetünk, meg kell találnunk ki az. Ötletek, hogy ki lehet? Semmi? Akkor gondolom a feladat világos, mindhárom családnak.

- Megtalálni a kis kopizós gecit, és kiiktatni a gecibe – fejezte be a mondatot helyettem Silverman.

- Tuti Kaito a gyilkos! - jelentette be Narou, mire Sasuke hangosan felrögögött.

- Kaito egy kis nyomorék, ez meg egy rátermett fazon! Tuti nem a Don Pepe's tulaj fia a mi emberünk ... Ne légymárekkora barom, Narou! - nézte le haverom fia őt. Már épp akarna valami pikánsat szólni vissza neki Silverman #1, amikor is az apja; Scott rá szólt:

- Kuss pina!

Kínosan meg akartam a tarkóm, aztán közöltem velük, hogy most az egyszer össze kell fognunk! Persze egyhangú nem tetszésben törtek ki.