– Mimoza –
- Mimi! –
hallottam a drága bátyám hangját, mikor becsordogált a szobámba, még indulás
előtt – Hozz nekem el pár könyvet suli után, az antikváriumból oké?
Alkatrészekről szól, amiről múltkor beszéltem neked.
Én a hegedűmön gyakoroltam már
hajnal óta, szóval most felöltözve, frissen és üdén, néztem át még gyorsan a
mai anyagot. Szóval nem jelentett gondot a 06:45-kor becsörtető bátyám
érkezése.
- Rendben – csatoltam be a kissé
szakadt, retro, bőr hátizsákom és leültem az ágyamra.
- Rendesen fel fogsz öltözni
igaz? – kérdezte rám meredve. Végignéztem magamon. Egy régi stílusú, kissé
kopott, alul felhajtott szárú, szürke csőfarmer volt rajtam, a barna, vintage
bakancsom, egy nagy, lógós, térdemig érő, norvégmintás kötött pulcsi, egy
fekete ujjnélküli kesztyű, egy vastag, horgolt sapka, aminek a végén bojt is
volt. Illetve tépett, frufrus, kusza hajam csak úgy szanaszét lógott a
levegőben (ami nem mellékesen a térdemet súrolta majdnem).
- Igen – bólintottam és eldőltem
az ágyon. Nem értettem, hogy ez miért nem elég vastag.
- Rendben, most indulok, vigyázz
magadra és ne aludj vissza!
Már ellenkeztem volna, de hozzá tette:
- Tudom, hogy képes vagy rá. Alig
aludtál fél órát, egész este ps2-őztél.. – ingatta a fejét. Ismét szóltam volna
közbe, de folytatta: - Ne tagadd!
Csak sóhajtva bólogattam és
intettem a kezemmel, hogy menjen már, mert el fog késni. Mikor hallottam a
bejárati ajtó csukódását, hirtelen elviselhetetlenül nagy fáradtságot éreztem,
és ahogy a bátyám megjósolta, kissé elbóbiskoltam. Na jó, elaludtam!
Körülbelül, 07:45-kor tértem
magamhoz, az is a telefoncsörgés miatt történt. Nero hívott. Gyorsan
magyarázkodtam egy sort és felkapva a vállamra az iskolai batyum, kezembe fogva
a hegedűtokom, fogaim között tartva egy vékony, poros, Agatha Christie könyvet, kirobogtam a régi kis lakásunkból – persze
bezárva magam után az ajtót.
Mikor odaloholtam, Nero nagyban
Leonnal társalgott. Hála istennek, hogy
egy ilyet fogott ki. Egy normális srác van a suliban és ő pont azzal az
eggyel találkozott első napon. Mázli. Kivéve a számból a könyvemet, kellőképp
üdvözöltük egymást és édes hármasban becsalinkáztunk az épületbe.
- Milyen óránk is lesz? –
érdeklődött Neruci, miközben igyekezett nem elveszni a tömegben.
- Matek – közöltem vele, aztán
szinte lesápadt.
- Neee, én utálom a matekot és a
matek is engem – nyafizott.
- Nyugi, én jóban vagyok a
matekkal, majd, ha gondolod, segítek nektek kicsit összhangban lenni –
kacsintott rá Leon, mire Nero pironkodva, nevetve felelt valami „oké”-t. Én is felkuncogtam, mert ez
azért egy kicsit vicces volt.
- Remélem, a suli rémei ma nem jönnek – morgott az orra alatt Leonka, miközben
mentünk fel a lépcsőn, az első emeletre.
- Mi? – kérdezte Nero.
- Hát, én is nagyon. Nem kívánom
őket a hátam közepére se – válaszoltam a srácnak.
- Micsoda? – kapkodta a fejét
Nero közöttünk – Kik azok a suli rémei??
- Senkik – legyintett Leon. Erre
Nero segítségkérően rám nézett.
- Majd úgy is megismered őket –
sóhajtottam.
A terembe lépve, már kintről
hallani lehetett a suli üdvöskéjének nyafogós, velőtrázó hangját. Lena Freeman
– hosszú barna haj, agyonsminkelt arc, menő (állítólag menő, szerintem csak
ribancos. Ha nekem ilyen ruháim lennének, valószínűleg a kályhába dobnám őket,
és azzal fűtenénk egy hétig), stílusos ruhák, (stílusos, pfff) divatos
kiegészítők (divatos, azaz giccses, tiszta barokk)… és plusz 2 talpnyaló (na,
róluk inkább nem is beszélek).
- Mimozaaa – lépett elém, én
pedig szolidan, cseppet sem feltűnően, bágyadtan ráfintorogtam.
- Lenaaaaa – utánoztam a hangját,
és már kerültem volna ki, de a másik kettő (akik amúgy platina szőkék) elállták
az utam. Nem vagyok egy bátor teremtés, szóval ettől kissé megtorpantam.
- Már megint egy régiségkereskedő
öltöztetett? – kezdte azzal, amivel az ilyen szánalmas alakok szokták.
- Nem, most kukáztam – néztem rá
mereven, nem pislogva. Túl álmos vagyok most ehhez.
- Látszik – méregetett
vigyorogva. Már kíséreltem volna meg ismét kikerülni őket, de nem jött össze.
- Tris Olivér nem a rokonod
véletlenül? – kuncogott összenézve a barátnőivel, mire ők is nevetni kezdtek,
mintha egy hatalmas poént sütött volna el. De én csak tudat alatt a homlokomra
csaptam egyet. Ezek tényleg ennyire hülyék?
- Az Twist Olivér, te átok.
Elengednél? – untam már meg és vállal arrébb lökve őket, betolakodtam a
terembe. Nero csak értetlenül nézett rám, és arra a háromra – utóbbiakra elég
csúnyán, mert ők kifele menet a teremből, neki mentek.
- Kik voltak ezek a pláza picsák?
– kérdezte tőlem.
- Nem szükséges tudnod a nevüket,
nyomorékok az a lényeg – ásítottam és lehuppantam a helyemre, majd a magam
melletti üres székre mutogatva jeleztem Neronak, hogy üljön le mellém. Mikor
ezt megtette, abban a pillanatban csöngettek be. A tanár, mintha már tegnap
este óta, erre várt volna, kicsapta az osztályterem ajtót és befonnyadozott.
- Jó reggelt! – harsogta, és
lecsapta az asztallapra a naplót. Szegény kis könyvecske, csodálom, hogy még
egyben van.
- Lehetne jobb is – hallottuk fél
füllel Leon unott hangját, amire Nero elmosolyodott. Hm… Itt valami lesz.
Miután Lenaék késve és vihogva be
estek a terembe, a tanár magasról leszarva a hiányzókat és a tényt, hogy amúgy
Nero új diák, elkezdte tartani a matek órát. Vártam, hogy egyszer csak
felocsúdjon, de semmi. Csak az óra vége előtt pár perccel jelentkeztem értetlen
ábrázattal.
- Mondja Mimoza – fordult felém,
abbahagyva a táblán való körmölést.
- Új diák érkezett – mutattam
Nerora, aki az alvás határán volt és csak abban az utolsó pillanatban kapta fel
a fejét, mikor az álom az óra hátralévő részére magába akarta szippantani.
Röviden, nem igazán feszítette a szürkeállományait az óra. A tanár feleszmélve
a homlokára csapott.
- Ne haragudjon, mi a neve? –
szegezte ezt a kérdést az éppen ébredező Neronak.
- Nero Roosie, tanárnő -
dörzsölgette a szemét, felállva a helyéről, ahogy illik. Ám ahogy ezt megtette,
az osztályban lévő fiúk nagy része elismerően hmm-ögni kezdett, amire Nero
elpirult, Lena pedig majdnem szívfaszt kapott, én pedig nagyokat kacarásztam a
helyemen, a kis kurva arckifejezését látva.
Mikor kicsengettek szünetre,
azonnal felugrottam és megkértem Nerot, hogy menjünk büfébe, mielőtt átvonulunk
az előadóba (angol lesz). Persze rábólintott és felkapva a tatyónkat már
spuriztunk is. Nagyban csacsogtunk a sorban állva, mikor egy magas alak állt
meg mellettem, akire nagyon fel kellett néznem. Ez Rayne.
- Jó reggelt Mimóza! – virult ki
egyből a tag, ami mindig jól eső érzéssel tölt el, hiszen valamiért a látványomtól
mindig jó kedvre derül. Nero értetlenül nézett rám, de én csak amolyan „majd elmagyarázom” nézéssel illettem, és
ismét majd kitörve a nyakam, felnéztem Raynera.
- Jó reggelt, Crusader –
köszöntöttem mosolyogva – Ma van a szülinapod, igaz? Boldog szülinapot! – már
kezd görcsbe állni a nyakam.
- Emlékeztél rá?! – vidult fel még
jobban, majd észrevette magát és lenyugodva hozzátette – Köszönöm, bár még
mindig kissé fáj, hogy nem a keresztnevemen hívsz.
- Idősebb vagy nálam sokkal,
tiszteletet kell adnom – adtam meg a számomra nagyon egyértelmű választ.
- Hogy vagy te felöltözve?! –
hagyta figyelmen kívül a mondandómat, és leguggolt elém, ami miatt végre
körülbelül egy magasak lettünk – Nem fázol, te jó isten?! Meg fogsz fázni! –
vette le a dzsekijét és levéve a hátizsákom rám adta (nagyon nagy volt rám).
Rayne amúgy már kilencedik óta – ő akkor 11.-es volt – nagyon nagy figyelmet
fordít rám, így három év alatt nagyjából jóba lettünk.
- Köszönöm – motyogtam és
próbáltam valami elviselhető pózba állítani a dzsekit, hogy az ne lógjon
annyira rajtam.
- Nincs mit.
– Ó, igen! – jutott eszembe
hirtelen – Múltkor adtam neked egy radírt, az meg van még? – kérdeztem, mert az
volt a kedvenc radírom, mivel zöld és űrlény alakú.
10 másodperces hatásszünet
következett, foroghatott az a fogaskerék bent, de nem tudom miért, ugyanis
ezután csak két szót nyögött ki.
- Nincs, elvesztettem – és már
ment is el. Csak sóhajtva meredtem utána. Valamiért minden cuccomat elhagyja,
amit oda adok neki. Adtam már neki tollat, ceruzát, atlaszt, ollót, füzetet,
sőt még a karórámat is, de egyiket se láttam viszont soha.
- Ő ki volt? – szólalt meg
hirtelen Nero, bizalmasan közel hajolva hozzám.
- Egy jó barátom – mosolyodtam
el, amit ő csak sokat sejtő vigyorral nyugtázott, és amolyan „én nem hinném” mosolyt ívelt felém.
- Na, menjünk az előadóba! –
szökdécselt vidáman a lépcső felé.
- Nero! Nem tudod, hol van a
terem! – siettem utána aggódva.
– Narou –
- Vigyázz a
szádra, Matsuko! – korholta le apám az egyik ellenséges maffia család fejét. Névszerint
Robert Matsuko. Egy elég jól fizető üzletről lenne szó. Apám és az emberei
elkaptak egy jó erőben lévő, focista 12 éves srácot, de az elszökött tőlük és
később a Matsukoék találták meg, és most ezen megy a vita. Érettek...
Adja át a Matsuko gyökér apámnak
a kölköt, és el van intézve.
- Már ne is haragudj, Silverman,
de egy veséért tudod, mennyit adnak a piacon?! Mégis mit vársz? Hogy vonuljak
vissza egy ilyen jó üzlettől? Miattad?! – flegmázott Robert.
- De azt meg te tudod, hogy ez az
üzlet alapból az enyém lett volna! A múlt hónapi májat is te kaptad meg. Fogj
egy szűzlányt és add el azt. Azokért is sokat kapsz. A fiad amúgy is járatos a fiatal
lányok magához csábításában.
- A fiamat hagyd ki ebből!
- Na jó, apa én inkább lépek –
álltam fel hirtelen az egyik bőrfotelből, elnyomva az egyik hamutartóba a
cigarettám. Meguntam már ezt az idétlen, örökös, folytonos, mindig ugyanarról
szóló nyomi veszekedésüket! Bezzeg én! Én nem szócsatáznék, én egyből leütném.
- Rendben fiam – nézett rám apa –
Az öcséd? – kérdezte.
- Alszik.
- Már megint? – vágott egy „most komolyan?” fejet.
- Még mindig – biccentettem.
- Ezt az életunt gyereket. Nem
tudom kire ütött – vakarta meg a kopaszodó fejét - Keltsd föl és vonuljatok be
az iskolába.
- Ma nem megy édesapám –
ropogtattam ki a nyakam – A Crusader fiú tiszteletére lesz egy buli, az egyik
sztriptíz bárban, addig pihenek. Fasz fog ma bemenni suliba.
- Ahogy gondolod – hagyta rám egy
vállrándítással – De ne zavarj most az üzletelésben, húzd el a beled!
Nem válaszoltam, csak sunyin
rámosolyogtam és kiügettem a szobából. Kint a folyosón a Matsuko srác ült egy
széken, előre dőlve, látszólag nagyon el volt foglalva a telefonjával.
- Viszlát, Matsuko – haladtam el mellette és bár gonoszul mosolyogtam, a
hangom mérhetetlen utálatot tükrözött. Felkapta a fejét és alaposan végigmért,
ahogyan elhaladtam előtte.
- Viszlát, Silverman
– válaszolt mereven a szemembe meredve. Az ő hangjában is ugyanezt az utálatot ismertem
fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése