I. fejezet

– Nero –

            Tudjátok milyen az, amikor két olyan szülővel éltek együtt, akik kéthavonta – ha épp nem havonta – cipelnek téged magukkal városról városra, megyéről megyére és országról országra? És, ha még nem volna elég az, hogy egyik suliból a másikba csöppensz, osztályról osztályra, nincsenek barátaid, egyéni szociális problémáid vannak (dagi vagy, félénk, emo stílust követsz stb.) – amikor épp a régi szülővárosodban potyáztatok fél évig (ekkor 14 voltam), akkor volt egy nyomorék exed, aki csak kihasznált, s ráadásul még a szüleid sincsenek otthon, mire egy fárasztó nap után hazamész. Sőt hozzáteszem, hogy van egy lusta bátyád, aki szintúgy magának való, esténként jár haza részegen, így totál magadra maradtál. Ez így ment egészen 15 és fél éves koromig, ugyanis a bátyám ekkor lett 18, így vígan haza költözött – persze a jól kereső, munkamániás szüleinknek egy zsák pénzével karöltve – a szülővárosunkba, Angkorvatba. Én pedig egy 360°-os fordulatot vetettem mind viselkedésileg, mind külsőleg.

Szerencsére testvérkém megemberelte magát nagykorúságára és hétvégente küldött nekem egy e-mailt, amiben ecsetelte, hogy mennyire nem hiányzom neki (hahaha, a nagy kamus) és, hogy mostanra már csak hétvégenként rúg be az eddig tőle megszokott minden másnap helyett. De persze emellett a roppantfontos információk mellett, mellékesen közölte, hogy amíg a szüleim a világot járják, keresve a jobbnál-jobb, szélesebb körű munkahelyeket, addig ő, a helyi plázában, egy iSamurai boltban keres annyit, hogy akár rajta kívül még 3 embert is simán el tudna tartani. Na, ahogyan ezt én megtudtam, már komolyan megfontoltam, hogy oda költözöm hozzá. Három okból kifolyólag.

-          1. Ezek a szülők mellett, soha nem fejezem be a tanulmányaimat.

-          2. Chani el tud engem is tartani, aztán keresek én is munkát.

-          ééés 3. Ha haza költözöm, végre együtt lóghatok a rég nem látott gyerekkori barátnőmmel: Mimivel.

Szóval, amint betöltöttem november elején a 17-en rögtön közöltem is anyáékkal a tervemet. Legnagyobb meglepetésemre könnyen elengedtek, sőt amolyan „végre megszabadulunk a másik kolonctól” tekintetet véltem felfedezni rajtuk egy pillanatra. Vagy csak halucinálok.. Mindegy. Közölték, hogy bár nem szívesen engednek el a nyomorék tesóm után (na persze), azért még is megteszik, mert már nagykorú leszek hamarosan és ez az egy év nem oszt, nem szoroz. Jha, és, hogy lássam, mennyire nem neheztelnek rám, küldenek a számlámra havonta pénzt, ha netalántán Chani még is cserbenhagyna. Így történt, hogy két bőrönddel plusz egy halomnyi dobozzal együtt – amikor a szüleim tudtak időt szánni rám – haza utaztunk. Valamikor hajnali órákban érkeztünk meg, még eléggé sötét volt és emellett hideg is.

- Nero, tudod, örülök, hogy itt vagy – tette Chani mind a két vállamra a kezeit, miközben a bejárati ajtó felé tartottunk – De azért annyira nem hiányzol, hogy itt lakj velem! – udvarias egy lélek, mit ne mondjak Még csak a csomagokat sem segít behordani.

- Chani, te is tudod, hogy én is le akarok lépni ezektől – sziszegtem a drága szüleimre célozva.

- Jó, de miért pont hozzám jössz?!

- Mert a testvérem vagy?! – kérdeztem vissza ironikusan, miközben a csomagomat letettem az ajtó elé. Természetesen jó volt újra itt, a régi házunknál. Anyáék gondoskodtak arról, hogy minden eddigi kérónkat rendben tartsák, még ha nem is vagyunk ott, így nem lepett meg, hogy mindent rendben találtam.

- De akkor is – nyafogott, mint egy kisgyerek. Felvontam a fél szemöldököm – Ijesztő, amikor ezt csinálod – mutatott a szemöldökömre – Én miért nem tudom?! – bandzsított be, amin fel nevettem.

- Szóval, miért nem akarod, hogy itt legyek? – tértem vissza a tárgyra.

- Gyerekeeek, ugye nem veszekedtek? – lépkedett be anya a kapun. Elegáns kosztümbe volt öltözve, szőke haja göndör loknikban omlott a vállára, magas sarkú cipője kopogott a betonon, és mint mindig, most is az átkozott telefonját nyomkodja.

- Dehogy veszekszünk! Csak épp azt mondtam a drága húgocskámnak, hogy milyen jó, hogy eljöttetek látogatóba!

- Látogatóba, mi?! – nevettem fel – Mi az tesó, mitől félsz? – kérdeztem, aztán meguntam a küszöbön való ácsorgást és hirtelenjében kinyitottam a bejárati ajtót.

- Nero, ne menj be! – kiabálta a bátyám, de már késő volt.

- Te jó ég!! – esett le az állam kb. a földig – Na, ide aztán elkél egy háziasszony! – lépkedtem át a szeméthalmokat és meglepődve állapítottam meg, hogy a bátyám trehányabb, mint volt! Mindenütt chipses zacskók, csokis papírok, morzsák, almacsutkák, narancs és banánhéjak, kenyér darab, félig megevett szendvics, energia italos dobozok, kólás üvegek, cigi csikkek, hamu (!), no meg nem beszélve a zoknikról, nadrágokról, pólókról és egyéb ruhafélékről…

- Jó, akkor majd hozatok bejárónőket Mexikóból! – vetette oda nekem.

- Mit hozatsz te Mexikóból? – jelent meg anya, de mivel nem tudott elszakadni a telefonja kijelzőjétől, így hiába figyelmeztettük az előtte heverő banánhéjra, későn reagált és visítozva egy óriásit szaltózott.

- Íííjj, ennek nyoma marad – húzta a száját Chani – Asszem’ láttam anya bugyiját – suttogta oda nekem mellékesen, mire jól vállba boxoltam.

- Anya, jól vagy?! – siettem oda, hogy felsegítsem.

- Szívem, mi történt? – jelent meg apám is, aki eközben behordta az udvarba a dobozaimat meg a bőröndjeimet.

- Semmi, csak elestem valamiben – jajgatott anyám – Úristen, ez mi?! – emelte meg a tenyerét.

- Az egy három napos kínai kaja, amit nem ettem meg – ecsetelte Chani.

- Vlaaa, fiam, ez felettébb undorító! – állt fel anyu undorodva.

- Te jó ég, én nem voltam ilyen trehány – nézett körbe apu – Nem látom a szőnyeget, hogy milyen mintázatú, annyi sok itt a szemét – rugdosta félre Chani ruháit a lábával.

- Solis, te sokkal tisztább férfi voltál a fiadnál! Jaj… – porolgatta magát – Hol a csudába lehet a telefonom? – keresgélte azt az isten verte készüléket.

- Tudod, Prütyök, ebből a szempontból örülök, hogy ide jössz. A bátyádat így talán nem eszi majd meg a redva – mondta nekem apu, mire egyetértően bólintottam és mind a ketten Chanira néztünk, aki zsebre tett kezekkel elfordult, mintha nem is róla lenne szó.

- Jól van, elég ebből – söpörte le anya a telójának kijelzőjét – Solis, ideje indulnunk, még át is kell öltözzek, tiszta kosz lett a ruhám és várnak minket a tárgyaláson, a gép is hamarosan indul! – sürgette apát.

- Tessék? Már is elmentek?? – hüledeztem – Azt hittem segítetek pakolni…

- Szép álom – mormogott Chani, mire egy jó irányzattal, a könyökömmel oldalba vágtam.

- Sajnálom drágám, de sietnünk kell! Hívd át azt a kis barátodat, Minit, hogy segítsen neked!

- Mimi – javítottam ki.

- Mindegy – legyintett.

- Jó – durciztam be – Akkor menjetek!! – hagytam őket faképnél és felrobogtam a lépcsőn át az emeletre. Egyenesen a régi szobámba vezetett az utam, ami üresen és magányosan várt engem 13 éven keresztül. Persze a bútorok már régen ki lettek cserélve, a falak újra festve, de akkor is az én szobám maradt. Egyenesen elterültem az ágyon és mit sem törődve azzal, hogy anya felkiabál a lépcső aljától nekem egy „Szia drágám”-ot, a fejemet belefúrtam a díszpárnákba és sírva fakadtam. Hirtelen minden kitört belőlem. Az, hogy újra itthon vagyok és az, hogy most már talán végleg elszakadok a szüleimtől, akik sosem voltak jó szülők – és nem is lesznek. Egy új élet kezdődik számomra. Ezzel a gondolattal ültem fel az ágyon, megtöröltem a szemeimet és a telefonomat elővéve a zsebemből, írtam egy sms-t Miminek. Már feladtam a reményt, hogy válaszolni fog – hiszen eléggé korán volt – és tettem volna el a telóm, amikor rezegni kezdett. Izgatottan húzogattam ujjamat a telefonom kijelzőjén, míg végre elém tárult a bejevő üzenet tartalma:

05:10

Feladó: Mimiiii♥

            Neruciiii, mar annyira vartalak, hogy gyere!! Persze, hogy segitek, akar most rogton is mehetek, ha gondolod!! J Csak elobb szolni kell Joshuanak, tudod… Na mindegy, majd irjal vagy hivj, ha menjek, mar nagyon hianyoztal, alig varom, hogy vegre egy suliba jarjunk!!

Mosolyogva tettem félre a telefonomat, mire egy nem kívánatos személy hangja zökkentett ki.

- Te meg mit vigyorogsz itt egy magadba? – dugta be a fejét Chani az ajtómon, mire én odadobtam az egyik díszpárnám. Persze az ajtó segítségével kivédte a támadásom.

- A szabályok a régiek, a szobámba kopogás és engedély nélkül nem jöhetsz be, még akkor sem, ha itt vagyok! – közöltem vele továbbra is az ágyon ülve.

- Pfff, ugyan kérlek, akkor jövök ide be, amikor akarok, hiszen ez az én házam! – lépett be vihogva.

- Először is nem a tiéd, hanem anyáéké, te csak itt laksz! Másodszor pedig mi van akkor, ha épp meztelen vagyok?! – kérdeztem hőbörögve.

- Akkor lesz egy jó napom – sétált oda hozzám, aztán rám vetette magát – Azért jöttél ide, hogy bosszants?! – kezdett el csikizni, mire én sikongatva, nevetgélve kapálóztam.

- Hagyd abba! Ne! – nevettem – Be fogokh… be fogok pisilniii, neee!! – visítottam, aztán végre befejezte, én meg zihálva, összekócolt hajjal ültem fel.

- Olyan vörös lett a fejed, mint egy ráknak – röhögött ki, mire vállba boxoltam – Ajj te – ölelt hirtelen magához – Hiányoztál.

- Te is nekem – motyogtam – De a test szagod az nem – toltam el magamtól finoman. Jobban szemügyre vettem őt és szinte ugyan az a nyomi gyerek, aki volt. Egy kis különbséggel:

- Te nem borotválkozol?! – piszkáltam meg mutató ujjammal kuncogva az állán pihenő, durva szálakat.

- Na, oda nincs nyúlka-piszka! – kapta el a csuklóm.

- Jól van, na – szabadítottam ki magam – Meg leszünk mi itt ketten.

- Az tuti – biccentett, aztán hirtelen felugrott, elindult az ajtó felé, aztán megfordult és hitetlenkedve rám meredt – Mit lazsálsz itt, asszony?! Oda lent kész a káosz, nyomás takarítani!! – tapsolt kettőt, mire én egy újabb díszpárnát ragadtam meg és feléje hajítottam, ezúttal viszont el is találtam.

- Nem fájt, bleeee – nyújtotta ki a nyelvét, mint egy ötéves, aztán nevetve távozott a szobámból.

- Bunkó!! – kiáltoztam utána, de nem mérgesen, hiszen én is nevettem rajta. A fiúk valahogy sosem vesztik el a komolytalanságukat. Legalább is a bátyám tuti nem fogja még úgy…. soha.

Igazából nem húznám az időt annak az elmesélésével, hogy hogyan telt el ez a pár hét. Na jó, azért tömören elmondom, hogy mi is volt… Szóval. Még aznap – mikor megérkeztem – felhívtam Mimozát, hogy ha tud, akkor robogjon át fele, hozzám és segítsen pakolni meg takarítani. Mimi persze teljesen elámult, amikor belépett. A kosztól. Aztán miután kitakarítottunk (vagy 6 zsák szemét lett), utána attól ámult el, hogy milyen modern lakásunk van. Mert, hogy nálunk még a padlás sem ijesztő. A pakolás és minden egyéb után végre volt időnk egy kiadós barátnős beszélgetéshez is. A szobámba ücsörögtünk az ágyamon és mindenféle hizlaló kaját ettünk, közben megállás nélkül beszélgettünk. Ő mesélt a suliról, én pedig a helyekről, ahol jártam.

Chanival nagy nehezen elintéztük, hogy felvegyenek a gimibe és December 1-jén már ott is kezdek. Addig pedig Mimi szinten minden nap átjött – suli után, persze – és segített nekem, hogy belerázódjak a tananyagba, hogy ne úgy üljek be egyik órára se, hogy ne tudjam, miről is van szó éppen. Mimi igazi barát.

Tehát, a történetem (vagy történetünk) úgy mond bevezető és „csöpögős” részén már túl is vagyunk. Most jöhetnek a (sokadik) új életem első napjai.

December 1. Pont hétfőre esik. Tudják milyen hétfő reggel felkelni, ugye? Hát igen, borzalmas! 05:50-kor keltett az ébresztőm és még 10 percig álmosan pislogtam a plafon felé. Először is.. Nagyon álmos voltam! Előző este 11 utánig annyira jó szellemes sorozatot néztem az egyik Discovery (névszerint: Investigation Discovery) csatornán, hogy azt ma reggelre – inkább hajnalra – jócskán megbántam. Persze az ember hiába határozza el a korán reggeli ébredezésnél, hogy majd korábban fekszik le, mint szokott – sosem így lesz! Na mindegy. Másodszor: sötét volt. Még, ha nem lenne elég az, hogy mínusz fokok repkednek odakint, egy hete esett a h, minden saras, lucskos, jéggé fagyott, ezek mellett még olyan sötét volt, hogy szinte azt hittem még éjjel 1 óra sincs. Harmadszor pedig, a takaró alatt annyira jó meleg vaaaan… Kegyetlenség és barbárság kirángatni egy embert a jó meleg vackából, hogy kilépjen a csípős hidegbe és elinduljon iskolába, vagy épp munkába. Na azért egyeseknek jól megy, ugyanis mire végre kiszenvedtem magam az ágyamból, s elindultam a fürdőszoba irányába, elhaladtam Chani szobája előtt, és a nyitott ajtajából láttam, amint az igazak álmát alussza. iSamurai, mi? Nem elég, hogy rengeteget keres, de még aludhat akár 10 óráig is. Chh. Nekem bezzeg már 07:50-re bent kell lennem az iskolába. A tanítás az 08:00-kor kezdődik, de 07:50-re be kell érni, mert miért ne.

06:30-ra sikeresen elkészültem. Felvettem egy fekete, vastag, fehér téli mintázatú cicanadrágot, rá egy hosszított (fenekem aljáig) érő szürke hosszú ujjút és a hajamat egy lófarokba fogtam. Smink ügyileg én csak minimálisan használom (szemspirál, szemöldökceruza és néha egy kis púder vagy arcpirosító). Mindig igyekszem emberien kinézni.

07:00-re meg is kajáltam. Készítettem magamnak egy egyszerű tojásrántottát, amit be is vertem majonézzel, hagymával és egy jó forró bögre teával.

07:15-re már bepakoltam a táskámba a még tegnap este elkészített szendvicseimet, felvettem a kabátomat, a sálamat, a boka föléig érő szőrös, bundás, egyszerű csizmimet és úgy éreztem, útra készen állok. Aha, csak éreztem, mert a telefonomat a szobámban hagytam, szóval az ajtóból visszalépve, felrobogtam az emeletre, aztán vissza.

07:27-kor jött a busz. A megállója egyébként kétháznyira van tőlem, a sarkon így, épp elértem a nagy sietségben.

07:40-kor meg is érkeztem az épület elé. Szerencsére a busz pont ott tesz le, csak épp a másik oldalon, így egy zebra választott még el a céltól. Mindenfelől sapkába, kabátokba, dzsekikbe, kesztyűkbe és sálakba bugyolált diákok gyülekeztek egy csapatba verődve. Hangosan nevetgéltek – gondolom, a hétvégi sztorikról meséltek és még elszívták az utolsó cigijüket. A tekintetemmel Mimozát kerestem, hisz úgy volt itt találkozunk 07:45-kor, de még színét se láttam. Előhalásztam a kabátzsebemből a telefont és tárcsáztam a számát.

- Sziiiaaaa – köszönt bele boldogan a telefonba.

- Sziaa, figyu, hol vagy?! – tértem egyből a tárgyra.

- Úúú, hát elaludtam, így egy pöppöt kések, de nem sokat, már 5 perc és ott vagyok! – hallottam a hangján, hogy őszintén sajnálja, hogy megvárakoztat.

- Jól van, akkor itt kint megvárlak a suli előtt – mosolyodtam el.

- Okii.

- Akkor, szia – mondtam, megvártam, míg ő is elköszön és letettem a telefont.

Gondoltam félre állok az útból, így miközben sétálva babráltam a zsebemet, hogy eltehessem a telefont, nem vettem észre az előttem heverő jéggé fagyott tócsát a betonon, és szó, mi szó, akkorát seggeltem, mint az állat. Űber ciki! Még sikkantottam is, nem beszélve a nyekkenésemről, no meg a riadt arckifejezésemről. Aztán hiába volt piros az arcom a hidegtől, amint a körülöttem levő diákok hangos nevetésben törtek ki, még vörösebb lettem. Lehajtottam a fejem és épp próbáltam volna fel állni, amikor hirtelen valaki elém lépett.

- Gyere, segítek! – nyújtotta az idegen a kesztyűs kezét, amit el is fogadtam.

- Köszönöm – morogtam az orrom alatt, szégyenemben pedig csak lopott pillantásokkal jutalmaztam az illetőt, aki egy velem egykorú srác volt.

- Jól vagy? – kérdezte udvariasan, de az arcán jól szórakozott mosoly ült. Nem az a gúnyos, hanem inkább az a kedves féle…

- Igen, köszi – motyogtam zavaromban – Azért egy kicsit fájt ám – tapogattam meg a hátsófertájamat, amit jól oda vágtam a jéghez.

- Elhiszem – nevetett – Új vagy itt? – kérdezte.

- Igen. Vagy is ez kicsit bonyolult, mert én ebben a városban születtem, de a szüleim nehéz életmódjuk miatt folyton költöztem és meguntam, és visszaköltöztem ide, a bátyámhoz, aki már két éve lakik itt…újra… Szóval, érted – csacsogtam csak úgy, mert lányos zavaromban mindig ezt csinálom. Talán túl hevesen mondtam a dolgokat, mert a fiú elég kurtán bólintott egyet.

- Értem. Melyik osztályba jöttél?

- A 11/A-ba.

- Akkor üdvözöllek, új osztálytárs – nyújtotta felém a kacsóját, amin először egy kicsit értetlenül pislogtam – Leon Traborn. És téged, hogy hívnak? – kaptam tőle egy csábos mosolyt, amitől eléggé zavarba jöttem. Megint.

- Nero Roosie – ráztam vele kezet, bár a hangom hirtelen eléggé vékony lett.

- Jó reggelt – lépett oda hirtelen Mimi – Látom, már ismered Leont – mosolygott rám a nagy, horgolt sapija alól – Szia Leon – köszönt a srácnak is.

- Szia Mimi – biccentett a srác.

- Na, menjünk be, még a végén elkérik az ellenőrzőnket a késés miatt – sürgetett bennünket Mimoza és be is léptünk a aulába, ahol végre meleg volt.

– Rayne –

            December 1. Egy újabb siralmas tél kezdete. Miért áldott engem a jó Isten azzal, hogy pont mára esett a születésnapom?! Hát muter meg fater sosem voltak jók semmiben sem. Egy dolgot kivéve. Na jó, kettő. Az első, azaz én kinézetem! Egyszerűen zseniálisan festek... A második pedig: a pénzcsinálás. Mivel én ebbe a világba csöppentem bele, immáron már 19 éve, ezért nem ismerek olyan utat, ami legális. Az illegális dolgokban azonban már elég nagy a szakterületem. Történt ugyanis, hogy az én apukám valamikor még anno, nem tudom hogyan, mert sosem mondja el, egy maffia banda feje lett. A városban 3 maffia banda van: Crusaderék (ez a miénk), Matsukoék (ez a haverom apja) és Silvernanék. Ebből kettő összetart (Crusader&Matsuko) és egy pedig (Silverman) mindig, de tényleg mindig ellenük van. Valamiért, ez a harmadik osztag sosem akar megbékélni azzal, hogy nem csak az övék a város, hanem rajtuk kívül még másoké is, éppen ezért minden mocskos dolgot, amit elkövetnek, legtöbbször ránk akarják irányítani. Szerencsére, apámnak vannak fejesei a rendőrségen, akik mindig segítenek rajtunk. És hol ütött tanyát ez az alvilági dolog? Természetesen a Guilt-negyedben, aminek már csak a nevében is ott van a bűn szócska. Tehát. Maffia. Mi következik ebből? Mindenki egy arrogáns, követelőző, magának való, gazdag kis pöcsnek tart. Nos, ebből csak annyi igaz, hogy gazdag vagyok és magának való. Cseppet sem vagyok arrogáns, csak épp olyanokkal vagyok kedves, akik megérdemlik. Követelőző sem vagyok, mert én szó nélkül elveszem, vagy megszerzem azt, amit akarok! Mellesleg a „pöcsöm” sem kicsi, de ez már más téma… Na, de visszatérve a témához: ma van a szülinapom.

- Fiam, mit kérsz a születésed napjára? – kérdezte apám, leülve közénk az étkező asztalhoz – Egy új Porschet? Ferrarit?? BMWt?? Audit??! – lökte meg a könyökével az én könyököm. Alapjáraton jó fej apa… Sasuke barátom szokta mindig mondogatni, hogy a maffia faterok jó fejek, de, ha egyszer berág rád… az elég szar!

- Lepj meg – rángattam meg a vállam és már rég felöltözve, az asztalnál ülve vártam, hogy Rebecca (a bejárónőnk) végre kiszolgáljon minket a reggelivel.

- Fiam, te nem akarsz iskolába menni?! – kapta fel muter hirtelen a fejét – Már nyolc óra múlt és te még mindig pizsama nadrágban ücsörögsz itt! – korholt. Jé, rám nézett és nem a nyomorék iPhone 6 plus-át nyomogatja!

- Figyelj muter, ne erőltesd ezt a szigorú anyuka stílust, mert neked nem megy. Úgy is tudod, hogy majd bemegyek – bambultam rá. Apám felröhögött, anya meg mérgesen legyintett és inkább pötyögött tovább azon a szaron. De most komolyan, mit izgul?! Kit érdekel az a nyomorék iskola… Csak egy valami miatt járok be! Vagy is valaki miatt… Ő pedig nem más, mint Mimoza Phanthomive. Annyira odáig vagyok azért a lányért, hogy direkt megbuktattam magam (kétszer is), hogy egy osztályba kerülhessünk. Persze Sasuke nem érti, hogy mi tetszik nekem benne, hiszen elmondása alapján Mimi olyan alacsony (152 centi), hogy az én 198 centimet állva leszopja, emellett a hosszú, embertelen színű haja több kilót nyom, mint a lány maga, a kék szemei akkorák, mint egy túlméretezett üveggolyó, ráadásul olyan sápadt a bőre, hogy olyan, mint egy hulla. Hát én egészen másképpen látom őt…

Körülbelül, fél kilenc előtt fejeztem be a reggelit, így mivel volt még időm 08:45-ig (első óra vége), ezért bepattantam a kocsimba és furikáztam egyet a város körül. Ráértem, mert miért ne? Aztán pontban kicsengőkor leparkoltam az iskola bejárata előtti parkolóban, ami már csontra üresen kongott és bezsaltam az épületbe.