02. XXI. Fejezet

 Mimoza 

Holnap!! Értitek? Holnap jön haza az én egyetlen Nerucim Görögországból! Juhhééé! Egész reggel ugrabugráltam, fel s le, nem lehetet bírni velem, Joshuat, még fel is löktem a lépcsőn, nagy izgalmamban, még a hajamat is kuszán hagytam (bár azt mindig úgy hagyom, mindegy). És mikor beértünk, akkor pedig non stop kérdezgettem Raynetól, hogy még hány óra van hátra a napból, (mikor még csak az első óra telt el) hogy mehessünk ki holnap Neruci elé a reptérre. Mert igen, kimegyünk elé. NAGYON VÁROM. Igaz mindennap beszélgettünk, de az mégis más, ha itt van velem egész nap, nem? A Mendezek, ma nem voltak suliba, szóval minden kurva jól ment. Azaz nem. Nem. A második óráig ment jól minden. Ugyanis a harmadik órára beestek. Mikor megláttam Dorian sunyi szemeit, beleskelődni az ajtón, azt kívántam abban a pillanatban, hogy valaki vájja ki a szememet, egy kávéskanállal. Miért is ne? Perszeee, basszuk el a napom. Miért is ne? Hiszen véletlenül sem ütötte el egy biciklis futár az egyik nyomorékot, nehogy isten mindkettőt, ááááh dehogy. Miért büntetsz velük istenem?! Még istennek se kellenek, ezért nem szólítja őket minél előbb magához. A padomat előrébb toltam, hogy a legtávolabb kerüljek a görcsöktől, és még a fülhallgatómat is be akartam rakni, de a tancsi néni rám szólt, hogy „nem-nem”. Így hát nem raktam be. Mármint a fülhallgatót. De mást igen. Ha-ha, értitek? Na jó nem. Pedig vicces próbáltam lenni. Szó, ja, beültek mögém azok a gecik, én pedig ott voltam, az asztal és a szék közé préselve, egy általam otthagyott, csendes nestea tócsa (mekit ettem megint reggel) partján. Meg kell, hogy mondjam, nem igazán tudtam követni az óra anyagát, mert mögöttem az a két buzeráns a mellettünk lévő padsorban a csajokkal igen intenzíven szóba elegyedtek.

- És bakancsban, és farmerben vagytok egész nyáron? – kuncogott az egyik bige. Hitetlenül elkerekedett a szemem, és felvontam a fél szemöldököm. Nem hittem a fülemnek. Ez tényleg megtörténik? Mik ezek a beszélgetések? Mik ezek a kérdések? Nem tudott jobb kérdést kitalálni? Miért élek egyáltalán?! Úristen.

- Tudod édes, rajtam nem állna ilyen jól a rövidnadrág – vigyorgott kajánul Dorian, mire a csajok felkuncogtak, én pedig nagyon pedzegettem, hogy kiugrok az ablakon. Olyan kis csinos azaz ablak, ha választanom lehetne, pont egy ilyen kis kedves ablakból akarnék kiugrani. Az egyetlen, ami vígasztalt, azaz, hogy jön haza az én barátosném, komolyan ez volt az egyetlen. De ez valahogy nem csak engem érdekelt.

- Hé – bökte meg a vonalzójával a hátam az egyik, a magasabbik, a rózsás tetkós – Mikor jön már vissza a barátnőd?

- Anyádkor.

- Komolyan! Hiányzik ám. Alig tudtunk beszélgetni!

- Nekem pedig anyád hiányzik, tegnap megint lelépett, ott hagyta nálam a melltartóját.

- Van barátja, mi?

- Anyádnak? Ja. Én.

- Barátságtalan vagy, irgum-burgum Mimoza.

- Te meg nyomorék.

Most Stefan nem szólalt meg, amit furcsálltam, csak valami undorítóan gúnyos, és csipkelődő vigyorral méregetett, legalábbis gondolom. Mert mindig azt szokta, de esküszöm az arcába lépek, ha sokáig szuggerál még.

- Lehet, annyira megijedt tőlem, hogy átiratkozott – dőlöngélt a székével.

- Nero nem fél tőled, sem a gonosztól, szóval erre rábasztál – fordultam hátra, és epésen ránéztem, mire elvigyorodott.

- Oh, igen? Akkor még nem találkozott az igazi gonosszal.

- Jha, anyáddal szex után – néztem rá bambán, és előre fordultam.

- Lehetnél kevésbé csípős is virágszálam – szólalt meg most Stefan, nekem címezve az üzenetét.

- Te meg lehetnél kevésbé bosszantó.

- Olyan helyesek vagytok – próbálkozott tovább a csaj, aki eddig a pár másodpercig elhanyagolva érezhette magát. Erre én megforgattam a szemem. Valaki vagy engem öljön le, vagy Oliviat (a csaj neve).

- Vagyok olyan szép, mint Paris Hilton? – vigyorgott hülyéskedve, továbbra is az a rózsás fasz, de nem a lánynak, hanem a testvérének. És mikor a csaj ezen kuncogni kezdett, hogy semmibe veszik konkrétan, akkor én inkább lehajtottam a fejem a padomra, és elbóbiskoltam. Most mondanám a szokásos szöveget, hogy a nap további része, unalmasan telt. De nem. Bár úgy telt volna. Dorian folyton Neroról, és a mellméreteiről, meg a lakcíméről, meg a családi állapotáról kérdezgetett, hogy kivel baszik Narouval, vagy Sasuval és, hogy meddig lesz még távol, mert hiányzik neki a padtársa, Stefan a lyukam átmérőjét és a kosárméretemet kérdezgette, én pedig a jó istent kérdezgettem, hogy miért élek én még. Mikor véget ért az utolsó óra, az egy valóságos megváltás volt. Hazamentem, felhívtam Nerot, aki elmesélte, hogy már nagyon hiányzok neki, és már jönni akar haza. De vonakodva, szóba hozta Sasukét is, hogy vele mi van.

- Nem igazán hallunk felőle – biggyesztettem le a szám – Elpárolgott egy ideje, mint szürke szamár a ködben. Rayne szerint flegmul, mint annak a rendje.

Nero szenvedve felsóhajtott a vonal másik végén.

- De ne idegeskedj emiatt! – próbáltam derűlátó lenni – Holnap jössz haza nem igaz? Élvezd ki a nyaralás utolsó perceit is, rendben? Fürödj meg a görög tengerben, napozz, egyél jégkását, fagyit, jégrémet, mert idehaza olyan hűvös van, mint a picsa! – „vidítottam fel”.

- Nagyon hideg van? – húzza a száját.

- Eléggé. A bátyám most üríti ki a kályhánkat, hogy be tudja gyújtani. Mázlid van, hogy telefonon keresztül nem megy át a szag!

Ezen felnevetett.

- Hiányzol már Mimcikém.

- Te is nekem Nerucim, siessél hazafelé. Ne csak én szenvedjek egyedül a két Mendez gecivel.

- Jajjj neee. Tényleg ők is ott vannak!

- Dorian nagyon érdeklődik, hogy mikor jössz haza.

- Ne érdeklődjön!! Nagyon remélem, hogy Silvermanek hamar visszajönnek, mert még ők is jobb társaság padtársnak, mint az a kettő!

- Rajzolt neked valamit Dorian a padodra.

- Mit?

- Nem tudom, letakarta.

- Szerintem egy vaginát, és egy faszt utalásként – sóhajtott megrökönyödötten.

- Én is erre tippelnék.

Még vagy húsz percet beszélgettünk barátosnémmal telefonon, mikor is Joshua szólt, hogy rakjam le, mert segíteni kéne a szenet behozni a sufniból, szóval nehéz szívvel elbúcsúztam a barátosnémtől, és leraktam.

 Narou 

Nekem az otthon maradással, amúgy semmi gondom nincs… Sőt, alapesetben, imádnék otthon lenni, de így, hogy ez a két kis pöcs is itt lóg a nyakamon, kurvára nem akarok!! Remélem, Naoki gyorsan összekapja magát, és becsámpázhatunk végre az iskolába.

- Gondolkoztam Narou – szólalt meg Naoki, mikor a kezébe adtam a tejét, az ebédlő asztalnál.

- Tudsz azt is? – gúnyoltam ki testvériesen, de nem vette magára, unottan ásított egyet, majd folytatta.

- Gondolkodtam kicsit a mesékről.

Erre csak megrökönyödve ránéztem.

- Oh, hát ez igazán aranyos – mosolyodtam el erőltetetten – Gyakran jutnak eszedbe tündérmesék?

Erre sértődött fejet vágott, és már vágott volna vissza, de rezgett a mobilja a zsebében. Megnézte, és jókedvűen elvigyorodott.

- Mi az? Akció van a kedvenc cukrászdádban, vagy a H&M-ben megint?? – kaptam be egy falat omlettet.

- Nem, Mimi írt.

- És? – emeltem meg a fél szemöldököm.

- Megkérdezte, hogy jövünk-e ki Nero elé, a reptérre holnap este. Azaz, konkrétan megparancsolta, csak megkérdezte a végén, hogy menni fog-e ez a lábam miatt. Szóval? Megyünk? – nézett rám várakozón, már vigyorodtam volna el, de közbeszólt – Nem dughatod meg. Istenem Narou! Olyan jó lenne, ha tudnál szeretet érezni, mások iránt is – forgatta meg a szemét.

- Jól van na! Veled már hülyéskedni se lehet, ne feszülj már öcsi! Megyünk, na!

- Tényleg?

- Persze. Hánykor?

- Azt még nem tudom.

Végül kimondtam a kérdés, ami véglegesen eldönti, hogy megyek-e vagy sem.

- Matsuko is ott lesz?

Erre csak rám nézett és vállat vont.

- Nem tudom, nem hiszem. Ha ott lesz, akkor max. távolabbra állsz.

- Nem tudok elég távol állni tőle – sziszegtem idegesen.

- Esküdj meg, hogy nem csinálsz ott is balhét!

- Nem csinálok – forgattam meg a szemem.

- Esküdj!

- Jó! Esküszöm!

- Rendben! – vigyorodott el egyből, és itta tovább a meleg tejét, és várta a palacsintát, amit a szakács csinált neki. (Apa és a szakácsnő esete óta, majdnem hogy csak férfi személyzetünk van.) Meg is érkezett az említett, és lerakott egy darab palacsintát az öcsém tányérjára. Az öcsém a legfelháborodottabban nézett a fickóra.

- Már egy ideje a szakácsunk, August. Már több hónapja. És azt képzeli, hogy én képes lennék, ilyen kevés tápanyaggal, inzultálni az öreg pocakot!? Ez a szívemig hasított August. Ön megbántott engem.

Szegény August mélyen megrendült.

- Ne haragudjon fiatalúr – és ezzel eltűnt a konyhában, és legközelebb már 10 darab palacsintát hajított Naoki tányérjára.

- Tejszínhabot kér rá? – vette elő a flakont, erre Naoki ha lehet, még felháborodottabban nézett rá, mire a szakács vette a célzást, és konkrétan az egész flakont a palacsintájára nyomta.