02. XLV. Fejezet

– Dorian –

Meglepetten néztem a hercegnőmre, aki most elszántan, és idegesen nézett a szemembe. Hát tegnap valahogy nagyon nem így nézett ki. Legalábbis én könnyektől fátyolos szemekre emlékszem, és nem erre a feldúlt, harapós pofira. Sunyi vigyor kúszott a képemre és zsebre raktam a kezeim.

- Hallottad a hercegnőt Silvia – kuncogtam megállás nélkül – Azt parancsolta, hogy hagyjuk abba.

- Leszarom!! – meredt rám liluló arccsonttal az a kis geci – Már kurvára érik neked egy golyó a fejedbe Mendez!!

Karba tett kezekkel ciccegve fejet ráztam.

- Több toleranciát Silverman, több toleranciát. Bár mit is várhatok egy olyan csatorna ivadék patkány gecitől, mint te – a hangom csak úgy csöpögött a gúnytól, Silvike feje pedig vörös az idegességtől. Annnnyira imádom felidegesíteni az embereket! Most nézzetek rá. Ez az arc a legszórakoztatóbb a világon. Óh nem is. A kis szerelmem sírós arca is az volt tegnap.

- Látod, hercegnőm? – szólaltam meg cinikusan, hozzá intézve a szavaimat – Én próbálok a kéréseidnek eleget tenni, mert szeretlek, de Silvia egyszerűen hajthatatlan, te is láthatod.

- Te rohadék… - illetett szép szavakkal továbbra is Silverman.

- Csaknem idegesek vagyunk, Narou? Mit idegeskedsz? Adjak nyugtatót? Már arra se telik a nagy rablás óta? Lemenjek a patikába és kiváltsak neked egyet? Úgyis rég segítettem csöveseken – kuncogtam fel szórakozottan. Jajj istenem annyira geci vagyok. Kurva jó.

- A mocskos kurva anyád a csöves!! – csattant fel Silverman.

- De legalább nem ribanc, mint a te anyád – válaszoltam szinte egyből.

- KUSSOLJ, A KURVA ÉLETBE MÁR!! – rivallt rám Neruci, és szinte a fogait csikorgatta. Olálááá. Ő is elég ideges kezd lenni. Kis tigris. Grrr.

- Mit mondtam a csúnya beszédről? – utaltam aljas módon a tegnapi kis légyottunkra, amire ha lehetséges ez, még jobban felbaszta magát. ANNYIRA VICCES! – Nem áll jól a te jó szádhoz, kedvesem.

- Dögölj meg… - szűrte ki a fogai között.

- Úúúú – szisszentem fel – Ez erős volt.

És ezután perceken át tartó feszült csönd támadt. Én aljas és ördögi mosollyal méregettem Nerucit és Narout is, ők pedig mindketten idegesen meredtek rám. Nem is. Az ideges nem is elég kifejező szó… Hmmm. Talán zabos? Pipa? Felpaprikázott? Más szinonima nem jut eszembe. A többiek pedig értetlenül forgatták a fejüket, hogy most mi lesz. Folytatódik, a próba, vagy még kifixírozzák a lelkem egy darabig. Kivéve a tesóm. Ő csak nyugodtan rágózott, és olyasmiket kuncogott az orra alatt hogy „Kész pankráció ez a keringő próba haljak meg” vagy „Milyen komoly dolgok folynak itt, kérem szépen”. Ja, ő továbbra is laza maradt. Nem véletlenül vagyunk rokonok nem igaz? Ám egyszer csak felcsendült a zene, ott ahol abba maradt. Egy emberként kaptuk oda a fejünket értetlenül. A Silverman 2.0 könyökölt rá a rádióra.

- Most mi van? – nézett körbe fél szemöldökét felvonva – Csodáljátok még egymást egy darabig, vagy folytathatjuk? Kezd geci unalmas lenni.

- Igaza van Niborinak, folytassuk! – tapsolt kettőt a tancsi néni, gyöngyöző homlokkal – De, ha még egy balhét csináltok, Nobu és Danny, akkor kiteszlek titeket a keringőről!! – fordult felém és Silvia felé eléggé dühösen. Felröhögtem. Idegességében elfelejti a neveket, mi?

- Naoki – javította ki ásítva magát a kisebbik Silvia.

- Itt pedig Dorian – veregettem meg a mellkasom.

- Mindegy!!!!! – visította, amitől hátra hőköltem, de csak elvigyorodtam. Ja, szóval nagy nehezen folytatódhatott a próba, aminek én nagyon de nagyon örültem, hiszen ugyanúgy a párcserét vettük továbbra is, és konkrétan Neruci majdnem, hogy velem táncolt végig. Volt, hogy direkt rontottam, hogy újra próbáljuk, és minél tovább maradhasson nálam.

- Ezt direkt csináltad – nézett a szemembe már a harmadik újra próbánál Nero idegesen.

- Nem tudom, miről beszélsz, hercegnőm – néztem rá „ártatlanul”, majd felpillantva, összetalálkozott a szemem az ideges Silvermanével, aki továbbra is a lelkemet szuggerálta ki a testemből, én pedig csak pimaszul kinyújtottam rá a nyelvem, és megpörgettem Nerot.

A próba végén, mindenki összeszedte a cókmókját, és mint a mérgezett egerek kb, úgy siettek a suli kijárata felé. Hát igen, a végzős élet, nem de? A vérem még elszaladt hugyozni indulás előtt, és mivel nem akartam itt hagyni, meg egyáltalán, ezért a WC-től nem messze megvártam. Nagy meglepetésemre épp Nero is akkor jött ki a mosdóból, és gondolom a Silvermanek a suli előtt várták vagy nem tom’. Mert valami olyasmi történt hogy a Silverman 2 leöntötte a kötött pulcsiját a kávéval, és most a suli előtti kis csapnál játszik mosómasa mosodáját a lajhár gyerek, mert, hogy a fiúmosdóba már egy hónapja el van romolva a csap.

- Helló-belló hercegnőm. Már ennyire hiányoztam? Nem kéne követned mindenfelé, a szemembe is megmondhatod, hogy csak engem akarsz! – szóltam oda alattomos vigyorral, mire felém kapta a fejét és egy dühös pillantással lettem gazdagabb. Ujjujujuj.

- Veled én csak egy dolgot akarok most csinálni… - sziszegte felém – Leszúrni a gecibe!

Ismét felszisszentem. Olyan gonosz velem mindig.

- Ez megint erős volt. És már megint csúnyán beszélsz – lépkedtem oda hozzá hirtelen, mire ijedtében hátrált egy pár lépést, én pedig elővettem a nadrágom hátsó zsebéből a bicskámat, és megragadva a csuklóját magamhoz rántottam. Teljesen hozzásimultam, az ágyékomat is neki nyomtam, majd a keze közé csúsztatva a bicskát, annak a hegyét, egyenesen a saját szívemhez tartottam. Remegő íriszekkel meredt fel rám, én pedig egy álszent mosollyal le rá.

- Na? Mire vársz? Nem szúrsz le, hercegnőm?

Megremegett a keze, mire csak felkuncogtam, elléptem tőle egy lépést, majd kivéve a kezéből a bicskámat, rutinos mozdulattal összecsuktam, és visszacsúsztattam a helyére.

- Ezt még gyakorold, rendben? – fogtam meg az arcát, és végigsimítottam az alsó ajkán. Azt a bomba ajkakat te jó isten. Megnyaltam a szám szélét. Széttépném. Már hajoltam volna közelebb, de ingerülten eltolta az arcom.

- HAGYJÁL MÁR!!

Ám mielőtt reagálhattam volna, a fivérem kicsámpázott a mosdóból, kaján vigyorral a képén.

- Mi tartott ennyi ideig? – fordultam hátra.

- Valaki bent hagyott egy pornó újságot a WC-n.

Ezen jóízűen felkacagtam.

- Már mindent értek.

- Megyünk már?

- Persze, csak elköszönök a hercegnőmtől – vigyorodtam el és visszafordultam a kis drágámhoz – Holnap találkozunk kedvesem?

- Remélem nem! – vágta kíméletlenül a szemembe.

- Ejnye-bejnye – ráztam meg a fejem – Túl sokat bántasz, nagyon kijár már neked az a bünti, tündérkém – léptem el tőle, és búcsúzóul nyomtam a szájára egy puszit, de mielőtt lekeverhetett volna nekem egyet, elszökkentem tőle, és elindultam le a lépcsőkön, de még utoljára, visszafordulva integettem neki, de ő csak bosszús fejjel meredt rám. Ráérősen kiérve az udvarra, tudjátok kit láttam a kapuban, az autójának támaszkodva?? Na vajon kit? Na?

- Az ott Matsuko? – szólalt meg Stefan.

- Igen, igen ő az – néztem az említettre nem túl barátságosan. Utálom ezt a fickót. Idegesen meredtem rá, majd mikor rám nézett elvigyorodtam, és gúnyosan integetni kezdtem, amit nem viszonzott igazán. Hogy ha ez tudná, hányszor lekaptam a nőjét…

– Mimoza –

Óóóh, hát olyan pizsi partit csapattunk mi ott hárman. Ihajj meg a csuhajj. Jajjj te. Nem. Kurvára nem. Vacsora után még utoljára átnéztünk minden cuccot, aztán mindenki szépen sorban elment fürdeni. Természetesen Rayne ment először, mert ugye ő nem fürdik mások után. Aztán én, aztán Josh. És mikor Josh benyitott hozzám, mikor fürödtem (be volt húzva a zuhanyfüggöny), a colosom valahogy nagyon kiszuggerálta a lelkét, a bátyámnak meg megjött a bátorsága, és most még többet ölelgetett, meg puszilgatott, mit szokott. Sőt, mivel estefelé vihar támadt, még azt is megkérdezte, hogy aludjon-e velem, hogy nehogy féljek este. Mi a fasz. Oké, van, mikor együtt alszunk de az nem a vihar miatt szokott lenni, hanem mikor a paraszomniám miatt járkálok, meg borogatok éjszaka. Én még amúgy leültem közben estefelé TV-zni, az a kettő meg a két oldalamon ült, Rayne magához húzott, és nem a műsoromat nézték (Kalandra Fel!, aztán egy rész Supernatural) hanem egymást. A barátom fölényes királyi, diadalittas vigyorral, a bátyám pedig ideges grimasszal, és ő meg a combom fogta meg a Kalandra fel! közepénél. MI A KURVA ANYÁM FOLYIK ITT. Amit amúgy értetlenül elhúztam, és inkább kibújva Rayne karjából is, leültem a TV elé a földre. És magasról lefostam töményen, hogy Josh rám szól, hogy így még jobban el fog romlani a szemem. De azok csak nem vették le a szemüket a másikról. A negyvenkettedik percnél már felcsattantam, hogy lenézték-e már egymásról az anyajegyeket, vagy végre a TV-re is koncentrálnának, mert itt pofázok nekik a sorozatomról. Na, mindegy. Elég korán kb. 10 fele feküdtünk le aludni, mindannyian, arra hivatkozva, hogy mi ugye korán kelünk. Raynus nagy szenvedve bevonult a mellettem lévő vendégszobába, Joshua pedig a szintén mellettem lévő saját szobájába, én pedig a sajátomba, és befeküdve az ágyba, még gondoltam Wonder Zoozok egyet mobilon, mert a betegségem miatt, úgyis egy idő mire elalszok. Egyszer csak Rayne hangját hallottam meg a másik szobából.

„Ébren vagy szerelmem?”
Azt válaszoltam, hogy „Ja, épp 7-es szinten vagyok Wonder Zoon.”

„Át akarok menni hozzád.”

„Nem szabad.”

„De faszom! Nem bírok így aludni!.”

„Átmész, meghalsz” – ez Joshua volt, a mellettem lévő szobából. Ja, nagyon vékonyak a falak.

„Ne hallgatózz Josh. Nem szép dolog”- ez Rayne.

„Lefosom” – ez megint a bátyám.

„Ne, mert büdös lesz”- ez pedig én.

Nagy nehezen elaludtunk mindhárman, én se jártam alva, szóval minden király volt, azon kivül hogy hajnalban kellett kelni!! Ez a halál. Hajnali ötkor már Rayne kocsijában ültünk, a nyakunkba a bőröndökkel. A colos vezetett természetesen, Joshua ült az anyósón, és én pedig hátul. Háromnegyed hatra már a repülőtéren is voltunk. Rayne és Josh rohantak a 6-os terminálhoz, mert onnan indul a gép, én pedig az egyik bőröndön ülve, amit Rayne húzott a szokásosnál is kócosabb hajzuhatagommal, épp forrócsokit iszogattam. (amit Neruci készít az ezerszer jobb) Kicsit megnéztek minket az emberek amúgy. Mivel nem fapados járatra kaptuk a jegyet, ezért bekellett csekkolni a kiválasztott légitársaság pultjánál. A feladandó poggyászt (a bőröndöket) amiket nem vittünk fel a repülőgépre, azt feladtuk, ahova fel kellett adni, szóval a fuvaromnak vége volt. Aztán még egy biztonsági ellenőrzésen is át kellett esni (szerencsére Rayne jól eldugta a pisztolyát. Mondtam neki, hogy ne hozza, de azt mondta, hogy ő e nélkül nem mozdul ki. Rábólintottam, csak azaz egy kikötésem volt, hogy akkor jól dugja el, hogy még a jó isten se találja meg). Végül ugye elő kellett készíteni a személyinket meg a beszállókártyánkat, amiket kaptunk, és végre mehettünk a terminál felé. Ott az igen szépike kivetítőn megbizonyosodtunk róla, hogy igen, tényleg a 6-os terminálról indul a gépünk, mégpedig tizenöt perc múlva. Mivel már be lehetett szállni, ezért odaballagtunk a kapuhoz, amiket szintén valami bitang nagy táblák jeleztek nekünk. Közben átmentünk a reptéri „duty free” bolton, ahol kedvünkre vásárolhattunk drágábbnál drágább elemózsiát. (Vettünk. Sokat. Éhes voltam. Rayne vette, mert mi a bátyámmal csóró suttyók vagyunk. Ez a kinézetünkön is látszott amúgy. Raynus most a látszólag is méregdrága farmeringjében volt, a csőnadrágjába, a bakancsába. Én a nagy mélyzöld kötött, gombos kardigánomba, alatta fehér toppal, meg valami fekete vastag cicanadrág +bakancs, a bátyám pedig a szürke, kapucnis pulcsijában, és koptatott farmerjában meg Vans cipőjében…Ja kicsit kitűntünk). Elsiettem ott még pisilni is, aztán mikor odaértünk a kapuhoz ugyancsak a személyinket és a beszállókártyánkat lobogtatva odafáradtunk az ellenőrző illetőhöz (beálltunk a sorba, Rayne totálisan fel volt háborodva, hogy miért kell neki sorba állnia, amikor ő ezt nem akarja), aztán mikor az átengedett végre felfáradhattunk a repülőgépre. Ott persze végighallgattuk a vészhelyzeti forgatókönyvet a kedves légi utaskísérők előadásában. Kikapcsoltuk a telefonunkat, bekötöttük magunkat, minden ilyen és hátradőlve elfoglaltuk magunkat, amíg a repülő fel nem szállt. Én személy szerint, ettem. De úgy nagyon sokat. Mert tériszonyom van, és ha félek eszek. Amúgy mi hárman egymás mellett ültünk, én az ablaknál, mellettem Rayne, mellette pedig Josh, és mellette valami Erick gyerek, aki kanadai volt és nagyon azt hitte, hogy forma ember (nem volt az) . Egész úton szinte hallgathattuk a különfélébb történeteit a kanadai medvékről, aztán megjegyezte nekem, hogy JÓ A MELLEM. Joshua meg Rayne szinte rögtön felkapták erre a fejüket, de én csak annyit mondtam „A tieid is”. Mert hogy dagadt volt a csávó. Szóval szinte megváltás volt, amikor az anyaországomban, végre lerakott a repülő. Mivel ott már majdnem mindenki franciául hablatyolt, ezért én és Joshua beszéltünk, Rayne pedig csak lenézően nézett mindenkire, ezzel már tudatva mindenkivel akaratlanul is, hogy „bazdmeg ez egy brit”. Reggel kilencre értünk a kúriához taxival, ahol már a kapuban várt minket Odette…. Amikor megláttam… majdnem szívinfarktust kaptam.