02. XLIV. Fejezet

– Nero –

Dorian látogatása után, gondolom, nem kell említenem, hogy eléggé kiborultam. Amikor elment, az ajtóhoz lépkedtem és remegtem. Remegtem a dühtől és attól, hogy most minden meg fog ismétlődni, ami egy éve történt. Miért? Miért nem hagy már engem végre békén mindenki?! És miért nem tud végre valaki, csak egy valaki, aki fiú és nem a bátyám, normálisan szeretni?! Miért kell mindennek ennyire elbaszottnak lennie?! Miért?! MIÉRT?!

Sajnos, a csütörtököt még ennél jobban sem vártam, mint eddig. Pedig hamar eljött. Az egésznapot szorosan Mimivel töltöttem, senki sem tudott bennünket megzavarni. Senki. Még a Mendezek sem. Nem érdekelt a beszólásuk, nem érdekelt a nevetésük, nem érdekelt semmi! Csak az, hogy kiélvezzem Mimi társaságát, amíg vissza nem jön három hét múlva. Én csak egy hétig voltam távol, de ő három hétig lesz!! HÁROM HÉTIG! Nagyon fog hiányozni. Ahogy így elválunk, mind az jut eszembe, amikor gyerekkorunkban elváltunk. És akkor még úgy tűnt, hogy örökre…

- Ugye, ha megérkeztél, azonnal írni fogsz?! Ugye? – szorongattam meg Mimi kezeit a suli szekrényeink előtt ácsorogva. Sajnos, nekem még van egy keringő próbám, őhozzájuk pedig Rayne átmegy, nem akarok alkalmatlankodni!

- Nem! Mert hívni foglak, egyből! – esküdött meg nekem. A szemei épp úgy könnyesek voltak, mint az enyém. Ami még inkább sírásra késztetett.

- Jól van – sóhajtottam egy mélyet. Miért olyan nehéz a búcsú?

- Galambom, gyerünk már! – szólt rám Narou élesen – Minket sürget az idő az idióta keringő miatt!!

- Nekünk is menni kéne, még el kell hozni a cuccaimat – szólt közbe Rayne is.

- Jó, nekünk ez nem megy olyan könnyen!! – harsogott Mimi.

- Igen, és ti amúgy is együtt lesztek ez idő alatt is, de mi nem – ezeket a szavaimat hevesen Raynenak intéztem, majd ismét Mimi felé fordultam.

- Ne is figyelj rájuk, Nero! Ők férfiak, nem értenek az ilyesmikhez! – nézett rám kedves mosollyal barátném.

- Igen – sóhajtottam és meglóbáltuk egymás kezét. Hirtelen azt se tudtuk, hogy mit mondjuk egymásnak. Ez nekünk nagyon nem megy…

- Na jó… Akkor. Várni fogom a hívásod! És nagyon vigyázz magadra! És nagyon szeretlek! – öleltem magamhoz barátnémet.

- Jajj ne már – ez Narou volt és éreztem, ahogy Mimi felemeli az egyik kezét a hátamról és beint neki nagyvalószínűséggel. Végül, a szó szerinti könnyes búcsú után, az arcomat törölgetve mentem a két Silvermannel a tornaterem felé.

- Mi ez a nyáladzás nálatok? – rázta a fejét Narou lekezelően.

- Te is nyáladzanál, ha az öcséd is elmenne majdnem egy hónapra!

- Olyan nem lenne – jelentette ki – Mert mennék vele! Vagy nem menne…

- Milyen elnyomó vagy folyton – szólalt meg Naoki kissé ingerülten – Állandóan elnyomsz! Csak, mert te vagy az idősebb! Bezzeg, ha én születtem volna tizenöt perccel előbb… Akkor most én lennék te, te meg én! Vagy is én lennék a keményebb és a vezéregyéniség!

- Őőő… - röhögte el magát a bátyja – Nem hinném! – verte olyan erősen hátba szegényt, hogy amaz majdnem összecsuklott.

- Kegyetlen vagy vele! – húztam össze a szemöldökömet.

- Ez van, ha az embernek olyan bátyja van, mint ő – simogatta meg a hátát nagy nehezen Naoki, morcosan és inkább átjött az én másik felemre, így közöttük mentem.

- Miért? Szerintem, klassz báty vagyok!

- Ezt vitatnám – szólaltam meg – Sőt! Erősen cáfolnám! Chani az, aki klassz báty.

- Az a buzi? Ugyan… Magát nem tudná megvédeni, nem, hogy téged! – röhögött fel Narou kegyetlenül, mire egy olyan mérges arcot kapott tőlem, amivel már régen nem jutalmaztam meg.

- Nem ismered őt eléggé! Lehet, hogy olyan, mint egy dilis hat éves, de, ha kell komolyan határozott és kemény, szigorú tud lenni! Rá sem ismernél! Kérdezd meg Sasukét! – Sasukét, akivel én már megint nem beszélek… Nagyon jó…

- Kérdezze meg Matsukotól a halál, hogy elviheti-e már – flegmult be egyből Narouci, majd kilökte az előttünk álló ajtót, ami a tornaterembe vezetett. A bent álló három osztályból álló végzős évfolyam csoportja minden tagja felénk fordult.

- Silvermanék és Roosie! Mindenki önökre vár! – rivallt ránk a tánctanár.

- Bocsánatot kérek tanárnő, az én hibám! – szóltam alázatosan – De tudja a legjobb barátnőm sok időre elutazik, és elbúcsúztam tőle.

- Jól van, semmi baj. Megértem – enyhült meg a hölgy.

- Miii? Elutazik a kis töpszlim?? Ne mááár! – csattant fel Stefan nagy hanggal és egy nagyot csattant utána a rágója is – És mégis hovaaa??

- Téged ez csak ne érdekeljen! – sziszegtem oda neki, aztán találkozott a tekintetem Dóriéval is, de azonnal elkaptam a fejem, és másfelé néztem.

- Jól van gyerekek, álljatok be! Ma a tánc közbeni, a zene vége felé levő párcserét fogjuk gyakorolni, mert az még eléggé botrányosan megy! Naoki, megtennéd, kérlek, hogy kezeled a magnót? – fordult a nő Naohoz, aki kinyújtotta a karját, és közelebb húzta magához a készüléket. Mi addig beálltunk a helyünkre és Narou megfogta a derekam. Bár egy kicsit megmarkolta és, amikor bosszúsan néztem rá, elvigyorodott.

- Mi nem tetszik galambom?

- Te! – tettem a vállára a kezemet, majd megfogtuk egymás kezét – Hol a ruhám?

- Ne légy ilyen türelmetlen, aranyom! Majd megkapod a ruhás próbánál – kuncogott fel, miközben a tanár felordított, hogy „egyéskétésháés” közben meg elindult a zene. Mi pedig elkezdtünk mozogni.

- Nem vagyok türelmetlen! – húztam össze a szemeimet. Igen, mi eközben végig beszéltünk, de csak halkan és suttogva.

- Hát persze – vigyorgott folyamatosan – És mit szándékozol majd hazudni Matsuko gecinek?

- Muszáj folyton ilyen csúnyán beszélned róla?!

- Fogadok, ő sem beszél rólam szebben…

- De őt szeretem, téged pedig nem!

- Íííí – húzta el a száját – Ez fájt Nero. Nagyon-nagyon fájt!

Megforgattam a szemem, aztán lassan következett az a rész, hogy ismételten átpörget a köcsög a másik köcsögnek. De ekkor nem várt fordulat történt. Dorian hirtelen kitette elém a lábát, miközben pörögtem és egyenesen rá estem, majd ő ismét megcsókolt!! Egyből elugrottam.

- DORIAN!!! – kevertem le neki egy pofont, visszakézből. Persze zene leállt és mindenki más is.

- Mi történt már megint?! Kiraklak benneteket, és nem keringőzhettek, annyit balhéztok!!! – csattant fel a tánctanár, vörös fejjel.

- Mendez! – rántott el onnan Narou erőszakosan lekevert neki ő is egy isteneset.

- NAROU SILVERMAN!!! – ez a tanár volt.

- Még egy ilyen húzás és az újdonsült csicsás kis gyűrűidet feldugom a faszodba, világos?! – sziszegte Narou – Egyébként is minek az neked? Buzi vagy, hogy gyűrűket hordasz?!

- Ez azért kell – tapogatta meg a kicsattant száját Dorian vigyorogva – Hogy jobban fájjon és liluljon a képed, amikor ezt teszem – és itt bumm. Behúzott Narounak egyet, aki hátra tántorodott. A szám elé kaptam a kezem, aztán a tánctanár kiabálására már a tenyerembe temettem az arcomat. Ilyen nincs.

- Hagyd… már… ezt… ABBA!!! – kiabáltam el magam már-már könnyezve és Narou meg Dorian közé álltam. Doriannal szembe.

– Joshua –

Most képzeljétek el azt az érzést, hogy a világon mindennél jobban gyűlöltök egy személyt. Annyira, hogy már-már a halálát kívánjátok! Aztán vegyítsétek azzal érzéssel, hogy kiderül, hogy az illető az egyetlen, édes kis húgod (akit mindennél jobban szeretsz) szívszerelme és egyben persze a pasija is. Utána szorozzátok be ezerrel ezt a két érzést és osszátok is el azzal, hogy ez a személy ma NÁLAM az ÉN HÁZAMBAN ALSZIK. És nem mellesleg az ÉN FŐSZTÖMET FOGJA ENNI és, ha ez még nem lenne elég, el is jön velünk franciába, csak, hogy teljesen, totálisan boldog legyek. Hát dögöljön meg az, aki ezt kitalálta! Nem elég, hogy a munkám is szar, de még ez is, áhh… Mindegy. Nem megyek bele! Éppen otthon tettem-vettem. Bekészítettem a bőröndöket az előszobába és mindent átnéztem, hogy biztosan megvan-e. Holnap hajnalban indulunk, így is korán kelünk, nem akarok még ezzel is baszakodni. Ez után neki álltam a vacsorát megfőzni (sima milánói makaróni, Mimi kedvére), amikor megérkezett a húgom és az ő hatvan méteres fasszopója.

- Megjöttünk, Joshua – kiabálta Mimi – Mit főzöl? – jelent meg a konyhában egy másodperc alatt.

- A kedvencedet – mosolyogtam rá – Milánóit.

- Ez az!!! – csillantak meg a szemei és a nyakamba ugrott. Raynus bébi pont ekkor lépett be hozzánk, én pedig átöleltem Mimit és megpusziltam a fejét. Mindezt végig a szemeibe nézve, elszántan. Csak egy lekicsinylő, lesajnáló vigyort kaptam válasznak. Hogy rohadjon ki a lelke.

- Szia Josh.

- Csá – köszöntem flegmán és elfordultam, vissza a tűzhelyhez – Mimi, átnéztem a cuccaidat, szerintem minden megvan, de azért még nézz körül, nehogy itthon felejts valamit, rendben?

- Öhm. Oké – pislogott nagyokat.

- Ó és Rayne! Bekészítettem neked a kis vendégszobánkat – szóltam hátra – Remélem megérted, miért. Itt vékonyak a falak és nem akarom a te undorítóságodat végig hallgatni, amit a húgommal művelsz!

- Ne aggódj – jött egy gúnyos hang a hátam mögül – Már kiéltem magam. Egy darabig! És úgy hallottam, hogy egy kiköpött kúriába, majdnem, hogy francia kastélyba megyünk! Ott nem lesznek vékonyak a falak! Sőt… Alig, ha fogjuk egymást látni – kuncogott fel. Erősebben markoltam a fakanalat, mint eddig és ideges grimasszal meredtem a serpenyőben bugyogó szószos darált húsra és csikorgatni kezdtem a fogaimat. Most legszívesebben ráugranék és kitépném a szívét, aztán a farkát is levágnám. Rohadt szemét. Ezek után a feszültséget szinte vágni lehetett kettőnk között, főleg a vacsoránál, amikor megterítettem mindenkinek. Mimi jó ízűen ette, míg én csak szúrósan összenéztem vetélytársammal. Ő végig csak egy győzelmi és lenéző vigyorral illetett engem, mint egy pökhendi kis király. Már csak a csicsás koronája hiányzik a csicsás, strici fejéről.