02. IX. Fejezet

– Sasuke –

- Szia – szólt bele Diana. A köszönésére nem válaszoltam, csak felvontam a fél szemöldököm, amit ő nem látott.

- Nem vagy otthon! – szólalt meg kihangosítva a hangja a szobában.

- Ja, mondtam, hogy nem leszek – válaszoltam flegma hangsúllyal.

- Akkor most Raynenál vagy?

- Ja.

- Hol lakik?

- Téged az ne érdekeljen.

- Nem akarod, hogy átmenjek?

- Nem igazán.

- Nero is ott van?!

Értetlenül egymásra néztünk a haverommal. Mi a jó büdös véreres fasz?!

- És ha igen? – röhögtem fel gúnyosan és lenézően.

- Sasukeeee – szólalt meg Rayne elvékonyított hangon. Amolyan „miafasz” fejjel néztem rá.

- Ki van ott? – hallatszott Diana értetlen hangja is.

- Sasuke, hát én igazán nem hiszlek el most már komolyaaan! – csapkodott az elváltoztatott hangján, belőlem meg majdnem kitört a röhögés – Itt telefonálsz, mikor én itt várlak meg mindeeen! Kiszáradok, mire idetolod a segged!

Majdnem felröhögtem. Ez egy állat!!!

- Pedig direkt felvettem azt a szexi domina rucit, amit kinéztem az egyik pajzán shopból! Miért vagy velem ilyen genyóó?! Most kiengedheted a benned felgyülemlett tesztoszteront egy igazi nőn! – folytatta – Gyere ide, és paskolj meg te férfiállat, gyere!

Én pedig nem bírtam tovább, kinyomtam, és kiszakadt konkrétan belőlem a röhögés. De nem kicsit. Nagyon. Már könnyeztem, mikor sikerült annyira lenyugodnom, hogy megszólaljak.

- TE EGY ÁLLAT VAGY!

- Szerintem kurva jó vagyok – röhögött ő is – Miért szerinted nem volt hiteles?! – vékonyította el megint azt a kurva domináns hangját, amitől megint kitört belőlem.

- Nem bírom! – fogtam már a hasamat.

- Kiröhögsz?! – rivallt rám az elváltoztatott hangján – Bunkó állat! Költözök vissza anyámhoz!

- Hogy fog örülni! – és hozzá basztam egy marék popcornt, majd mikor lecsillapodtak a kedélyek, vigyorogva megráztam a fejem – Hát te egy nagyon szar ember vagy.

- De most már tuti nem akar ide jönni – vett a chipsből.

- Egy életre elijesztetted – vettem belőle én is – Hála istennek – forgattam meg a szemem.

- Már nem bírod?

Teli szájjal fejet ráztam.

- De nem ám. Kimutatta tegnap a foga fehérjét, és nem tetszik. Cserébe én is kimutattam, hogy milyen vagyok igazából és kurva bizarr, mert mintha tetszene neki az bazdmeg, hogy hozzá basztam a falhoz egy poharat, ami két centire ment el a feje mellett!

- Lehet, hogy mazo a csaj.

Elfintorodtam.

- Le is tiltom – fogtam a telefonomat, és ebből a hirtelen felindulásból, az lett, hogy komolyan le is tiltottam.

- Nagy döntés tesó – veregette meg a vállam meghatódva a haverom, de ellöktem a kezét.

- Annyira nem – vontam vállat flegmán, és felülve kezembe fogtam a konzolt.

- Úúúúúúúúúúh – formált tölcsért a kezéből – De flegmaaaa!

Nevetve megforgattam a szemem.

- Úúúúh!

- Na gyere drágám, játszunk, utána megpaskolom a feneked – vágtam hozzá a konzolját, mire buzisan meglibbentette a haját.

- Na azért! Már azt hittem elhanyagolsz!

Istenem! Az a hang!

– Naoki –

Ja, mint olvastátok, az öcsémnek minden bizonnyal ideiglenes mizofóbiája van. Elméletileg a halálból visszatért emberek gyakran szednek össze plusz pszichiátriai betegségeket, ezért is van még munkája annak a pasasnak. Miután a törpe szar elment, mi még ott maradtunk Neroval… Meg azzal a dokival.

- Jól figyelj Naoki, itt ez a kis notesz – adta a kesztyűs kezével oda Naokinak, egy tollal együtt – Számozza meg a sorokat egytől tízig – nézett rám, mivel ugye ő nem tudott írni. Elvettem tőle a noteszt, és a tollat, és megszámoztam – Készítsenek egy listát a tevékenységekről, aminek a teljesítése problémát okoz. Amit Naoki képtelen megtenni azt írja a tízeshez, amit pedig vonakodva ugyan, de megtesz, azt az egyeshez. Például a kézfogás. Mit érzel ez iránt?

Az öcsém elgondolkodott, majd félrenézett. Nem válaszolt.

- Hányashoz raknád?

- A heteshez.

- Írja – parancsolt rám a doki, és már vágtam volna vissza valami cifrát, mikor Nero megfogta a vállam, és amolyan „Csak tedd, amit mondd” tekintettel nézett rám.

- Ez csak egy orvos, ne feszülj – súgta a fülembe, én pedig csak sóhajtottam, és megtettem.

- Kész – morogtam az orrom alatt, mikor leraktam a tollat, mire Nerotól kaptam, egy „Ügyes vagy” féle fejsimogatást.

- Remek. Nem baj, ha beletelik egy kis időbe, de idővel képes leszel majd mind a tízre. Segítek, rendben? Mától én vagyok a pszichológusod.

- Nem kaphatnánk másikat? – nem bírtam ki hogy ne morogjam ezt bele.

- Nem – válaszolta fapofával – Nem igazán.

- Kár – sóhajtottam, mire az inkább visszafordult az öcsémhez.

- Akkor én most megyek, van még pár páciensem az osztályon. Holnap jövök vizitre rendben? – simogatta meg a kesztyűs kezével az öcsém fejét, mire az kissé megfeszült, én pedig értetlenül meredtem rá.

- Narou… - szólalt meg Nero ismét.

- De Nero, ezzel a pacákkal valami kurvára nem okés!

- Csak te érzed úgy. Csak túlságosan is vigyázni akarsz az öcsédre, és beképzelsz dolgokat. De tőle szerintem pont nem kell féltened, csak segíteni akar.

Erre csak morcosan félrenéztem. Miután a dilidoki elment, mi összeszedelőzködtünk Neroval, mert hozunk be magunknak tiszta ruhákat, meg hazavisszük a szennyest. A kórházi ruháktól az öcsém mindig feszeng, amióta felébredt.

- Akkor nem sokára jövünk, okés? – léptem az ágyához – Addig aludj oké?

Bólintott egyet.

- Rágyújthatok? – próbálkozott be újra.

- Nem.

- Ajjj már.

- Háromig számolok, mire a háromra érek, te már alszol oké? Egy... – kezdtem – Kettő… Három!

- Narou, már egyre aludtam, de felébresztettél a kettővel – morogta oda nekem, mire elmosolyodva fejet ráztam, és hónom alá kapva Nerot (nem szó szerint) elindultunk hozzánk.

- Óóh, most járok először normálisan a Silverman villában – csapta össze lelkesen a kezeit.

- Izgulsz? – vigyorogtam rá.

- Mi? Nem. Csak fura. Kapcsolhatok zenét?

Szenvedve sóhajtottam.

- Naaaaa, légy szíves!

- Jó, kapcsolj.

Erre csak diadalittasan elmosolyodott, és bekapcsolta a zenét. Felcsendült a 3OH!3-tól a Don’t Trust Me.

- Ez még nem is annyira vészes – szólaltam meg megkönnyebbülve, mire Nero meg énekelgetni kezdett – Te minden számot ismersz? – emeltem meg a szemöldökeim.

- Majdnem – gondolkodott el egy pillanatra, majd folytatta.

Kb. 10 perc alatt a házunkhoz értem. Ott kikapcsoltam a zenét, és kiszálltam, mire Nero lebiggyesztette a száját, de ő is kikecmergett az anyósról. Behömpölyögtünk a házba, szerencsére csak anya volt otthon.

- Hellóka! – integetett nekünk, koktéllal a kezében.

- Jó napot – intett Nero mosolyogva.

- A ruhákat már kikészítettem, mit mész fel? – szólt utánam muter, mikor én elindultam felfele.

- Komolyan? – lepődtem meg, és hátraarccal lebaktattam arról a pár lépcsőfokról. Tényleg ott voltak sporttáskába előkészítve – Köszöntem mutti! – vettem fel mindkettőt a vállára, majd eszembe jutott – Viszont híreink is vannak!

Igen, azt már nem írom le, hogy elregéltük neki, Naoki kialakulóban lévő mizofóbiáját, meg stb. stb., a lényeg, hogy anya, ezt megtudva, megint kissé aggodalmaskodni kezdett, de viszonylag feldolgozta a hírt.

- Kidobjalak a kórház felé? – fordultam Nerohoz, mikor már a kocsiban ültünk.

- Áh nem kell, még elmegyek veled a kórházba, majd utána.

- Jajj istenkém, fogyasztod a benzinem – sóhajtottam fel „szomorúan” mire egy morcos nézést kaptam, és bosszúból megkapcsolta a zenét. Most egy kevésbé jó szám ment. Valami Lana Del Rey. Visszacsámpáztunk a kórházba, Naoki még akkor bőven az igazak álmát aludta, szóval csendesen Nero segítségével kipakoltuk a cuccokat, majd elindultunk ki, mondván hazaviszem őt. Ám miközben ő fennhangon énekelt egy Michael Jackson számot, a műszerfalra lerakott telefonja megrezzent, reflexből odanyúltam, és szemet szúrt egy facebook üzenet.

Épp most

Messenger

Diana: Van ötleted, hogy Sasuke miért tiltott le engem?!!

Idegesen félrenéztem, és Nero felé nyújtottam a telefont.

- Üzeneted jött.

Ő ezt mosolyogva elvette, majd mikor elolvasta az üzit, lesokkolódott.

- Na? Mi az? – kérdeztem úgy, mintha nem tudnám, hogy megint Matsukoról van szó.

- Semmi – rázta meg a fejét – Semmi, csak a bátyám volt – kamuzott, mire csak sóhajtottam egyet. Ja, a bátyja…

Lefékeztem a házánál, és szemöldök vonogatva ránéztem, amire nevetve fejet rázott.

- Nem!! – ám mielőtt kiszállhatott volna, nyomtam az arcára egy puszit, mire morcosan nézett rám, és kaptam egy pofont. De egyáltalán nem erőset, ő sem gondolta szerintem komolyan.

- Szióka – integettem ki neki.

- Szió – integetett ő is – Vigyázz Naokira!

Erre amolyan „Ugyan kérlek” fejet villantottam felé.

- 19 éve mást sem csinálok.

Erre csak elmosolyodott, és miután kiintegette magát, belibbent a házba, én pedig hajtottam vissza a kórházba.