CXLVI. Fejezet

– Narou –

Végül visszavonszoltam Nerot Naokihoz és a tökmaghoz, akik még mindig ugyanúgy ültek.

 Leültettem magunkat melléjük. Fél kézzel átkaroltam a vállát és simogattam, ő pedig összegörnyedve zokogott.

- Sasukét akarom…

Nem válaszoltam erre semmit. Nem tudtam mit. Csak tovább simogattam.

- Hol van Sasuke..? – nyögött keservesen zokogva.

- Még bent a műtőben – morogtam neki oda sokadjára.

- Mit mondtam neki utoljára?!... – nézett fel egy pillanatra, majd, mint akinek eszébe jutott, lecsordult még két könnycseppje – Jajj istenem neeeeh!!! NEEEE!  – temette a tenyerébe az arcát, és kegyetlenebbül sírt, mint eddig – Miért azt mondtamh..? – szipogott – Miért nem maradtam ott?! Miért nem szartam le a hülye hisztijét és maradtam ott veleh?! – törölte a pokrócba a szemét, én pedig nem tudtam mást csinálni, csak simogatni a hátát. Naokira néztem, aki pedig rám. Mivel szinte mindig tudom, mire gondol, most is tudtam. „Együtt kell érezned te seggfej!”

Lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy milyen lenne, ha Naokival lenne ilyen. Nem… ez nem jó, valószínűleg akkor nem így néznék ki. Akkor már lehajtottam volna az első hídról kínomban, és sírni se tudnék már. Meg ez még is csak más. Ő az ikertestvérem, neki a szerelme.

Ez így nem oké… És, ha Neroval lenne ilyen? Nem… Akkor sem. Akkor inkább irgalmatlanul dühös lennék… Apa? Pfff nem. Anya… nem. Egyszerűen nincs olyan ember, akire pont így reagálnék.

- Minden rendben lesz… - préseltem ki magamból az egyetlen használható mondatot, ami eszembe jutott, közben a vállát simogattam, azért is, mert rohadt hideg volt, és a pokróc nem melegítette eléggé.

- Nem lesz – hüppögött – Ráborult egy kamion! Mi van, ha sérült a gerince, ha soha többé nem tud járni – sírdogált megállás nélkül.

- Akkor majd tolod a tolókocsiban – böktem ki hirtelen, de tudtam, hogy nem kellett volna, kilökte magát a kezemből, és arrébb csúszott tőlem.

- Embert még nem utáltam annyira, mint téged… - pityeregte oda nekem, utálattal a hangjában, mire nagyot sóhajtottam, és a hajamba túrtam. Szinte éreztem magamon az öcsém „Háttemekkorarohadékvagy” nézését.

- Ne haragudj. Akarom mondani, biztos rendbe jön. Nem lesz semmi baj… - néztem félre morcosan. Az én számból nem hangzottak ezek a szavak őszintén.

- Nem érdekelsz. Hagyj engem békén.

- Vigasztalni próbállak!

- Ha Sasuke ma tényleg… - csuklott el a hangja

- Nem fo…

 - Meghal… Én.. – hagyta figyelmen kívül a mondandóm, befejezve a sajátját – Megöllek – nézett fel rám, mire hátrahőköltem. Kisírt véreres szeme, az elsírt sminkje, plusz a kócos szőke haj, ezzel a mondattal összekombinálva ijesztő hatást keltett. Engem is okol ezért, ezt jól tudtam.

- Jó – adtam az egyszerű választ – De nem fog meghalni.

- Ha mégis, Narou én tényleg megöllek. Leszúrlak az első késsel, amit találok otthon.

- Azt sajnos nem engedhetem Nero… - nézett rá bűnbánóan az öcsém, akinek Mimoza kis híján elájult a vállán.

Erre csak idegesen elfordult.

- Kimegyek WC-re. Meg kell mosnom az arcomat hideg vízzel. Miminek is  – állt fel erőtlenül, és a barátnőjéhez lépett – Add ide Naoki… Innentől átveszem.

- De…

- Add ide – nézett rá eszelősen a csaj, mire Naoki egyből elengedte. Nero kezd tényleg begolyózni…

Felsegítette a barátnőjét, aki most az öcsém helyett Neroba kapaszkodott, és egymást támogatva mentek ki a WC-re.

Mi pedig ott maradtunk Naokival.

- Ne idegeskedj – szólalt meg

- Nem idegeskedek.

- Ezt komolyan mondtad? – emelte meg a fél szemöldökét, mire idegesen felsóhajtottam.

- A fasznak érzed – temettem a tenyerembe az arcom – Miért kínzol ezzel? Miért NEKEM kell vigasztalnom MATSUKO miatt?! Ez kínzás! Azt mondtad, akadjak le róla!

- Így is gondolom, nem akarom, hogy közöd legyen hozzá. De most támogatásra van szüksége, egy vállra, amin kisírhatja magát.

- De nem az én vállamra van szüksége! Nem tudok vigasztalni! – rivalltam rá

- Pedig az elején jól csináltad. Amíg be nem nyomtad neki a tolószékeset.

Erre csak megforgattam a szemem. Ekkor nyílt a bejárati ajtó, és Crusader papa és mama, és Matsuko papa viharzott be az ajtón. Nyugtalanul körbe kapkodták a tekintetüket a várótermen, majd mikor kiszúrtak minket, hozzánk siettek, nem kellett megszólalniuk, tudtuk mi a kérdés.

- A műtőben vannak, még nem jöttek ki – szólaltunk meg egyszerre az öcsémmel. Cordelia sírva a tenyerébe temette az arcát.

- A kisfiam… - esett majdnem össze, de Brad megtartotta, pedig látszott, hogy ő is ki van az élettől. Robert ezzel szemben, olyan összetört volt, mint még soha. Szerintem az foroghatott a fejében, hogy a felesége után, a fiát is elveszíti.

- El vagyok átkozva – túrt tehetetlenül a hajába, és fel s alá kezdett járkálni. Egészen addig, míg Nero és Mimi ki nem értek a mosdóból. Akkor Nerohoz rohant, aki a nyakába borult, és ugyanígy tett Cordelia Mimivel. Mi pedig Naokival egymásra néztünk, és egyszerre vállat vontunk. Ő amolyan „Most már van támaszuk” stílusban, én pedig a „Meg akarok halni” stílusomban.

– Mimoza –

Felpillantottam Cordeliara aki a nyakamba borult. Nagyon erőtlennek éreztem magam. Kis híján összeestem.

- Fáj… - motyogtam a vállába, a plafont nézve bágyadtan, mire éreztem, ahogy zokogni kezd. A kezem leesett magam mellé, és elcsuklott a hangom – Fáj… - gurult le két könnycseppem. Közben Nero, is szorosan ölelte Robertet, akinek a szeme, tisztán láthatóan bekönnyezett.

Gyászoltuk őket.

Gyászoltuk, mert így láttuk értelmesnek. Rájuk esett egy kamion. Nem valószínű, hogy élve megúszták. Egy csodával érne fel, ha megúszták volna.

Végszóra nyílt a műtő ajtaja. Egyszerre pantattunk fel. Még a Silvermanek is. Két hordágyat toltak ki a műtőből. Az egyiken egy homloktól lefele, bekötözött fejű ember feküdt, kékesfekete hajjal, begipszelt lábakkal, bekötött felsőtesttel., mozdulatlanul, még nem mutatott életjelet.

Nero, nem tudom hogyan, talán érzékelte a jelenlétét, de erőtlenül egyre közelebb, és közelebb lépkedett.

- Nero… nem tudjuk, még ki az – szólt utána Brad, de Nero meg sem hallotta.

- Sasuke… - csuklott el a hangja, és a szája elé kapva a kezét, térdre esett a hordágy előtt, és zokogva, a kezei után kapkodott – Sasukeh…Sasukeh…

- Álljon fel kisasszony… - szólt rá szomorúan a nővér, és el akarta húzni onnan Sasukét.

- NEM! – rivallt rá hisztérikusan a barátnőm. Még sohasem láttam ilyennek – MAGA CSAK NE NYÚLJON AZ ÉN SASUKÉMHEZ! INKÁBB AZT MONDJA MEG, HOGY VAN!??

- Hát az állapota egyenlőre instabil…de jelenleg életben van. Jelenleg… De még nem mondhatunk biztosat – szólt megszeppenten a nővér.

Nero lassan feltápászkodott, és a bekötözött arcú alakra nézett.

- Mit tettem…? – temette a tenyerébe az arcát – Miért mentem el? Ott kellett volna maradnom! Ne haragudj rám szerelmem, bocsáss meg nekem, kérlek! – fogta meg a kezét, ám Sasuke csak tovább feküdt mozdulatlanul. Nem reagált Nero hangjára, úgy feküdt ott, mint egy hulla, mint egy baba, csak egy sima test.

Én meg közben remegő lábakkal a másik ágyhoz léptem. Ott feküdt rajta az én Raynem. Egyik szeme, lefedve egy kötéssel, keze begipszelve, nyakán is gipsz található, arca tele lila foltokkal, ahogy az egész teste. Ő is csak egy baba volt. Nem az én Raynem. Csak a teste volt itt, de nem az egész Rayne.

- Szia… - köszöntöttem kábultan mosolyogva, és megfogtam a szabad kezét – Hogy vagy…? Én nagyon rosszul. Meghaltál…? Miért mentél el inni? Nem szabadott volna, rossz vagy Rayne – ráztam meg a fejem, de az arcomon végigszánkáztak a könnycseppek – Ne hagyj itt jó?...Megígéred? – suttogtam fáradtan – Gyere értem. Megígérted, hogy mindig értem jössz igaz? Az ígéret szép szó, de csak, ha betartják úgy jó.

És elszakítva a kezét az enyémtől, eltolták tőlem, be a kórterembe. És ugyanígy tették Sasukével is. Nerot lefogva, elszakították őt a szerelmétől, és az én szerelmem után tolták. Én csak leejtettem a karom, amivel fogtam az övét és a távolodó hordágyra meredtem. Nem bírom ezt tovább. Temető szag csapta meg az orrom, amit utoljára a nagynénikém halálakor éreztem.