CXLV. Fejezet

– Naoki –

Nagyon, nagyon tetszik az új piercingem! Már szinte az összes havernak eldicsekedtem vele a környéken, mert a bátyámmal találtunk egy másik kurva jó bárt, aminek a neve Raynold's. Sokkal nyugisabb, mint az Inferno Kiss és nem olyan sötét, no meg nem tolnak éjjel nappal benne ilyen metál zenéket. Ez olyan kis nyugis, ide azok járnak, akiknek valamilyen bánatuk van, vagy éppen csak nyugiban akarnak inni. A tulajt persze Jeremy Raynoldnak hívják, aki nagy spanja volt anno apánknak, és van egy pincér csávó, akit Billnek hívnak, s van még egy csaj is, akit pedig Beccának. Bill egy kigyúrt, kitetovált, félig néger, kopper állat, eleinte kicsit be voltam tőle tojva, de aztán kiderült, hogy egy vajszívű ember. Becca pedig világos barna hajjal, mogyoró barna szemekkel, szájánál szépség pöttyel és óriási mellekkel hódít. Én lettem nála a kis kedvenc, mert állandóan megdögönyözi az arcom, amitől tök zavarba jövök, mert nem bírom az ilyeneket. Narounak meg viszont ezeregy százalék, hogy bekapná a faszát! Úgy nyomul a tesómra, hogy alig bírja elutasítani. Szóval, azért jöttünk erre a helyre, mert egyrészt messzire el akarjuk kerülni a Don Pepe's Girlst, meg az Infernot is, Matsukoékkal az élen. A tesóm pedig eléggé lankadt kedvű mostanában, ami annyit jelent nála, hogy lekezelő, bunkó és az a tipikus „hagyjon mindenki békén, vagy mindenkit megölök” stílusú, csak beszorozva százzal. Ilyenkor alig lehet hozzá szólni, meg mindig iszik és füvezik. Tegnap például, amikor hazajöttünk a tetováló szalonból, át akartam magamhoz invitálni egy filmezésre, de ő hárított azzal, hogy nincs kedve és állandóan a fal felé volt fordulva az ágyán. De persze egyértelmű volt a baja. Nero és Sasuke kapcsolata. Remélem, mihamarább elfelejti őket...

Na, egy szónak is száz a vége, éppen erről az új helyünkről jöttünk el este, kocsival, amikor elkezdett zubogni az eső. Már jócskán sötétedett így, fél tíz lévén. Ment a rádióban valami Avril Lavigne szám, azt hiszem a Complicated. Ahogy lesekedtem ki az ablakon, nézve, ahogyan az eső elmos mindent, hirtelen két, alul öltözött lányt láttam kifordulni egy ismerős utcából. Annak, aki elől szaladt, hosszú szőke lobonca volt, a másiknak, aki kicsit lemaradt valamiért, pedig olyan sötét haja, hogy hirtelen nem is láttam, de a bőre viszont olyan fehér volt, hogy már-már világított a sötétben. Felismertem őket. Hát ki nem ismerné fel őket?

- Narou, satufék!!!! – kiabáltam rá riadtan a bátyámra, aki hirtelen le is fékezett, amitől meg kellett kapaszkodnom, mert a biztonsági öv is alig akart a helyemen tartani. Az ikrem egy amolyan „ha ezt most csak direkt csináltad, menten kibelezlek” féle Narou nézéssel jutalmazott meg. Közben, mellettünk egy bosszús autós került ki minket nagy dudálásokkal, ezzel jelezte, hogy nem jött be neki az, hogy lefékeztünk hirtelen előtte.

- Mi van?! – rivallt rám Narou totál ingerülten, én meg menetközben kezdtem kiszállni a kocsiból.

- Ott van Nero és Mimi – csaptam be a kocsi ajtaját, és mivel az eső szűnni nem akaróan zuhogott, a fejemre csaptam a kapucnimat (mára esőt mondtak, ezért hoztam magammal pulcsit is) és megindultam a két lány felé. Ekkor láttam, hogy Mimi azért állt meg, hogy bekösse a cipőjét, de nagyon kapkodott.

- Gyere már!!! – kiabált Nero szinte könyörögve és eléggé hisztérikusan. Gyorsan oda szaladtam hozzájuk.

- Szisztok! Mi történt, mi a baj? – faggatóztam aggódóan.

- A kórházba megyünk! Sasuke és Rayne egy kamionnal karamboloztak! – hadarta el Nero, s bár az eső úgy eláztatta már mind a két lányt, hogy olyanok voltak, mint akik fürödnek, s ennek fejében meg már sötét is volt, jól láttam, hogy sírnak. Lesápadtam.

- Gyertek, beviszünk titeket, gyorsabb, mint busszal és így meg fogtok fázni! – utaltam a rövid nadrágjaikra és a toppjaikra, majd megfogtam Mimi aprócska kezét, és a kocsihoz siettünk, kinyitottam nekik a hátsó ajtót és egyből beugrottak, bár Nero először vonakodott. Becsuktam az ajtót, aztán én is a helyemre ültem az anyósra.

- Most meg mi van? – sziszegte Narou idegesen. Nem vágyott lányok társaságára, főleg nem az övékére, de ez azért ez most tényleg S.O.S!

- Vedd elő a pszichopata vezetői tudásodat és hajts gyorsan a kórházba, vészhelyzet van! – hadartam, de kezdtem én is ideges lenni, hiszen még én sem fogtam fel. Most komolyan?! Crusader és Matsuko tényleg..?!

- Mert? – kérdezte felvonva az egyik a köcsög szemöldökét.

- Csak menj már!! – kiabáltam rá tőlem nem megszokott módon, mire végre a gázra taposott. Út közben persze ette a fene, mert folyamatosan kérdezte, hogy „ki haldoklik?”, „ki szül?”, „ki sérült meg?”, és „gyere le jó isten, mondjatok már valamit, basszátok meg!!”

- Rayne és Sasuke karamboloztak – motyogtam oda kelletlenül. Szinte éreztem, ahogyan megfeszül az ülésen. Ikrek vagyunk, nem kellett találgatnom, hogy vajon most mi járhat a fejében. Jól tudtam... Tudtam, hogy erre most ő sem számított, s tudtam azt is, hogy kurva ideges azért is, hogy gyűlöli Sasukét, még is hozzáviszi Nerot.

A kórházhoz érve, én, Mimi és Nero egyből kiugrottunk a kocsiból és berohantunk az épületbe, azon belül is a sürgősségi osztályra. Narou ráérősen és hót idegesen jött utánunk.

- Elnézést – állította meg Nero az egyik orvost – Nero Roosie vagyok, ő pedig Mimoza Phanthomive! Sasuke Matsuko és Rayne Crusader, hol vannak? – kérdezte remegő hangon.

- A két fiatal jelenleg a műtőben fekszik, az állapotuk egyenlőre instabil! Mind kettejüket durván a kamion alól szedték ki. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, de sajnálom, többet nem mondhatok – tette a doki Nero vállára a kezét, aztán sietősen elrohant. A két lány persze nem bírták ezt a helyzetet, és amíg Nero a földre rogyott, Mimi hirtelen belém kapaszkodott és a hasamba ordítva sírt. Annyira megsajnáltam őket és annyira felkavart engem is ez az egész, hogy már-már talán nekem is könnyesek voltak a szemeim. Főleg, ahogyan Mimi zokogott teljesen összekönnyezve a lila pólómat, meg a pulcsimat. Nero valamivel visszafogottabban sírt, de Mimi konkrétan ordított. Sikított, annyira fájt neki. Lassan hátráltam vele együtt és leültem az ott lévő székre és magamhoz vontam őt szorosan. Mivel ő állt, ezért most a nyakam hajlatában volt az arca és ott zokogott. Éreztem, ahogyan a meleg könnyei végig folynak a bőrömön. Simogattam a haját, a fejét, a hátát. Csitítgattam, nyugtatgattam, még puszit is adtam neki. Mimi lelki állapota sokkal jobban felkavart. Hogy ennyire fontos neki Rayne, hogy beleőrül a fájdalomba…

Nero továbbra is a folyosó közepén térdelt, arcát a két tenyerébe véve zokogott, s időközönként megrázta a fejét, amolyan „nem hiszem el, miért?!” hatást keltve. Közben végre Narou is beért minket és látva ezt a gyász helyzetet, teljesen elképedt.

- Úristen mi van, meghaltak vagy mi?! – kérdezte eléggé tapintatlanul. Nem is ő lenne…

- Nem, a műtőben vannak – motyogtam még mindig Mimit simogatva és nyugtatgatva. Közben Naroura néztem, aki meg tehetetlenül rám és a fejemmel Nero felé böktem, hogy csináljon már valami jót is végre. Először idegesen és vonakodóan rám meredt, de a szemeimmel szinte ráparancsoltam. Idegesen felsóhajtott.

- Hozok pokrócot – morogta és elsietett.

- Annyirahh... F..f-fáájh!! – zokogott Mimi, már-már szinte erőtlenül.

- Minden rendben lesz, meglátod! – suttogtam a fülébe. De ettől csak jobban felzokogott.

- Rayneeeh...! - kezdett el már vészesen hüppögni, aztán megszorította a nyakamat – Rayneth akarooomh!! – kis körmei szinte már felvájták a húsomat. Fájdalmasan összeszorítottam a szemeimet, de tűrtem, miatta. Mert élete szerelme fekszik a műtőasztalon, élet és halál között lebegve...

– Nero –

Megszűnt körülöttem minden. Csak a gondolataim léteztek. Igyekeztem minden vitát, utálatot és sérelmet háttérbe szorítani. Ez most nem vicces, nem játék, hanem halálosan komoly. Mi van, ha meghal?! Istenem. Akkora kétely, aggódás és fájdalom volt bennem, hogy alig éreztem magam elevennek. Csak térdeltem ott, mint egy hisztis kisgyerek, akinek meghalt a kutyája, vagy lehúzták az aranyhalát a WC-n. De ez most milliárdszor rosszabb volt... Sasuke!!! Hogy hívjam fel Robertet?! Jelenleg beszélni sem tudok... Hogy mondjam el neki?! Amikor magam sem akarom még mindig elhinni ezt az egészet...

Hirtelen egy pokróc terült a vállamra, s a hátamra. Ijedten felnéztem. Az első, amit pár másodperce láttam, azaz volt, hogy Naoki ül egy széken, a pokrócba bugyolált hüppögő Mimivel és lassan ide-oda dőlöngél vele, nyugtatásképp. Aztán szinte rögtön, ahogyan felnéztem rájuk, két kéz ragadta meg a vállam.

- Gyere, ne itt sír! – húzott fel a földről Narou idegesen – Az egyik nővér veled akar beszélni, mert Mimivel nem lehet!

És miért, velem annyira lehet?!

Nem feleltem, csak szipogva megtöröltem az arcomat.

- Szedd össze magad! – húzta össze rajtam Narou a pokrócot, de sem a gesztusa, sem a hangja, sem pedig a lénye nem volt számomra megnyugtató. Sasukét akarom épen és egészségesen. Tuti, hogy ivott. És tuti, hogy miattam!!! Az én hibám az egész... Félrevonultunk, a bejárati ajtóhoz, ahol megjelent előttem egy nővér.

- Fel kell tennem pár fontos kérdést, kérem, szedje össze magát! – ripakodott rám az is. Bólogattam és igyekeztem nem újra elbőgni magam. Próbáltam koncentrálni és a kérdésekre válaszolni. Csak a Sasukéval kapcsolatos kérdésekre tudtam. Hány éves, mikor és hol született, kivel él, hogy hívják a szüleit, hol lakik, van-e valamilyen betegsége, ha igen, akkor mi, és milyen gyógyszert szed rá, allergiás-e valamire, milyen gyakran szokott inni stb. és egy gondviselői telefonszámot kért még tőlem. Utána Rayneról is feltette ugyanezeket a kérdéseket. Aztán elsietett gondolom, azért, hogy felhívja Sasuke apját, meg Rayne szüleit. Az üvegajtó felé fordultam. Már nem csak esett, de iszonyú nagy vihar keletkezett. Az idő is velem együtt tombol. Bár bennem hatalmas érzelmi tornádó kavargott. A fejemet az ajtó hideg üveg lapjának döntöttem. Narou csendben állt mellettem.

- Az én hibám... - szólaltam meg rekedtes hangon.

- Mi?

- Miattam ivott, miattam lett részeg – sütöttem le a szemem könnyezve – Ha nem teszi velem folyton azt, amit... Akkor én se tettem volna fel azt a képet – gyötörtem magam, amitől még inkább sírnom kellett.

- Miről beszélsz? – értetlenkedett Narou – Úgy tudtam, ti vagytok az álom pár - a mondata végét megütötte a gúny. Szipogva megráztam a fejem, de nem válaszoltam semmit sem. Az én hibám. Ekkor Narou megragadta a karomat és finoman magához húzott.

- Nem, nem, nem!! – ellenkeztem, de erősen tartott – Nem akarok cicázni, nem akarom ezt!! – tiltakoztam egy előtörő zokogással, de semmi erőm nem volt ellenkezni tovább. Ahogy a karjába zárt, meg akartam halni. Az ölelésé egy hatalmas szíven döfés volt nekem. Egyszerre volt fájdalmas és áruló. De csak zokogni tudtam.