02. I. Fejezet

Második Évad

Ugyan ott folytatódik, ahol abba maradt!:)

Az új évad részeit új számolásba kezdtem (nem 152. résztől folytatódik, hanem 1. résztől), és minden rész számánál egy 02-es jelzi, hogy az már második évados fejezet.
A második évad fejezetei átkerülnek a Fejezetek S02-es menüpontba, míg az első évados részek a Fejezetek S01-ben vannak.
Valamint, frissült a Szereplők menüpont is:)
Jó olvasást!

xoxo; N&M♥

– Mimoza –

- Jó ötlet ez…? Leöl minket – nézett félre Rayne.

- Nem, szerintem most inkább magát ölné le, na gyere – húztam fel a székről, és elindultunk Neroék felé. Odaérve, Rayneval szomorúan egymásra néztünk. Rosszabb, mint gondoltuk. Csak. Néz. Mered előre, és csak megtörten néz. Néha legördül egy könnycseppje. Ettől hátrahőköltünk mindketten. Narou Silverman… sír?!

- Mi van vele? – fordultunk Nerohoz, aki szomorúan megrázta a fejét.

- Ki van.

Lesütöttem a szemem, és leültem Nero másik oldalára, mellém pedig Rayne. És így ültünk csendben. Narou néha felállt, sétált egy kört, motyogott, aztán visszaült. Nem fogtok gyakran hallani ilyet, de megsajnáltam. Rettentően. Ez a kín elviselhetetlen. Az meg főleg, hogy nekünk még volt reményünk Neroval, de neki már semmi. Az öccse meg fog halni, ha nem kel fel október 12.-éig. Bekönnyeztem, és Nero vállára hajtottam a fejem, aki belepuszilt a hajamba.

- Ne sírj, Mimi… - de neki is elcsuklott a hangja.

- De nézz már rá… - böktem a fejemmel Naroura, aki most éppen megint járkálásba kezdett, a falnak döntötte a fejét, és motyogott valami sírós hangon, a jó isten se tudja kinek – Ráadásul Naoki… Naoki meg fog halni? – csordult le egy könnycseppem.

Hevesen megrázta a fejét.

- Dehogy fog meghalni! Fel fog ébredni. Ezt kérem szülinapomra a Jó Istentől. Nem kell semmi más, nem kell buli, ajándékok, új iPhone sem kell, nem kell semmi felhajtás, tényleg semmi sem kell. Csak az, hogy Naoki ébredjen fel. Csak ezt kérem.

- Imádkozok majd – motyogtam halkan.

- Én is – suttogta elhaló hangon, mikor ki jött az orvos a kórteremből.

- Kívánnak bemenni hozzá…? – szólt csendesen. Narou nem válaszolt, egyszerűen csak félrelökve az orvost, beviharzott, mi meg szépen csendesen felálltunk, és az ajtóban megálltunk mind a hárman… Az egész szobában csak egy nagy ágy volt középen, és ott feküdt rajta Naoki. kórházi ruhában, csövek, és katéterek tömkelege lógott ki belőle, az 50 mg-mos infúziótól a 200 mg-mosig. Az arccsontja lila, de nem csak az, konkrétan a fél arca. Az ajka vörös cserepes, a szeme és szája is félig nyitva, de a szemében semmi fény sem volt található, élettelenül nézett a plafonra. Szanaszét volt zúzva. A szó szoros értelmében. Ugyanaz az érzés volt bennem, mikor más élettelen testet látok. Ő nem Naoki, ő csak egy test, Naoki már nem volt benne.

- Ó istenem… - hangzott fel olyan hangon Narou, hogy mi Neroval megfeszültünk. Mindjárt elsírom magam – Ó istenemm… Nee… - térdelt le az ágy mellé, és megfogta az öccse kezét – Naoki…- csordult le egy könnycseppje – Istenem Naoki… - hajtotta a fejét az ágy szélére, és úgy maradt egy darabig. Csak a válla rázkódott – Nyugi…- nagyon sírós volt a hangja mikor legközelebb megszólalt, mindjárt elájul – Ne félj kisöcsém… Minden rendben lesz – állt fel szépen lassan, és a két kezébe fogva az öccse élettelen arcát, s a homlokának támasztotta az övét. Annyira szívszorító látvány volt, ezt látni kell… a légkör, minden olyan volt, amitől az embernek sírni támad kedve. Narou most olyan elhagyatottnak, és megtörtnek látszott – Nem foglak egyedül hagyni, a születésednél is ott voltam, a halálodnál is ott leszek majd, a túlvilágon is vigyázok rád, megígérem – csordult le ismét egy könnycseppje – De kérlek… könyörgök.. Kelj fel. Ne tedd ezt velem kisöcsém, nem teheted... 12.-én Naoki. Nero szülinapja, jegyezd meg ezt a dátumot! Fel kell kelned, érted?! Muszáj… Ne hagyj egyedül, nem teheted ezt velem… - rázta meg a fejét, még mindig a homlokának préselve az övét, elcsukló hangon. Mellettem Nero itt felhüppögött, engem is nagyon vékony határ választott el a bőgéstől, Rayne jelenléte volt az, ami meg tudott nyugtatni, hátulról megölelt, és csitítgatott. De Nero nem bírta tovább, és a szája elé kapva a kezét, zokogva kiviharzott a kórteremből.

– Sasuke –

Miután Rayneval beszéltem gecire felbasztam magam. Nem vagyok jobb a Silvermaneknél?! Hogy mondhat ilyet a legjobb haverom?! Amit Nero csinált az teljesen más! Én üdvözöltem Dianat, aki csak egy barátom! Ő pedig direkt SZÁNDÉKOSAN megölelte előttem Narout! Hogy felidegesítsen! Csodálkozik, ha egy arcizmom se rezdül?! Mindegy, ott hagyva Dianat egy „Majd még dumálunk” féle elköszönéssel, felvéve Nero nyakláncát a földről, és zsebre rakva azt a kórház felé vettem az irányt, kocsival természetesen. Hazahozom Nerot. Vagy nem tudom. De nem mehetek csak úgy haza. Faszom. Tudom, hogy ott van Rayne, de belőle már azt is kinézem, hogy megengedi, hogy megdugja Silverman az én barátnőmet… Bár amilyen állapotban lehet. Kétlem.

Ráérősen beléptem a kórházba, ott a recepcióstól megtudakoltam a csipet csapat koordinátáit, és felmentem a második emeletre. Mert, hogy ott vannak a súlyos esetek, akik már szinte a halálra várnak. Ilyen súlyos lenne a helyzet…? Ám ahogy a folyosóra léptem, Nero rontott ki az egyik kórteremből, és a földre esve, zokogni kezdett. Furcsán meredtem rá. Meghalt? Vagy az örömtől sír, hogy mégsem?

Megálltam tőle pár méterre, és onnan méregettem, mígnem megemelte a tekintetét, egyenesen felém. Bosszúsan fixírozott, majd cseppet sem barátságosan hozzám szólt.

- Mit keresel itt?! Nem maradtál a kis kurváddal?!!

- Nem – adtam az egyértelmű választ – Meghalt…?

Nero szemei erre elkerekedtek, és félrenézve, az alsó ajkába harapva, remegve bólintott egyet, mintha félne, hogy megint elsírja magát, pedig már a szemei homályosak voltak a könnyektől. Egy mélyet sóhajtottam.

- A gépek tartják életben, október 12-én kapcsolják le, ha addig nem kel fel.

- A szülinapodon?

Bólintott, ám mielőtt bármi választ adhattam volna, nyílt a kórterem ajtaja. Mimi és Rayne lépett ki rajta.

- Csá – köszönt nekem Rayne fapofával.

- Szia – nézett félre Mimi félénken, mintha mittom’ én mi lennék, akivel nem szabad beszélni. Ja. Most én vagyok a rossz fiú, mert megöleltem egy rég nem látott barátomat. Már értem.

- Cs’ – adtam a flegma választ, és közelebb lépve Nerohoz, felhurcibáltam őt a földről. Természetesen ellenkezett, és motyogta, hogy ne érjek hozzá, és erőtlenül rángatózott.

- Ne, hagyj engem békén! Na nyúlj hozzám!

- Legalább ne itt a folyosó kellős közepén sírdogálj – ültettem le egy székre, én pedig mellé ültem.

- Ott sírdogálok, ahol akarok – csuklott el a hangja, de ott maradt, és pityergett. Mi meg csak vártunk. És csak vártunk… Mindannyian megüzentük természetesen mindenkinek a rossz hírt, hogy tudjanak róla. Cordelia fel is hívta Raynet, faterka pedig engem. Én nem igazán tudtam neki mit mondani, csak amit láttam, és időközben megtudtam. Megkérdezte, hogy van Nero, én pedig a nőmre nézve, nem tudtam mást mondani neki, minthogy ritka szarul. Mert tényleg eléggé fosul volt. Ahogy mindenki. Bár az idősebb Silvermant azóta se láttam kijönni a kórteremből. De mindenki csak ült a váróban, és magába zuhant. Azt se tudom, mit keresek itt.

Körülbelül fél 10-et ütött az óra, mikor megjöttek Silvermanék. Azaz a papa meg a mama. Caroline volt kettőjük közül a rosszabb állapotban.

- Hol vannak a fiaim? – nézett ránk kétségbeesetten. Nero kimerülten a kórterem ajtajára mutatott – És hogy van Naoki?!! – aggodalmaskodott tovább. Nero összeszorítva a szemét elfordult. Egy anyának megmondani, hogy az egyik fia halott, és csak a gépek tartják életben… Senki se vállalkozott erre.

- Mi…Mi történt..? Ugye nem…? – kapta a szája elé a kezét, és a hallgatást, beleegyezésnek véve, könnyek szöktek Caroline szemébe(!), és a férje nyakába borult (!!), aki komoran a feleségére nézett, és simogatni kezdte a fejét, és valamit motyogott folyamatosan a fülébe (!!!). Egy idő után Narou is kifáradt a szobából. Mikor megláttam, hogy néz ki, hátrahőköltem. Még sohasem láttam ilyennek Silvermant. Kisírt szemekkel, sápadtan, megtörten, és árván meredt maga elé, és mikor rám nézett, ahelyett, hogy nekem ugrott volna, amire vártam, csak nézett. Csak… nézett. Kimerülten, erőtlenül meredt rám, én pedig nem bírtam tovább ezt a tekintetét, és inkább a kis koszfoltot vizslattam a csempén.

- CT-re jön hozzá valami doki. Megyek, veszek magamnak inni, és jövök vissza – szólalt meg végül, és elcsoszogott. Neroval amúgy egy szót sem szóltunk egymáshoz. Egész végig semmit. Csak hoztak nekünk Silvermanek pokrócot a kocsiból (!!!!!) és akkor ráterítettem, mert amúgy csak a tenyerébe temetett arccal üldögélt ott mozdulatlanul. Meg elmentem venni neki forró csokit az automatából, amit szótlanul elfogadott, de nem köszönte meg. Mikor Narou visszajött egy energia itallal, egész egyszerűen leterítve a dzsekijét, megágyazott magának az egyik váróban lévő kanapén.

- Kisfiam… mit csinálsz…? – szólt neki oda halkan az anyja.

- Várom Naokit – mondta egyszerűen, és elfeküdt a kanapén.

Nekünk, körülbelül hajnali 2 körül jutott eszünkbe menni. Mikor fater, és Bradék is megérkeztek a kórházba, hogy hazavigyenek minket. Szépen csendesen felálltunk, és rákészültünk az indulásra. Azaz ők. Én voltam itt szerintem a legnyugodtabb lelkiállapotban. Nero odament Narouhoz, (aki kijelentette, hogy a kórházban éjszakázik) és leguggolva a kanapé mellé, vigasztalóan motyogott valami olyasmit neki, hogy „Ne feledd, amit mondtam. 12.-e”.

Másnap Nero ment iskolába, de nagyon elbaszott kedve volt. El sem köszönt tőlem reggel (pedig ébren voltam), csak elment. Rayneval időközben beszéltem, de ő is csak kioktatni tudott.

- Ez a te sarad – szólalt meg lekicsinylően. A hangjából csak úgy sütött a lenézés.

- Te is annyira jó barát tudsz lenni néha.

- Tudom – felelte szimplán – Ha hülye vagy, hát hülye vagy.

- De ő csak a barátom!!

- Akkor ezt mondd meg Neronak is.

- Mondtam már neki…

- Várj, rosszul fogalmaztam. Mutasd ki. Mert kurvára nem úgy viselkedsz azzal a picsával mintha a barátod lenne. Megforgattam a szemem.

- Értem.

- Bár én nem tudom, oldjátok meg ti – itt lenyomtam a telefont, és idegesen a másik oldalamra feküdtem. Mindig ezt csinálja. Jól meg mondja, hogy mit kéne csinálnom, utána lenéz, kioktat, aztán benyomja, hogy „Bár én nem tudom, a te dolgod”. Vagy „ Igaz, én nem tudom, old meg, ahogy gondolod”…

Később, estefelé amúgy megtudtuk, hogy Narou tényleg bent töltötte az éjszakát, és a következő napot is, és az azután következő estét is ott akarta, de nagy küzdelmek árán, sikerült haza ráncigálni. Elmondások szerint a szó szoros értelmében. Elméletileg rohamot kapott, mikor el akarták vinni a kórteremtől.

- És most, hogy van? – szólalt meg fater, mikor a kanapén ültünk hárman (Nero, apa, én) és a telefon ki volt hangosítva.

- Naoki szobájában fekszik, az öccse kötött pulcsijában, és várja, hogy mikor mehet vissza a kórházba – morogta az orra alatt Caroline.

- A fiam becsavarodott – hallottuk Scott hangját a háttérben, de valami csattant a fején, és feljajjgatott, mert nagy valószínűséggel a felesége jól fejbe baszta valamivel.

- Istenem szegény… - szólalt meg Nero, és láttam rajta, hogy bekönnyezik.

- Na de elköszönök, mert már nagyon fáradt vagyok…

- Rendben Caroline, szia – nyomta le papuska a telefont, Nero, pedig mint aki jól végezte dolgát felállt, kissé félrelökve engem, és felment a szobánkba. A légkör köztünk olyan hűvös és rideg volt, hogy vágni lehetett konkrétan. Kezdett felmenni az agyvizem. Felpattantam a kanapéról, és én is az emeletre siettem. Beérve a szobába megragadtam a karját.

- Mégis meddig akarod még ezt csinálni?!

Értetlenül, és flegmán rám nézett, mint aki nem tud semmiről.

- Mégis mit?

- Ezt! Hogy levegőnek nézel, és bunkóskodsz!! Ennyire nagydolog egy ölelés vagy mi van? Min akadtál ki ennyire?!