Különkiadás!

Kedves bonbonkáink! ♥

Sokat gondolkoztam, hogy írjak-e egy különkiadást… De végül rá szántam magam! Mégpedig azért, mert a napokban – bár nem érkezett rész – újabb két követővel bővült a blogunk!♥ És emellett már lassan elérjük a több, mint 21 ezer oldalmegjelenítést, ami nem nagy cucc, de nekem/nekünk még is baromi sokat jelent!

Mivel a történet így is sok szemszöges és ez által szinte mindenki szemszögéből olvashattatok már, ezért új szemszöget fogtok most látni. Egy olyasvalakiéből fogok írni, aki csak a MÁSODIK ÉVADban fog feltűnni. Addig is nyertek egy kis bepillantást az új karakter(ek) életébe. Jó olvasást, és köszönünk mindent!♥

– Dorian Costa Mendez –

Második évados, újabb főszereplő

            A nagy városok mindig is tele voltak és tele is lesznek siető, rohanó emberekkel. Emberekkel, akiknek az idejük baromi kevés, ezért kapkodva, mindenkit félre lökve vonulnak az utcákon, hogy idejükbe beleférjen még egy utolsó, életmentő kávé, vagy éppen ne késsenek el egy fontos megbeszélésről, állásinterjúról. Szánalmas egy banda, mit ne mondjak. Főleg, amikor közöttük sétálgatok és őket figyelem. A bosszús, töprengő arcokat figyelve, eléggé el szoktam szórakozni rajtuk. Nagyon vicces látványt nyújtanak. Szeretek mások szenvedésén mulatozni. Kurva viccesek tudnak lenni, ahogyan ott szenvednek és sajnáltatják magukat. Nem tudom, hogy azért tartom nevetségesnek, mert alapból ilyen vagyok, vagy, mert olyan röhögséges, amikor azokat a fejeket vágják. Kidülledő szemek meg mindenféle hülye grimasz! Istenem… Na jó, szerintem még is csak alapból geci vagyok. Na mindegy. Nem ez most a lényeg, hanem az, hogy mit csinálok éppen. Már kisgyerekkorom óta ez a „hivatásom”. Sajnos fater szoktatott rá. Na fater egy igazi szarrágó ember. Ne akarjatok ilyen apát. Eli Donzel Mendez egy rohadék. Miatta nem lehettem a három évvel idősebb bátyámmal soha. Mi nem játszottunk ám kiskorunkban úgy, mint minden normális kis testvér. Neeeeeem. Az túl szép lett volna. Fater kölyökkorunkban felismerte, hogy bizony a tesómnak már 4-5 évesen is kiváló memóriája volt, emellett nagyon intelligens is… Éjjel nappal tanultatta csórit, a legjobb magántanárokat fogadta fel mellé és a legkeményebb iskolákba járatta. Engem pedig… Hááát. Én jártam a legszarabbul. Nem elég, hogy a drága fater maffiás, gazdag meg minden, de emellett még haszonleső, kapzsi, pénzsóvár és rettenetesen is aranymániás. Komolyan. Aranyfüggő a csávó. És ahelyett, hogy a sok pénzét aranyra költené (mivel kapzsi, asszem’ említettem), tudjátok mit talált ki az a fasz? Hogy ÉN (ki más?) menjek emberek közé és lopjak neki aranyat. Mindegy, hogy honnan, csak lopjak neki. Mindig megadja a napi adagot (felbecslés szerint) és, ha nem viszek neki haza annyit, amennyi kell neki, akkor egy pofonnal jutalmazva visszaküld, mondván haza se jöjjek, amíg meg nincs a kért összeg. És ezt már évek óta. Gyerekkorom óta. És ezt csinálom most is.

Vonulok az utcán, szívom az arany (ironikus) Malrboro cigarettámat és keresem az áldozatomat. Ki is szúrtam. Egy gesztenye vörös, nagyon dús lobboncú, fehér bőrű hölgyike tipeg nagy sietve a tömegben, kezében egy ciánkék mappával. Fehér alapon piros pöttyös toppot visel, sötét, kékesszürke kosztümszoknyával és fekete magas sarkúval. Magabiztosan, az orrát fent hordva megy, mintha ő lenne itt a helyi díva. Mellesleg az a vörös rúzs nagyon elüt a hullaszínétől. Már messziről kiszúrtam a csillogó ékszert, ami a nyakában csüngött. Megálltam a zebránál, mert éppen piros volt az a tetű lámpa. Ő is így tesz, csak ő a túl oldalon. Körülöttem telefonáló, karórájukat vizslató férfiak és nők türelmetlenkednek, ahogyan Őmellette is. Bár, ahogyan elnéztem ő maga is elég türelmetlenkedő volt. Elvigyorodtam sunyin, akár egy ravasz róka. Mindenki, aki ismer, lerókáz, mert olyan leleményes fogaskerekekkel rendelkezek az elmémben, hogy bármelyik ravasz rókát lekörözöm.

A lámpa zöldre váltott és a gyalogátkelőnél összegyűlt tömeg megindult. Jól ki tudom használni ezt a helyzetet. A hölgyike kiszúrta, hogy kiszúrtam őt, mert ahogyan közeledtünk egymás felé, le sem vettem róla az én különleges aranybarna (még ironikusabb) szemeimet. A jó aranyradarom nem tévedett, valami eszméletlen drága darab volt a nyakában. Csak úgy csillogott a sok kőtől (valószínűleg gyémánt) és magától az aranytól is…

Néz engem, de mit sem sejt arról, hogy ő lesz a következő áldozatom! Mert, amikor egyre közelebb ért, szinte le sem vette az azúrkék szemeit az én tekintetemről és ennek következtében a mappája „véletlenül” belém ütközött, ezáltal az és a tartalma is kiszóródott a földre.

- Jaj, ne haragudjon! – kapott észhez sietve és hadarva, majd azonnal leguggolt, hogy összeszedje a széthullott papírokat. Lehajoltam én is, hogy segítsek neki, hiszen lassan pirosra vált át a lámpa.

- Semmi baj, had segítsek – vetettem felé egy kedves és csábos vigyort, aminek egy nő sem tud ellenállni.

- Köszönöm, tényleg ne haragudjon – hebegett összevissza lányos zavarában, egy zavart mosollyal keverve és a hófehér bőre az arcán hirtelen vörösbe színeződött, főleg, amikor egy másodpercre felpillantott rám.

- Nem történt semmi, ne aggódjon – söpörtem egy kusza hajtincset merészen a füle mögé és, miközben elveszett a szemeimben, én az ügyes, fürge ujjaimmal meg is találtam az oldalt megbúvó kapcsolót és kiakasztottam a nyakából az ékszert.

- Én… - motyogott egy nagyot nyelve, észre sem véve a merényletem. Ekkor hirtelen ránk dudáltak, így egyből felugrottunk, ám, ahogyan sietve felállt és elindult arra, amerről én jöttem, a nyakéke kiesett a nyakából én pedig elkaptam, és rutinosan zsebre vágtam és már indultam is tovább, az utamra.

- Soká jöttél – lépett elém a bátyám, amikor este hét óra tájt beestem a lakásba. A mi lakásunk, nos… Hogy is mondjam. Nem is az a nagyon modern, de nem is az a régi stílusú. Valahogy a kettő között. Olyan szép, letisztult, elegáns. De minden vagy bézs, arany, barna, barackszín, narancssárga vagy ezek kombinációja. Apám mániája egyébként. Anyámnak hála teret kapott valami világosabb szín is (fehér).

- Megszokhattad volna már, Stef’ – pacsiztam le vele, egy vigyorral a képemen.

- Persze-persze – legyintett – Mit hoztál? – kérdezte kíváncsian. Mindig megnézi az aznapi zsákmányomat.

- Eztet – húztam ki a zsebemből azt a szép láncot, amit nemrég attól a bigétől búrtam be.

- Hmmm – vizslatta – Faterka odáig lesz érte – biccentett.

- Az tuti! De nézd, én is bezsebeltem ám valamit – nyúltam a farzsebemhez és előszedtem egy másik aranyláncot, aminek egy arany kis kereszt volt a medálján – Ezt anyukánknak.

- Nem hiszem, hogy hordani fogja. Mert loptad – méregetett a bátyám nem túl kedvesen.

- Csak örömet szerzek. Neked is hoztam egy szépet – nyúltam a másik farzsebemhez és kiszedtem belőle egy arany karórát, amit egy igen sietős férfi csuklójáról szedtem le a zsúfolt buszon. Annyira telefonált, hogy észre sem vette.

- Szééép – húzta egy vigyorra a száját.

- Tudom! És tudom, hogy úgy szereted az órákat, mint én a gyűrűket – mutattam fel a kezeimet, mert mind a két mutató és gyűrűs ujjaimon arany gyűrűk vannak, de a bal kezemen, a hüvelykujjamon is van és ugyanazon a kezemen, a középső ujjamon levő gyűrűben van egy rubin kő.

- Ez igaz – sóhajtott egy lemondó mosollyal és elfogadta végül az órát (még szép, hogy elfogadta, hülye lett volna, ha nem).

- És, hány foci meccset néztél ma meg? – érdeklődtem, miközben beljebb mentünk a házban.

- Kettőt, mert apa elküldött az egyik ügyfeléhez, hogy hajtsam be az elmaradott tartozást.

- Jellemző – forgattam meg a szemeimet.

- Dorian! – sietett le muter a lépcsőn – Kis fiam – fogadott egy szívélyes mosollyal és szinte a nyakamba borult. Az édesanyánk, Sonia Ferrer az egyetlen ártatlan az egész családunkban. Apa zsarnokoskodása ellenére mindig mosolyog és mindenkivel kedves, és a lehető legtöbb szeretettel áraszt el bennünket – Örülök, hogy végre hazajöttél – fogta két kézbe az arcom és szinte olyan meghatódottsággal nézett rám, mintha ezer éve nem látott volna.

- Én is! Fater? – érdeklődtem a bunkó felől.

- Nem sokára jön. Megvárjuk őt is a vacsorával, már meg van terítve – sietett a konyhába.

- Oké – kaptam le magamról a pólómat. Már nagyon feszengtem benne. A mi családunk olasz és spanyol származású. Ezért természetes, hogy forróvérűek vagyunk, és néha már csak egy alsónadrágban is geci melegem van. A tükör elé állva megcsodáltam a színes mellkas tetkómat, ami mindössze két oldalt, válltól lefelé rózsákból és annak leveleiből áll.

- Mit nézegeted állandóan a buzis tetkódat? – lépett mellém a bátyám, egy cigivel a szájában.

- Nem buzis! Szexi! Sokkal jobb, mint a te mindenes szarod a karodon – böktem az izompólójából (agyon gyúrja magát) kilógó bal karjára, amin egy Black and White stílusú tetoválás van. Van rajta minden. Egy szem, egy angyal, egy pucér nő, egy óra meg talán Jézus? Nem tudom. De nekem nem tetszik.

- Ezeknek komoly jelentésük van! – fogta mega karját „sértetten”. Éppen visszavágtam volna valami gúnyosat, de ekkor kivágódott a bejárati ajtó és faterunk lépett be rajta, az ő tökéletes fekete öltönyében és a hátranyalt, szőkésbarna hajával.

- Megjöttem, kiscsaládom – kuncogott sunyin – Dorian – tartotta felém a mancsát én pedig belehelyeztem a lopott nyakláncot – Ezt már szeretem, fiam – veregetett hátba nem túl kedvesen – Stefan, nem gondoltad meg magad? – fordult a bátyám felé.

- Nem apa, nem gondoltam meg magam – morgott Stef’.

- Kár – csikorgatta meg fater a hülye fogait, aztán egy semmitmondó, gyors csókkal üdvözölte anyát. Összenéztem a bátyámmal, amolyan „ez sosem változik” nézéssel, mire ő csak legyintett és széttárta a karját, amolyan „mit tehetnénk?” stílusban. Hát igen. Fater nagy álma, hogy a tesóm nagyhatalmú, sikeres és világ gazdag üzletember legyen, ezért tanultatta őt orrba-szájba. De most, hogy elérkezett az ideje, hogy végre színre lépjen a bátyám, egyszerűen visszautasította fater kérését. Így persze az jól megsértődött rá és most az óta örihari van.

Vacsora után mindannyian a nappaliban ültünk (épp ment egy foci, Olaszok az Amerikaiak ellen). Én a gyűrűimet buzeráltam, miközben a lábaimat az üveglapos, aranylábakon álló dohányzó asztalon pihentettem. Muter a telefonján pötyögött, Stefan nézte a TV-t, apa meg a pénzét számolgatta.

- Ma Thomas Silvermannal találkoztam – jelentette be egy kis idő után. Erre a vezetéknévre felkaptam a fejemet és elvigyorodtam. Óóó igen. A Silvermanek.

- Minek? – kérdezte Stef’.

- Minek, minek? – hőbörgött fater – Hát az ügy miatt, amiben megállapodtam vele!

- Jhaaa – esett le a fivéremnek a tantusz.

- És mi van Silviekkel? – kérdeztem gúnyosan. Silvia alias Silverman, csak a tisztánlátás kedvéért. Gúnynév, természetesen.

- Semmi! Még mindig agyba-főbe keresik az öreg, fasszopó Bolbec gyilkosát – kuncogott fel sunyin – Fogalmuk sincs róla, ki lehetett az! Először azt hitték, hogy az idősebb húgom fogadott fiának jobb keze volt a tettes. Tudjátok, az a Jonathan gyerek…

- Szánalmas, milyen hülyék – vetettem hátra a fejem a kanapén és felnevettem.

- Azok, hát! Na, de a lényeg, hogy újabb szintre lépünk!

- Milyen újabb szintre? – halkította le Stefan a TV-t, mert ez már őt is nagyon érdekelte.

- Hamarosan költözünk! – vigyorgott fater folyamatosan olyan álnokul, hogy szinte már én is ragályosan úgy vigyorogtam. Szeretem az izgi, cseles, kemény dolgokat.

- Hová? – pislogott nagyokat anya.

- Angkorvatba, azokhoz a nyomorultakhoz! Meglepjük őket – kacsintott fater, én pedig összenéztem a tesómmal.

- Király! Már rég nem szórakoztam – ujjongtam – Alig várom, hogy lássam Narou Silverman és Rayne Crusader képét, amikor meglátnak minket!

- De ott az a Matsuko gyerek is – vakargatta az állát Stefan – Tudod, aki régebben mindig drogot vett tőlem, amikor ebben bizniszeltem apa helyett.

- A kábszis? Igen, igen tudom, de az le van szarva – legyintettem – Őt annyira gyűlölöm, hogy tudomást sem veszek róla. Ellenben Narou, hát az valami fenomenális egy ember – röhögtem jóízűen a szép emlékekre visszagondolva – Mikor dühbe gurul és azt se tudja mit verjen szét istenem, Az a fej neki, ijaaaa!! – szórakoztam magamban.

- Kíváncsi vagyok, akkor is így fogsz-e röhögni, amikor megint beveri a képed… - nézett le a bátyám.

- Az régen volt! Most már megedződtem! Nevetni fogok rajta – haraptam az alsó ajkamba, sunyi vigyorral.

- Fontos feladatotok lesz, fiaim! – szólt közbe fater, mi pedig engedelmesen hegyeztük a füleinket – Szépen beíratlak benneteket az ő iskolájukba, egyenesen az ő osztályukba.

- Suliba járnak? – vágtam közbe – Pfff, de gyengék!

- Csak a két buzi meg az a colos gyerek. A Matsuko az nem… De a lényeg, hogy ki kell derítenek, melyik nyomorultnak, ki a legfontosabb az életében. Főleg a két Silvermannak!

- És aztán hogyan tovább? – ráncolta a homlokát Stefan. Fater ördögien elvigyorodott, amiből valami végzetes… halál félét szimatoltam ki.

- Aztán majd elmondom, hogyan tovább – kuncogott.

- Hát ez érdekes lesz! Már alig várom – nyaltam meg a szám szélét, ezzel is kivillantva az aranysárga (ironikus?) nyelvpiercingemet – Mikor megyünk??

- Ne türelmetlenkedj, fiam! Hamarosan. Még egy hónap! Úgy október vége körül!

- Az nem sokára itt van – néztem a tesómra sunyin, amit viszonzott. Három éve láttuk azokat a férgeket utoljára. Akkor még fiatalabbak voltunk, de már nagyon régóta utáljuk egymást.

- Tönkre fogjuk őket tenni – csapta le fater a pénzét a dohányzó asztalra – Amiért miattuk nem a mi családunk lett a három maffia fő közül az egyik – sziszegett bosszúszomjasan.

- Azt hittem, neked ez a város is jó – értetlenkedett a bátyám.

- Nem, fiam, nem! Ez egy kis szar város, Thomas is elvinné ezt egyedül… Nekem a főváros kellett volna! Bolbec rám hagyta volna! De azok a helyünkre furakodtak, és ezért megfizetnek – pattant fel nagy hévvel, majd elrobogott és valószínűleg bezárkózott a dolgozószobájába. Anya aggódva ránk nézett, majd elnézést kért és utána sietett.

- Na, te mit szólsz? – kérdeztem Stefantól, ismét a gyűrűimet basztatva – Én már annyira várom, végre valami kis izgi! És ki tudja… Ha vannak csajaik, akkor simán kikezdhetünk velünk!

- Majd eldől mi lesz – dőlt hátra halál lazán.

- Jaj, ha Narounak van nője, amit kétlek, de, ha még is lenne neki… Akkor azt úgy megkörnyékezem, hogy beleroskadjon, amikor azt fogja látni, hogy engem szeret a kurvája – tervezgettem előre.

- Gonosz vagy – rázta meg a fejét röhögve.

- Lehet! De megérdemli, mert ő is az – vontam meg a vállam. Garantálom, hogy nagyon-nagyon érdekes lesz ez az újra találkozás.