CXXV. Fejezet

– Nero –

           

            Egy hatalmas ajtó csapódás jelezte, hogy Sasukét elküldték… Vagy inkább elzavarták. Egy kicsit fellélegeztem, de még mindig remegtem egész testemben. Menet közben sikerült Naokit felültetnem a hűtő melletti falnak döntve őt, és bár bele térdeltem az üvegszilánkokba, ide-oda kapkodtam a felfordulásban. Jeget kerestem és egy konyharuhát, amit a fejéhez tehetek, ahol beverte.

- Él még?! – guggolt le Naoki másik oldalára Narou és mereven az öccsére nézett. Én felnéztem rá és láttam, ahogy a haja csapzottan az arcára tapad, vérzik a szemöldöke, az orra, a szája széle és lilulni kezdett az állkapcsa. Sőt még a fekete atlétája is meg volt nyújtva, így láthatóvá vált a tetoválása, amit eddig még sosem láttam. De nem ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy bámulgassam.

- Uhumm – bólintottam – Tartsd meg légyszi – fordítottam felé óvatosan Naoki fejét, hogy fogja meg a jeget, amíg megkötöm a konyharuhát a fején. Megtette, amire kértem, utána felálltam és előkotortam az első segély dobozunkat és vettem ki belőle mindent, amivel lekezeltem Naoki fejét és Narouét is terveztem, aki miután végeztem az öccsével, felfektette őt a kanapéra, amíg magához nem tér.

- Ezért még újra el kell verjem a pofáját, ha meglátom – sziszegte idegesen, amikor mellé értem, kezemben az elsősegély cuccokkal. Lesütött szemekkel sóhajtottam és nem törődtem ezzel a mondatával.

- Inkább ülj le, kérlek – motyogtam. Hihetetlen. Miért pont Narou?! És miért lett ez a szerepcsere Sasukéval?? Minden a feje tetejére állt… Jóba lettem Naokival és Narou mentett meg Sasukétól, pedig fordítva kéne lennie.

Narou duzzogva levágta magát a másik kanapéra, én pedig mellé ültem.

- Volnál szíves felém fordulni? – kérdeztem ingerülten, mert az istenért sem nézett felém, csak az öccsére – Így nem tudom lekezelni a fejed…

- Nem kell lekezelni – morogta oda.

- Ne makacskodj, azért nézzél már ki valahogy, amikor haza mész – rivalltam rá, mire végre felém fordult, de úgy, mint aki csak szívességet tenne. Kisöpörtem a haját az arcából és elkezdtem óvatosan lekezelni a sebeit. Közben arra gondoltam, hogy meg kéne köszönnöm. De nem fogom. Ő nem a jó ember, csak most így jött ki. És Sasuke amúgy is részeg volt… Emellett biztos vagyok benne, hogy már egy ideje nem szedi a gyógyszerét.

Csendben ültünk ott, egyikünk sem szólt semmit.

- Jól elintézett téged is – morogta hirtelen. Ekkor magamra néztem és mind a két mellemen egy vérző, liluló harapásnyom díszelgett. De emellett a szám is ki volt csattanva. Feljebb húztam a toppot, hogy ne bámulja.

- Ne stírölj – végeztem el az utolsó simításokat és a dohányzó asztalra tettem a cuccokat.

- Miért aggódsz még mindig érte? – kérdezte hirtelen.

- Mert szeretem.

- Egy ilyet? – röhögött fel gúnyosan – Szerintem te enyhén stockholm szindrómában szenvedhetsz akkor.

- Nem szenvedek abban, csak tudom, hogy bajai vannak – védtem be magamat is és Sasukét is – Miattad! – vetettem oda neki karba tett kezekkel.

- Hát persze – ciccegett. Na én itt mondtam azt magamban, hogy inkább nem mondok semmit sem. Elkezdtem a térdeimet is buzerálni, kiszedni belőle az apróbb szilánkokat, amik beleszorultak és letörölgettem róla fertőtlenítővel a vért.

- Egyébként, hogy kerülsz ide? – kérdeztem most én, felé sem nézve.

- Jöttem az öcsém után – vetette oda.

- Ha félre tekintek attól, hogy velem miket csináltál és, hogy alapjáraton milyen szemét alak vagy… És csak azt nézem, ahogyan az öcséddel bánsz a magad módján… Még azt mondanám jó ember vagy – néztem rá.

- Az öcsém az egyetlen személy, akiért komolyan ölök – nyílt meg nekem hirtelen – És szó szerint, ölök.

Ekkor ő is rám nézett.

- Vadembernek hittelek. Annak meg tudnék bocsátani – álltam fel és mentem volna rendet tenni a konyhában, de megfogta a kezemet és visszatartott.

- Ezt, hogy érted?

- Úgy, hogy mivel neked vannak érzéseid, ezért tudom, hogy élvezted azokat, amiket tettél… Így nem tudok semmi fölött szemet hunyni – húztam ki a kezem az ő keze közül és a konyhába lépve előkapartam a seprűt meg a lapátot és összesöpörtem a szemetet meg az üvegszilánkokat, helyére állítottam a székeket és a mosogatóba tettem a leesett evőeszközöket. Közben újra meg újra lepergett előttem minden jelenet, ami az előbb zajlott le és könnyek szöktek a szemeimbe, de visszatartottam őket. Akármennyire is fáj.

- Hagyd már, abba, kényszertakarító lettél, vagy mi van?! – fogta le hirtelen a kezem, amikor már hevesen törölgettem az asztalt egy vizes ronggyal.

- Nem – sütöttem le a szemem és felé fordultam és felnéztem a szemeibe. Most olyan más volt. Nem nézett rám se gúnyosan, se mérgesen, hanem… Olyan aggódóan. Bár nála az aggódó nézés majdnem egyenlő a mérgessel.

- Akkor meg állj le…! Rossz nézni – vette ki a kezemből a rongyot.

- Miért törődsz velem? – húztam össze a szemöldökeimet – Hiszen csak bántottál!!

- Mert csak! – sziszegte összehúzva a szemeit – Én nem a romantikus ember vagyok…

- Na ne mondd – forgattam meg a szemeimet.

- Én nem érzek szerelmet!

- Volt alkalmam tapasztalni – néztem mélyen a szemeibe.

- De állandóan rád gondolok – fogta két kezébe az arcomat – Mindig, folyamatosan és azt akarom, hogy csak az enyém legyél! Ott akarom tönkre tenni a kapcsolatodat Matsukoval, ahol csak lehet! Hogy ne az övé lehess, ne legyél senkié! Minden, amit tettem, az veled kapcsolatos, Nero! Eszméletlenül a megszállottad lettem! És nem tudom miért, már csak az illatod is beindít!!

- Én… - sütöttem le a szemeim, aztán bizonytalanul fel néztem rá, miközben még mindig fogta az arcomat – Akárhányszor rád nézek… Vagy csak meghallom a neved… Vagy megsérülök… Mindig te jutsz eszembe! És mindig félelmet érzek belül, amit el kell fojtanom… És Sasuke volt az egyetlen, aki mellett ezt nem éreztem, még akkor sem, amikor velem szemben álltál… De így, hogy ő nincs és te meg itt vagy… Így újra érzem. Ezt akartad elérni, igaz?! Hogy reszkessek attól, hogy legközelebb mit fogsz tenni velem? – hangom megremegett és ismét a sírás fojtogatott.

– Joshua –

           

            Kezd nagyon felidegesíteni! Esküszöm, mindjárt odamegyek és letépem róla a kibaszott ruháit a faszomba.

- Joshua… kérlek – hebegett és esküszöm már-már remegni kezdett, mint a nyárfalevél.

- Miért?! Van okom arra, hogy miután láttalak, átmenjek hozzá, és jól szétbasszam a fejét???!! Hiszen, ha nem csináltatok semmit, akkor nyugodtan levetkőzhetsz előttem! De, ha nem teszed meg, akkor letépem rólad a ruháidat és akkor sokkal rosszabbul fogsz járni, ezt most garantálhatom neked, drága kicsi húgocskám!

Itt már nyelt egy nagyot.

- Rendben – nyekergett, majd én szépen az ajtófélfának dőlve vártam, hogy elkezdjen levetkőzni. Megfordult, hogy háttal legyen nekem és elkezdte végre levetni magáról a ruháit. De persze olyan lassan, hogy azt hittem felrobbanok és már rá akartam segíteni, amikor végre lekerült róla a nadrág is és a felső is. Csak egy szál bugyiban és melltartóban volt már. Persze jól megnéztem a kicsi seggét, amin egyenlőre nem láttam semmit sem.

- Mi lesz már? Fordulj meg!! – rivalltam rá, mire átkarolta magát és szipogva (!) megrázta a fejét.

- Mimi, tudod jól, hogy nem szeretem, amikor húzod az agyamat! Fordulj… meg!!

- N… Nem! – hüppögött.

- Na jó, ebből elég, még is mi a faszom van veled?! – mentem oda hozzá és magam felé fordítottam. Ahogy végig siklott a tekintetem a testén, egyből megriadtam. A bal vállán egy hatalmas nagy lila folt volt, ami olyan volt, mint egy harapás nyom! A kezeit is megnéztem, a csuklóján körbe vörös csík volt, ugyanez a két bokáján is!! És a két combjának a belső felén tudjátok mi volt?! KÉT SEB!!! KÉT HOSSZÚ, VÉKONY SEB!!!

A bennem felgyülemlő idegességtől remegni kezdtem, és miközben fogtam a két karját, automatikusan megszorítottam őket, amitől felszisszent.

- Mit… csinált… veled….?! – kérdeztem remegő hangon, lehunyt szemekkel.

- Azt nem mondhatom el – jött a válasz, ekkor én kitörtem.

- MIÉRT NEM?! – dobtam el magamtól, amitől a földre zuhant és felsikkantott.

- J… Joshua! – nézett fel rám remegő íriszekkel és hátrálni kezdett a földön.

- Kérdeztem valamit Mimoza, MIT MŰVELT VELED???!! – álltam meg fölötte.

- Az… Az csak rá és rám tartozik – nyelt egyet és valósággal remegett a hangja.

- NEM!!! TUDNOM KELL, HOGY MIT TETT VELED, MIMI!!! NEKEM EZT TUDNOM KELL!!! – guggoltam fölé és megragadtam a vállait, majd rángatni kezdtem erősen, amitől sikongatva kért, hogy hagyjam abba.

- MIÉRT HAGYTAD, HOGY HOZZÁD ÉRJEN?! MIÉRT??!! AZT MONDTAD, NEM FOGSZ VELE SEMMIT SE CSINÁLNI!!! SEMMI HELYTELENT!!! AKKOR MIÉRT HAGYTAD???!! – ordítoztam és mielőtt válaszolni tudott volna, egy hatalmas pofonnal jutalmaztam, amitől kicsattant a szája. Felálltam, ő pedig hason, kommandó kúszásban próbált menekülni előlem, de megragadtam a haját és felrántottam őt ülő pózba. Jajgatva a hajához kapott.

- MIÉRT NEM VÁLASZOLSZ?! MI?! MIÉRT NEM MONDOD EL NEKEM??!! – rángattam meg a hajánál fogva.

- JOSHUAA!! – kiabálta sírva.

- VÁLASZOLJ, NE A NEVEMET ORDÍTOZD!!! – rúgtam bele a hátába, amitől elterült a földön és köhögni kezdett. Ám, amikor ismét utána kaptam volna, valaki megragadta olyan erővel a csuklómat, hogy helyben kitört volna. Aztán kicsavarták, amitől felordítottam és a lapockámhoz szorították. Fájdalmamban még térdre is rogytam. Ezután még a hajamat is megragadták és enyhén kitörve a nyakam, hátra rántották a fejem.

- Ez volt az utolsó húzásod Josh – egy velőtrázó, ismerős, undorító domináns hang suttogott a fülembe – Még egy ilyen és nem éled meg a holnapot…

- Mit tettél vele, te szemét? – kérdeztem szenvedve és nyekeregve, amitől még jobban feljebb szorította a karom. Azt hittem eltöri. Szenvedőn felnyögtem. Rohadtul fájt.

- Semmi közöd hozzá! Attól még, hogy a húgod, nem vagy köteles belemászni a magán életébe! Remélem nem bánod, ha most elviszem – rúgott bele ő is a hátamba, ahogy én az előbb Mimiébe, csak ő szerintem vagy hatszor erősebben. Lefejeltem a parkettát, amitől az orrom is betört.

- Rayne – szipogott Mimi az egyik sarokban összekuporodva, aztán már csak annyit láttam, hogy az a fasszopó ráadja az ingjét, ölbe veszi, aztán megáll fölöttem. Ezután Mimi sikolya és felém közeledő bakancs talpa, fájdalom és sötét képvágás.

– Rayne –

           

            Szerintetek hagytam volna, hogy Joshua szétverje Mimit? Sejtettem, hogy valami ilyesmit fog csinálni az a kis geciláda, ezért mentem utánuk szinte egyből, ahogyan távoztak tőlem.

- Miért kellett ezt csinálni?! – sírdogált a karomban.

- Megérdemli, Mimi! – sziszegtem idegesen.

- De és, ha meghal?!

- Ennyitől nem fog. Majd magához tér ne aggódj. De egy ilyen gerinctelen állat nem érdemel sem törődést, sem segítséget… - tettem be őt az anyós ülésre.

- Gombold össze magadon, mert most hazafelé megyünk – böktem a rajta levő ingemre – Nem akarom, hogy apáék megbámuljanak.

Csak hüppögve bólintott, aztán tette, amire kértem, végül én is behelyeztem a valagam az autóba és elhajtottunk haza.

Otthon a karomban cipeltem be a lakásba és csak úgy hánya vetve oda morogva a nappaliban ülő anyáméknak egy „cső” féle köszönést, felrobogtam vele az emeletre. Leraktam az ágyra óvatosan.

- Öltözz fel rendesen, mosakodj meg, szedd össze magad, és utána gyere le, jó? – néztem a szemeibe.

- Rendben – bólogatott a szemeit törölgetve – Éhes vagyok – motyogott.

- Csináltatok neked kaját – biztosítottam.

- Oki – mosolyodott el, amitől én is megeresztettem egy mosoly. Megpusziltam a homlokát, aztán behajtottam az ajtót és lesiettem anyáékhoz. Menetközben megnéztem az időt és még csak délután két óra volt.

- Mi történt Mimivel, fiam? – nézett nagyokat apám aggódva.

- Az a mi dolgunk. De nem én csináltam, hanem a bátyja – intettem le – Mi ez a sok papír? – kérdeztem a dohányzó asztalra bökve.

- Hát tudod, még mindig nem derült ki, hogy ki ölte meg Bolbecet… Ez után nézek most utána, anyád meg közben drukkol – nézett fel rám apu kedvesen.

- Király – sóhajtottam, aztán szóltam a szakácsnőnek, hogy csináljon Miminek valami kaját, amitől jól lakik.

- A tortát meghozták már? – kérdeztem. Mert, hogy terveztem, hogy a mai napon, Mimi „meglepetése” után átjövünk ide és megkapja a tortáját, amit külön csináltattam. Róla és rólam van rajta fénykép marcipánból.

- Igen drágám, a hűtőben van – mondta anya, lesem véve a szemeit a telefonjáról.

- Akkor jó. Majd később akkor köszöntsük fel rendesen – mondtam nekik, miközben ellenőriztem a hűtőt. Valóban ott volt a torta, rajta egy 17-es számot ábrázoló gyertyával. Remélem, ettől jobb kedve lesz. Joshuát megölném legszívesebben.