CXXIII. Fejezet

Figyelem! Rayne része +18 !!!

– Nero –

           

            Már annyira vártam, hogy láthassa, hogy mit rajzoltam neki és, hogy mit fog hozzá szólni. És esküszöm, hogy az ő meghatódásától még én is teljesen meghatódtam. Elképedve fogta a vásznat a kezében és minden egyes ceruzavonásomat alaposan megnézte.

- Nero ez… Ez gyönyörű, olyan, mint egy felnagyított fénykép – nézegette továbbra is le sem véve a rajzról a szemét.

- Örülök, hogy tetszik… Két napon keresztül csináltam, kisebb-nagyobb megszakításokkal, hogy jó legyen - mosolyogtam rá, aztán mögé álltam, hogy én is láthassam újra a művem. És nem akarok nagyzolni, de tényleg eszméletlen jó lett. Persze csak az első tíz próbálkozás után, mert konkrétan ezer éve nem rajzoltam, így tartottam tőle, hogy elment ez az erőm, de szerencsére csak berozsdásodott, amit pár firkával helyre lehetett hozni.

- Ennek az eredeti képét meg tudod mutatni? – kérdezte felnézve rám, miközben Violet és Fallon, meg a stréberek mögénk csődültek, hogy lássák a képe.

- Persze, most? – kérdeztem vissza, mire hevesen bólogatni kezdett, így a sok ámulat (a többiek elképedtek) közepette az egyik asztalhoz léptem, ahol elvettem a telefonomat és visszasietve hozzá, már a fotóim között turkáltam, hogy megtaláljam a képet. Végül megvolt és Mimi felé tartottam, aki felváltva nézett a képre is, aztán a rajzra. Ezt vagy tízszer eljátszotta.

- Nero, ez tök ugyanaz! Nézzétek meg – fordította a többiek felé a rajzot, én pedig a telefont, amíg ők is (páran a szemüvegüket megigazítva és hunyorítva) megtették, amit Mimi, aztán elismerően bólintottak.

- Ez nagyon-nagyon profi lett, Nero – dicsért meg Violet.

- Köszönöm szépen – simítottam meg a karját a kilencedikes (most már tizedikes) lánynak.

- Rayne, Lena, Brad, Cordelia, Helen, Michael, Naoki!! Gyertek, nézzétek meg, milyen profi a barátnőm!!! – kiabálta oda többieknek Mimi izgatottan (Narounak direkt nem szólt), mire a többiek mind oda csődültek, elsőnek Rayne és Mimi jobban felé tartotta.

- Szép, ugye?

- Igen, nagyon – képedett (!) el Rayne, amit ő nem nagyon szokott – Élőben is ilyen helyes vagyok? – tűnődött el, aztán a mellette levő ablak tükrébe nézett – Hm. Tényleg, akkor jól emlékeztem. Felnevettünk Mimivel. Milyen egoista.

- Nero – fogta meg a vállam Brad – Ez nagyon szép lett, nagyon tehetséges vagy – mosolygott le rám atyaian és már komolyan kezdtem elpirulni, főleg, amikor Helen és Michael meghatódtak a rajztól, és édesen egymásra néztek. Még Lena is megdicsért.

- Azta Nero – esett le Naoki álla – Narou, ezt nézd meg, beszarsz!!! – kiabált oda a tesójának, aki komoran felállt az egyik asztaltól és odavonszolta magát, de Mimi nem akarta neki megmutatni.

- Megnézhetem? – kérdezte Narou kissé flegmán, mire Mimi kérdőn rám és Naokira nézett. Egymásra néztünk Naokival és biccentettünk, hogy szabad neki. Így Mimi arcmimikát váltott és egy kedves mosollyal megmutatta a szemeit forgató Narounak a képet, akinek semmilyen reakciót nem láttam a képén.

- Bazdmeg Nero, te egy kibaszott tökéletesség vagy – morogta oda nekem, aztán a fejét fogva inkább elvonult.

- Nehezen viseli, hogy nem csinálhat velem semmit – néztem utána.

- Ez van. Most neki is szenvednie kell – mondta Naoki – Figyelj, Nero! Anyának nem sokára névnapja lesz, és nem akarok hülye virágot venni neki, ezért szeretnék tőled egy ilyen rajzot! – fordult felém bizalmasan – Ha kell, ki is fizetem meg minden!

- Na, de Naoki – pislogtam értetlenül, mert még sose kért senki ilyet tőlem, hogy rajzoljak pénzért cserébe – Nem kell kifizetni, örömmel rajzolok – mosolyodtam el, mire ő is!

- Jó, akkor megmutatom a képet – kapta elé a fehér iPhone 4Sét és elkezdett rajta pötyögni, aztán közben Mimi felvisongott, mert időközben megnézte az ajándék zacsit is és a cicafüles sapka már a fején is volt.

- Neor, imádlak, imádlak – jött oda és szorosan megölelgetett.

- Én is téged – pusziltam meg a sapkás fejét.

- Na ez lenne az – tartotta felém Naoki a telefont, amin egy családi kép volt, ami nem rég készülhetett. Középen volt a két szülő, (nekem szemből) a bal oldalt Scott, mellette egy nagyon szép, fekete göndör hajú, elegáns nő volt, aki Naokiék anyja, így ültek ketten egy kanapén. A nő oldalán a kanapé előtt ült egyik lábbal felhúzva Naoki, a másik oldalt meg félig el fekve a földön Narou és mindenki komor fejet vág. Kicsit tartottam tőle, hogy, ha elvállalom, akkor képes leszek-e félre tenni minden utálatomat és normálisan lerajzolni Narout, anélkül, hogy direkt rondára csinálnám, vagy ördög szarvakat tennék a fejére.

- Ez mi? – nézte meg a képet Mimi is – Caroline milyen szép!

- Igen az – bizonygatta Naoki – Akkor? Meglesz? – kérdezte kissé óvatosan tőlem.

- Igen, meg – bólintottam – Mikorra?

- Hát, holnap utánra kéne.

- Okés, megcsinálom, küldd át a képet – mosolyogtam és bekapcsoltam a telefonon a Bluetooth-ot.

- Rajzolsz neki is, Nero? – kérdezte Mimi csillogó szemekkel.

- Igen – bólintottam vigyorogva – És milyen tizenhétnek lenni? – kérdeztem sokat sejtetően.

- Nagyon-nagyon jó! Bár semmit nem érzek belőle. Sőt igazából ugyanolyan… De utolértelek – mosolygott szélesen – Vagy is hivatalosan majd csak holnap foglak.

- Így van, de októbertől megint le leszel maradva – simítottam végig az orrán.

- Nyoooo – biggyesztette le a száját, mire nevetve megölelgettem – Imádlak!!

- Én is! – ölelt vissza – Annyira jó volt ez a buli!!

Ekkor pittyegett a telefonom, hogy Naoki átküldte a képet. Ezután pedig már nem nagyon volt semmi, szépen lassan mindenki elszállingózott haza fele. Éppen Lenaéktól és Bradéktől köszöntem el, nem sokkal az után, hogy Naoki megkért, hogy a rajzért cserébe had dobjanak engem haza. S mivel tudtam, hogy az öccse miatt Narou most úgymond jó gyerek, ezért belementem.

- Nero, jössz? Mi most megyünk – szólt oda nekem Naoki.

- Mindjárt, egy pillanat – fordultam Mimihez, aki szomorúan lógatta a lábát a székről és Rayne guggolt mellette a hátát simogatva.

- Minden rendben? – kérdeztem aggódva, leguggolva mellé.

- Persze csak… Joshua… - motyogott szomorúan.

- Ne szomorkodj, lehet nem ért oda a posta – próbáltam vigasztalni.

- Uhumm, persze – ezt azért még ő sem vette be. Szomorúan megöleltem – Most magatokra hagyunk, Naokiék hazavisznek – simogattam meg a hátát – És ne legyél szomorú a szülinapodon, mert az nem jelent jót! – hajoltam el tőle és óvatosan az álla alá nyúlva, magam felé fordítottam az arcát, s egy biztató mosollyal néztem a szemeibe, amitől ő is elmosolyodott.

- Rendben!

- Még egyszer nagyon boldog tizenhetet és szeretlek nagyon! – öleltem meg.

- Köszönöm, Nero! Mindent és én is szeretlek – engedett el végül, aztán ellenőriztem, hogy mindenem megvan-e és a kardigánomat magamra kapva, odasiettem Naokiékhoz és együtt távoztunk.

Csendben beültünk Narou autójába (én hátra) és hihetetlen, de sokkal lassabb tempóban mentünk, mint, ahogyan Narou általában szokott. Naoki törte meg a csendet.

- Képzeld Narou, megkértem Nerot, hogy rajzoljon anya névnapjára!

- Tök jó – morgott Narou és hihetetlen, de nem szuggerálta ki az életemet a visszapillantóból. Naoki hátra fordult hozzám és rám kacsintott, amitől elmosolyodtam. Szereti szívatni a bátyát, úgy érzem.

- Én egész jól éreztem ma magam, Mimi olyan kis aranyos – mondtam.

- Igen – értett egyet Naoki, mire Narou rosszallóan rá nézett, de leszarta – Szerintem, tök jól elvoltunk, rosszabbra számítottam – vonta meg a vállát.

- Én meg soha se hittem volna, hogy a törpe kurva bulijára valaha is elmegyek – sziszegett Narou.

- Mimi – javítottam ki csípősen. Itt egy nagyot sóhajtott, de lenyelte, amit mondani akart. Végül megérkeztünk hozzám.

- Köszi, hogy hazadobtatok – kaptam össze magam és kinyitottam az ajtót.

- Szívesen. Akkor majd szólj, ha kész a rajz és megyek érte – nézett rám Naoki, miközben már kiszálltam, de behajoltam még az ajtón.

- Rendben, majd írok facebookon. Csak fel kell oldjalak, mert valaki miatt le lettél tiltva – böktem a fejemmel Narou felé.

- Oké – nevetett fel, mire a bátyja csak morgott.

- De, ha gondolod. Holnap megcsinálom és átjöhetsz megnézni, hogyan alkotok – vetettem fel az ötletet, amin meglepődött.

- Nem baj? – csillantak meg a szemei – Csak, mert érdekelne!

- Nem – ráztam meg a fejem – Részben olyan vagy, mint Mimi, ő is mindig árgus szemekkel figyeli, ahogyan rajzolok – mosolyogtam rá, s hirtelen elpirult.

- Mi lenne, ha nem itt turbékolnátok?! – szólalt meg Narou hót idegesen, mire csak megforgattam a szemeimet.

- Fáj, hogy jóba vagyok az öcséddel, aki százmilliárdszor rendesebb és jobb ember, mint te?!

Nem felelt, csak morgott az orra alatt valamit.

- Szia – köszönt el Naoki mosolyogva.

- Szia – köszöntem el csak tőle direkt és becsuktam a kocsi ajtaját, majd egyenesen bementem a házba, ők pedig elhajtottak. Én pedig szembe találtam magam az üres házzal, mert Chani csak holnap után jön haza. Sóhajtottam, majd ledobtam magamról a magas sarkút és a ruhát is, majd ellenőriztem, hogy a kötésem nem ment-e szét. Aztán kinyomtattam a Naoki által küldött képet (persze előtte feltettem a gépre), s minden elő készítettem a holnapi rajzos napomhoz.

– Rayne –

           

            - Azt hittem el jön – motyogott Mimi azután is szomorúan, miután Neroék elmentek.

- Joshuáról van szó. Biztos voltam benne, hogy nem fog eljönni, már csak azért sem, mert jelenleg engem megölne puszta kézzel is – vetettem oda neki, miközben próbáltam némileg rendet teremteni.

- Nem baj, majd holnap biztos eljön – ugrott le a székről és végül ő is besegített. Elpakolta a sütiket. A hasába.

- A sok cukortól rémálmod lesz – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Nem baj – vonta meg a vállát totál teli szájjal, amitől felnevettem.

- Újra sikerült téged megnevettetnem – mosolygott fel rám, amikor odaléptem hozzá és megsimogattam a fejét.

- Hogy érezted ma magad?

- Nagyon jól! Eszméletlenül jó volt Rayne, köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ölelgetett meg.

- Remélem is. Most menj, fürödj le és bújj ágyba, holnap fárasztó napod lesz – mosolyogtam rá sokat sejtetően, amit nem értett, de szökdécselve elvonult és tette, amire kértem. Hogy mire gondolok? Majd megtudjátok! Előre szóljon mentségemre, hogy már kemény három éve erre vártam…

Másnap reggel én keltem korábban és elkezdtem reggelit csinálni (!) én (!!!), miközben hallgattam a városunk legkedveltebb rádióját, az Angkorvat 2.0 –át. Ebbe a rádióban az a jó, hogy ez tényleg változatos. Minden mai zenét, minden ósdi régi zenét, minden nyelvű zenét és minden meséből vagy filmből kivágott világsláger zenét képesek leadni. Jelenleg az Adam Lambert – Runnin’ című zene szólt. Én meg sürögtem-forogtam a konyhában valami jó kis reggelit elkészítve (bundás kenyeret), miközben Adam a rádiómban kornyikált az érzéseiről. Aztán, amikor Mimi becsoszogott az ingemben, ami lustán lógott le az egyik válláról, felcsendült a DVBBS’ Borgeous – Tsunami, amit utál, ezért le is halkította azt.

- Szép jó reggelt, kis tizenhétévesem – vigyorogtam rá ismét sokat sejtetően, amit ő egy bamba, álmos és hunyorító „mivan?” fejjel reagált le. Hát igen, mondtam neki, hogy a sok cukortól rémálma lesz, ezért egész éjszaka csak forgolódott.

- Jó reggelt – nyekeregte felülve az egyik székre az asztalhoz.

- Remélem éhes vagy, mert sajnos egy valaggal csináltam és még mindig van – tettem le elé az asztalra az eddig elkészült adagot és mivel nem tudom, most mit akar hozzá, ezért tettem ki neki majonézt is meg ketchupot is. Plusz szalvétát is.

- Lássunk neki – fogott meg egyet és szinte pillanatok alatt bepusztította azt az egyet, és hozzá látott a többinek is. Már kitudja hanyadikat ette, amikor leültem hozzá én is reggelizni. Eközben a rádióban már a One Republic – Something I Need szólt halkan.

- Ahh, jól laktam – dőlt hátra végül megadva magát. A tálba néztem és csupán két darabot hagyott meg a tizenvalamennyiből. Elismerő pillantással jutalmaztam, aztán kapkodott a szájához, azt imitálva, hogy szomjas. Félig felvontam a szemöldökömet és kiskutya pofival kért meg rá, hogy szolgáljam őt ki. Sóhajt felálltam az asztaltól és elővettem egy nagy poharat, amibe hideg vizet töltöttem és elé raktam. Legurította, de még kellett neki, pont akkor, amikor leültem. Így állhattam fel megint és hozhattam neki egy újabb adagot. Jól van Mimi, nem sokára te fogsz engem kiszolgálni odafönt…

Reggeli után belebasztam mindent a mosogatóba, hogy jó’van az úgy és a kezemet megmosva, leültem Mimivel szembe, aki már kezdett kivirulni.

- Mikor jönnek a többiek? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Milyen többiek? – lepődtem meg.

- Hát apukádék, Nero… - utalgatott.

- Miről beszélsz, Mimi? – nevettem fel.

- Te miről beszélsz? – nézett rám furcsán.

- Ma nem jön senki – ráztam meg a fejem vigyorogva.

- Miért??? – hőkölt hátra.

- Mert ma csak ketten ünnepeljük a szülinapodat – töltöttem magamnak egy pohár kólát az asztalon lévő kólás üvegből, amit még menetközben készítettem ki oda magamnak.

- Én azt hittem ma egy családi buli lesz – pislogott nagyokat.

- Nem. Ma csak ketten leszünk – biztosítottam, aztán belekortyoltam az italomba.

- Jhaaaa – esett le neki végre, hogy hülyeségeket beszélt eddig is – És még mit kapok tőled? – vigyorgott.

- Ne legyél ennyire türelmetlen – kuncogtam – Menj fel a szobába, mindjárt megyek én is utánad és várj meg – mondtam neki, mire szófogadóan bólintott és felsietett. Én is felálltam az asztaltól, ám ekkor megcsörrent a telefonom a zsebemben. És ki volt az? Sasuke!

- Eszedbe jutottam, faszfej? – szóltam bele a telefonba köszönés nélkül, fennhangon.

- Te tudtad…? - kezdte megakadva, és a hangja eléggé részeges volt. Itt az órára néztem. Még csak tíz óra – Te tudtad…?

- Már megint mit? – flegmultam.

- Hogy kúrja Nerot..?!

- Ki? – fintorodtam el.

- Hát a Silverman…

- Te bolond vagy és nem utolsó sorban részeg. Ha csak ezért hívtál, hogy elmondd a hallucinációidat, akkor közlöm, nem érdekel! – és ezzel ki is nyomtam, majd menetközben felértem én is az emeletre.

- Kivel beszéltél? – kérdezte Mimi az ágyon fetrengve vidáman.

- Sasukével… - léptem az egyik szekrényemhez.

- Neroról kérdezett, ugye???

- Nem.

- Hát?

- Átadta szülinapi kívánságait – kamuztam, miközben babráltam a fiókomban úgy, hogy ne lássa, mit keresek.

- De édes!

- Nagyon – fordultam meg és odamentem hozzá – Ezt tedd fel, kérlek – nyújtottam át neki egy szemkötőt.

- Miért? – nézett rám furán.

- Mert nem akarom, hogy less – mosolyogtam, és inkább én adtam fel a fejére. Jól megkötöztem hátul, és még mutogattam is Mimi előtt, hogy biztosan nem lát-e.

- Ez egy kicsit szoros – tapogatta meg.

- Nem baj, jó lesz úgy – biztosítottam, aztán a fiókomhoz siettem, amit úgy, ahogy volt, kivettem a helyéről és a tartalmával együtt az ágyhoz léptem vele. Kivettem belőle a kedvenc darabomat. Egy szép, csinos bilincset, amin egy láncos kötél volt.

- Mimi, nyújtsd ki a kezeidet – utasítottam komoran, amit ő meg is tett. Már most beindultam! Már alig várom, hogy benne legyünk a nagyjában!

Mikor kinyújtotta a kezeit, én szépen egy mozdulattal, ügyesen és gyorsan összebilincseltem a kezeit.

- Rayne, mit csinálsz?! – kapott volna ijedten a szemkötéséhez, de a lánc végét megragadva megrántottam a kezeit, aminek hatására előre esett az ágyon.

- R… Rayne… - remegett meg a hangja.

- Remélem, készen állsz a szülinapi ajándékodra! Mert ma olyanban lesz részed, amiben soha senkinek nem lesz soha! És ne feledd… - hajoltam a füléhez – Szeretlek! – s mielőtt bármit mondhattam volna, az ágy mellett úgy sétáltam, hogy amikor megrántottam a láncot, ő hason fekvésből hanyattfekvésbe esett sikongatva és szépen hozzá kötöztem a láncot az ágyam vasrácsos támlájához.

- Rayne, miről beszélsz? – remegett meg a hangja.

- Nyugodj meg, kedvesem! – léptem a földön pihenő fiókhoz és két hosszabb kötelet szedtem ki onnan. Aztán az ágyra nehezedve, megragadtam az egyik kis vékony bokáját, amit egyből rángatni kezdett. De lefogtam és erős csomót kötöttem a bokájára, amitől a bőre már is bepirosodott. Ugyanígy megtettem a másik lábával, majd lazán terpeszbe kikötöztem őket az ágy másik végében lévő rácsos támlához. De nem feszesen, hogy azért tudjon mozogni, csak ne tudja összezárni a lábait, meg engem megrúgni. Miután ő is realizálta, hogy mozgás képtelen lett, elfogta a pánik.

- Most mi jön? – nyekergett ide-oda mozgatva kikötözött végtagjait. Olyan volt, mint egy csapdába esett őzike. Én ekkor már a kezemben tartottam a kedvenc ostoromat, aminek a végén kicsike színes tollacskák voltak.

- Most, a gyönyör fog jönni – nyaltam végig az ostort és miközben az én kikötözött, aprócska, rángatózó, kétségbeesetten fejét kapkodó szerelmemre néztem, egyre jobban felizgultam és már mozogni kezdett a nadrágomban lapuló férfiasságom.

- Tudod, sok férfi szereti, ha a nő van fölül… és ő végzi el a gyönyör munkáját – simítottam végig a lábain az ostor végével, amitől meg-megrezdült – Ilyen például Sasuke is. De én nem vagyok olyan… - tértem át a másik lábára, majd abba hagytam.

- Én magam szeretem csinálni a dolgokat – és egy határozott lendülettel az egyik combja belső felére csaptam, közel a nemi szervéhez. Egy sikoly hagyta el a száját, aztán halk hüppögő hangok és a mellkasa már most fel-le járt.

- Mondtam már, hogy imádom a hangod, amikor ilyen? – suttogtam kérdezve és átsétáltam a másik felére, miközben a vékony, vérezni kezdő sebet néztem a másik combján.

- Csináld még! – és újabb csapás, szimmetrikusan ugyanoda a másik combjára. Újabb sikoly, amitől lehunytam a szemem és magamba szippantottam ennek a hangnak az emlékeit.

- R.. Rayne, kérlek… - szipogott.

- Cccst. Még csak most kezdtük – hajoltam oda és lecsókoltam a vékony vércsíkokat az egyikről, aztán a másikról is és utána hevesebb csókokat adtam a kis puncijának a bugyiján keresztül. Ez már annyira nem tetszett neki, így nyöszörögni kezdett és a csípőjét mozgatni próbálta. Annyira jó illata volt ott lent. Még finoman bele is haraptam és megcibáltam, amitől egy riadt nyögés hagyta el a száját. Kuncogva felhajoltam és az alsó ajkamba haraptam, amiből kiserkent a vérem. Így, vérző szájjal egy kemény, torkon nyelvledugós smárt adtam neki, ami szint úgy nem tetszett a kis hölgynek. A vérem a száján maradt és nagyon tetszett ez a látvány. Már állt a farkam, mint annak a rendje. Nem is játszadozom vele tovább, még a nagyobb lökéseket úgy sem bírná ki. Egy gyors és kemény mozdulattal a rajta pihenő ingre csaptam, ami szétszakadt. Alatta már csak egy bugyi volt. Eldobtam az ostor és fölé ugrottam térdelő pózba. Két kezemet végig simítottam lassan kecses, vékony, apró testén és lehajolva, a számmal közre fogtam az egyik csepp, formás, rózsás cicijét.

Mimi nyöszörgött és ide-oda rángatta a felső testét, ám akkor már ordított, amikor bele haraptam. Elhajoltam és a fogaim nyomából vér csíkok indultak meg. Lecsókoltam azokat, aztán a bugyiját egész egyszerűen leszakítottam róla. És akkor megláttam. Apró, nagyon apró, fehér, puha, selymes, hófehér és babarózsaszín… Majdnem elélveztem már csak a puszta látványától is. Lehajoltam hozzá és először csak a felületét kezdtem csókolgatni aztán megnyaltam a csiklóját is és egy kicsit eljátszottam vele, körkörös mozdulatokat téve a nyelvemmel rajta, amitől zihálni és izzadni kezdett. Végül benyálaztam a nyelvemmel az egészet és fölé magasodva fél kézzel elkezdtem elővenni a faszom.

- Remélem, erős leszel, szerelmem és emlékezni fogsz erre az érzésre – suttogtam a fülébe, aztán hozzá érintettem a farkam végét – Érzed?

Szakadtan és riadtan felsóhajtott.

- Érzed?!

- I… Igen – nyekergett remegő hangon.

- Akkor jó – kuncogtam és az ujjammal megtaláltam a bejáratát, ami rettentően kicsi volt. Végül odahelyeztem a farkamat is és egy erős lökettel behatoltam. Akkorát sikított, hogy majdnem megsüketültem, ráadásul mozdulni is alig bírtam. Igazi béklyóként tartott fogva a lyuka, aminek a mérete akkora volt, mint az én orrlyukam. Rettentően szűk volt és forró.

- FÁJ! – sikoltozott folyamatosan és rángatózni kezdett, ám a kötelek nem engedték szabadulását. Felnyögtem és elkezdtem ki-bejáratni magam benne, de meg kellett álljak a negyediknél, mert egyszerűen nem bírtam. Az embertelen szűk lyuka, a sikolyai, az egész helyzet és az, hogy három év után végre érezhetem őt belülről, teljesen kicsinált.

- Ne haragudj szerelmem, de nem bírom – morogtam a vállába, majd egész egyszerűen erőt vettem magamon és durva tempót diktálva, még tízszer ki-belöktem rajta, a vállába haraptam és hatalmas ordítások közben mentem el. Persze nem belé. Hanem kivettem belőle és a lepedőre. Még én is leizzadtam, de sikerült a nyögéseket visszafojtanom. Lassan elhajoltam és végig néztem magunkon. Testünk összeizzadt, ő sírt, én ziháltam. Ő remegett, nyöszörgött, hüppögött, én sóhajtoztam, és hálát adtam az úrnak. Ő vérzett az általam okozott sebekből, én nem. És ami a legcsodálatosabb, hogy kivérzett. Otthagytam, gyorsan rendbe tettem magam, aztán a fiókot visszatettem a helyére és megszabadítottam a béklyóktól, amiket bedobáltam a fiókba.

Félmeztelenül ültem le az ágyra, és őt néztem, ahogy ugyanúgy feküdve, ernyedten zihál továbbra is és sírdogál. Végül a fejéről is lehúztam a fedőt, és összeszorított szemekkel elfordította a fejét.