CXVII. Fejezet

– Naoki –

           

            Írtóra pipa voltam. És még nagyon sokáig annak akartam lenni. Nem elég, hogy állandóan mindent tönkre tesz, de még engem is a sárga földig aláz. Azért, mert mindig ő volt az idősebb (hmm… az a negyed óra ennyit számít, amíg én kijöttem anyámból őutána…), mindig ő volt az erősebb, mindig ő védett meg akárhányszor valaki ártott nekem és mindig az ő árnyékában éltem. Sosem hagyott kibontakozni, sosem mutathattam meg igazán, hogy én is rátermett vagyok. Ott vannak akkor a lányok is… Amióta az eszemet tudom, mindenki picsa, ha meglát bennünket, Naroutól helyben orgazmust kapnak, aztán rám néznek, és rájuk tör a nevetés… Csak, mert én vékonyabb vagyok és nem olyan „férfias” beütésű, mint ő… Csodálkozik hát, hogy idők múltán beleszartam mindenbe?! Többek közt a hülye gyúrásba, amit folyton rám akart erőszakolni?! Na igen, ez meg a másik… Hogy mindig mindent rám erőszakol! Nincs egy szabad normális akaratom se…

„Naoki, pakolj, megyünk!”

„Naoki, velem jössz, szedd össze magad!”

„Naoki, azt teszed, amit mondok, gyerünk már!”

„Naoki, hozd ezt, hozd azt, csináld ezt, csináld azt!”

És még sorolhatnám… Minden döntés az ő akarata szerint megy végbe és mindig minden úgy történik, ahogyan ő ezt akarja. Nekem meg már rohadtul elegem volt ebből! Az csak az utolsó csepp volt a pohárban, hogy képes volt leszólni és megütni… Jó, egy párszor megtette már, de ez még is más volt! Ráadásul a jobb horgosa után még egy pofont is kaptam!! Hát ezt senki se tűri sokáig, a tesóknak is lehet véges a tűrőképességük. Főleg, ha ilyen báttyal rendelkezik az ember…

Szóval, ott ültünk és reggeliztünk. Ám ezúttal az ő általa készített meleg tejet nem fogadtam el. Csak anyukámét.

- Naoki, megkérhetlek rá, hogy ne csapkodj nekem? Tudod, hogy utálom – vetette oda nekem halkan, kimért hangón a tesóm.

- Hmm, én is sok mindenre kértelek, ez milyen ironikus – mondtam neki flegma hangsúllyal és felé sem néztem. Éreztem, hogy egyre feszültebb lesz. Remélem, kijön a gyomor idege.

- Fejezd már be,még is meddig akarod ezt csinálni?! – csapkodott az asztalon.

- Állj már pina, mi van áll a bréd? Szaladj föl gyorsan, verd ki!! – szólt oda neki fater. Én csak komoran ettem tovább az asztalnál, aztán belekortyoltam a tejembe.

- Finom lett, anya, tökéletesen eltaláltad – mosolyogtam kedvesen anyucira, aki egy jól eső mosollyal biccentett. Újabb szíven döfés az én drága, egyetlen, bátyuskámnak. Csak fél szememmel láttam, hogy egyik kezébe temeti az arcát, aztán felállt az asztaltól és szó nélkül felviharzott a lépcsőn, hangos, dühös, ingerült léptekkel. Aztán egy nagy ajtócsapódást hallottunk. Én rezzenéstelenül kajcsiztam tovább.

- Meddig kínzod még? – kérdezte anya.

- Amíg ez be nem gyógyul – itt biztos azt hittétek, hogy a monoklimra mutatok, de valójában a szívemre mutattam.

- Buzi vagy, fiam?! – hőbörgött apa.

- Scott, itt te vagy a buzi! – korholta le muti.

- Most miért, drágám?!

- Mert egy buzi vagy! – intézte le, aztán felém fordult ismét – Nagyon megbántott az a tetű bátyád?

- Eléggé… Bírom meg minden, mert az ikrem, de annyi sok mindent ró fel ellenem, ami legtöbbször miatta van, hogy már elegem volt… Addig fogok haragudni, amíg normálisan bocsánatot nem kér, és nem engesztel ki rendesen…

- Arra várhatsz – röhögött fel fater gúnyosan. Akkor várok.

– Nero –

           

            Csak egy nagyot sóhajtott, én pedig igyekeztem beszívni az illatát és kiélvezni minden egyes percet, amíg ott voltunk. Az illata késként vájt a lelkembe és minden reményemet Isten felé fordítottam, könyörögtem neki, hogy Sasuke bocsássa meg minden vétkemet, ami az miatt a rohadék miatt került rám. De a hallgatása nagyon-nagyon aggatott.

- Te nem… Nem is mondasz semmit…? – kérdeztem motyogva.

- Nem tudok mit mondani. Én nem akartam veled beszélni semmiről sem… Gondoltam rád, de akárhányszor bevillantál, bevillant a fejemben az a rohadék is.

A hangja idegessé vált, s abbahagyta a simogatást, mire én is elhajoltam tőle.

- De hát én sose akartam, hogy ő a képben legyen!

- Tök mindegy, Nero – legyintett és idegesen megtámaszkodott a térdein és előre dőlve a kezeit tördelte – Ő mindig ott volt és ott is lesz a képben… Mindig! Nem elég, hogy megerőszakolt, miközben én is tudtam, hogy szűz vagy, de még akkor is bemocskolt, amikor én már hozzád értem!

- És erről én tehetek szerinted?! – pattantam fel a padról és hitetlenül meredtem le rá.

- Vigyázhattál volna jobban is magadra…

- Szóval úgy gondolod, hogy az én hibám az egész?! Minden?!

- Nem így értettem, ne idegesíts már fel – váltott hangsúlyt olyanba, ami nagyon nem tetszett.

- Te idegesítesz fel engem! – vittem fel a hangom, aztán idegesen sóhajtottam, hogy lenyugodjak – Szóval..? Akkor ennyi? Ennyi volt? Befejezted velem? Narou miatt?!

- Te sem bírnád ki, hogy, ha állandóan körülöttem lebzselne valaki és folyton minden módón hozzám érne!!

- Dehogy nem!! Mindig akárhova megyünk, folyton ott vannak a ribancok, akik megállás nélkül csorgatják rád a nyálukat!! És folyton írnak neked, randit kérnek tőled, még akkor is, mikor ott vagyok!! És Clarie?! Leszopott téged!!!

- Részeg voltam!

- Az nem kifogás!!!

- DE TÉGED MEGBASZOTT NAROU KÉTSZER IS!!!! – állt fel olyan lendülettel és olyan ordítással, hogy hátra kellett tántorodnom. Ám már nekem lett komolyan elegem. Mintha én tehetnék róla… Csak meredtem az ideges szemeibe, miközben az enyémeimbe könnyek gyűltek.

- Igazad van… - csuklott el a hangom – Bocsáss meg. Most mennem kell… További jót neked – keserű ízt éreztem a számban és hatalmas gumót a torkomban. Majd elrobogtam onnan, mielőtt ismét előtte bőgnék. De a kórházig nem bírtam megnyugodni és könnyek közt estem be a recepcióra, és miközben az arcomat törölgetve, a földet pásztázva siettem végig a folyosón, neki ütköztem valakinek.

- Jaj, ne haragudjon, hölgyem! – hebegett.

- Bocsánat, nem figyeltem – néztem fel az alakra és egy félig japán beütésű, fiatal orvossal álltam szemben. Magas volt, éjfekete hajú, azúr kék szemű és szeplős arcú. Gyorsan a névtáblájára tekintettem – Elnézést, Dr. Okita – magamban pirongatott az, hogy a neve alatt a Nőgyógyászati Főorvos.

- Semmi baj – mosolygott le rám egy csillogó Colgate reklámba illő fogsorral – Megkérdezhetem, miért sír?

Itt az arcomhoz kaptam és letöröltem egy kósza könnycseppet.

- Nem fontos. De most vár az orvosom, viszlát – siettem el tőle és sűrű bocsánatokért esedezve estem be a dokimhoz, amiért késtem.

– Rayne –

           

            Hát, hogy beszéljek én is az érzéseimről, legszívesebben megfojtottam volna Joshuát a puszta két kezemmel. Ráadásul annyira ideges voltam, amikor Mimi elment, hogy szerintem kezdtem súrolni Sasuke agresszió kitöréseinek a szintjét is. Apám és anyám sehogy sem tudtak lenyugtatni, hiszen evidens volt, hogy én ezt nem fogok tűrni! Nem engedhetek el egy ilyen lányt, ő nem olyan, mint a többi és nekem ő kell! Én őt szeretem és nincs azaz akadály, ami engem visszatántorítana tőle. Tudom, hogy Josh gyűlöl, megvet engem, és legszívesebben megölne, de én is épp ugyanígy vagyok már vele… Úgy tűnik, ezt is kettőnk között kell lerendeznünk ismét.

Rögtön másnap, ahogyan Mimiék elutaztak, én minden maradék információmmal együtt felkerestem az én drága magánnyomozómat, hogy azonnal, mihamarább derítse ki nekem, hogy hová mehettek. Minden eldugott, nem említett távoli rokont, birtokot derítsen ki nekem vidékről. S ameddig ő szorgosan nyomozgatott, én tűkön ültem a valagamon három napig. Megállás nélkül cigiztem és egyszer szinte hulla részegre leittam magam. Nem bírtam magammal, egyszerűen elviselhetetlen volt az a tudat, az a feltételezés, hogy soha többet nem láthatom, nem érinthetem, és nem lehetek vele.

Ez a kínzás a harmadik napon véget ért, amikor meghozta a „keresés eredményét” a nyomozóm. Vidéken, egy szegényke faluban él egy öreg bácsi, aki Mimiék nagybácsija. Beteg, tolószékes, minden héten kemoterápiára jár, és külön nővérek vigyáznak rá a francia birtokán, mivel a csávó is ízig-vérig francia. Nem volt kérdés, azonnal az autómba szálltam és tele tankkal vezettem három (!) órát, egészen addig, míg oda nem értem a birtokra. Ott leparkoltam, majd berontva a nagy kapun, egyenesen az ajtóig szaladtam és kíméletlenül a csöngőre feküdtem. Az ajtó nagy nyekergések közepette kinyílt és egy ápolóruhába bújt, fiatal nő nézett rám nagyokat pislogva.

- Segíthetek?

- Ha jól értesültem, Mimoza és Joshua Phathomive éppen itt tartózkodik – köszörültem meg a torkom. Még jobban meglepődött és egy aprót biccentett, amitől megkönnyebbültem, hogy nem tévesztettem házszámot.

- Ki keresi őket? Átadjak valamit?

- Rayne vagyok, és inkább személyesen adnék át Mimozának egy csókot, a bátyjának meg egy iszonyú nagy pofont – löktem félre durván és berontottam.

- De uram, nem mehet be! Az úr és a többiek éppen ebédelnek!

- Nem érdekel, akkor személyesen átadom Miminek azt, hogy jó étvágyat, a másiknak meg, hogy akadjon a torkán az étel – néztem körbe, majd tovább mentem az előszobán és megpillantottam a konyhát. Egy hosszú asztalnál ültek hárman és csendben ebédeltek. Mostanáig. Mindenki megilletődve meredt rám. Úgy, mint akik nem hisznek a szemüknek. Josh kezéből még a villa is kiesett.

- Rayne… - suttogott Mimi alig hallhatóan, aztán egyszerre kivirult és azonnal felugrott a székről (ami felborult) és odarohant hozzám. Szorosan körbefonta a derekam és megölelgetett – Hát eljöttél, tényleg eljöttél értem!! – hatódott meg, mire leguggoltam és magamtól eltolva a szemébe néztem.

- Megígértem, nem? – mosolyodtam el és legnagyobb meglepetésemre, amikor meg akartam puszilni a homlokát, megcsókolt!

- Mi az, hogy eljött érted??!! Mimi te megadtad neki a címet??!! – állt fel Joshua az asztaltól ingerülten.

- Nem ő adta meg! – néztem fel rá sötéten, mikor Mimi kissé elpirulva elhajolt – Hanem én derítettem ki! –álltam fel.

- Hát Mimi nem mondta meg, milyen sors vár rád és a többiekre, ha meglátlak itt…? – sziszegett idegesen.

- De igen, elmondta. De leszarom! Mert te is tudod, hogy csúnyán és hamar véget ér a tyúk szaros életed, ha megteszed! – sziszegtem olyan elborult fejjel, amennyire csak lehetett.

- Tűnj innen!!

- Ezer örömmel, de velem jön Mimoza is – fogtam meg a kezét és lágyabb hangon szóltam neki – Kérlek, csomagolj össze, mert hazamegyünk! – Mimi aprót bólintott, majd aggódva Joshuára nézett, de végül felszaladt az emeletre.

- Azt hiszed, bejössz ide és elviheted csak így a húgom? Szerinted, hagyni fogom ezt?!

- Kénytelen leszel… Mit tennél ellenem?!

- Rayne, ez nem játék!

- Mellettem jobb helye van, mint melletted!!

- Tényleg??!! Mellettem SOHA NEM LŐTTÉK MEG!!! – csapott ököllel az asztalra. Nyugi Rayne, nyugi…

- Még életben van, nem? Vigyázok rá…

- Látom mennyire. – röhögött fel hitetlenül.

- Nem érdekelsz! Szeretem őt és ő is engem! Neki Angkorvatban van a helye, minden oda köti! A te félelmed és gyűlöleted miatt nem foszthatod őt meg azoktól, akiket szeret!!

- De megfoszthatom, ha akarom, mert a bátyja vagyok! Én tudom, mi jó neki!

- Nem, azt tudod mi jó NEKED! – kezdtem nagyon ideges lenni. De tényleg, nagyon..!