CXVI. Fejezet

– Narou –

Kitaláljátok mi történt mikor hazaértünk? Na? Kitaláljátok? Na? Hallgatom! Na? Bingó! MEGINT VESZEKEDTÜNK AZ ÖCSÉMMEL. Ki gondolta volna? Az utóbbi időben mást sem csinálunk. Mázli, hogy most nem voltak otthon faterék.

- Egy undorító ember vagy Narou. Muszáj volt elmondanod ezt? Persze, ha éppen két másodpercig nincs konfliktus, és talán még Matsuko, adja az isten épp nyugodt, TE majd teszel róla, hogy ne legyen az. Pedig utálom Matsukot, de esküszöm jobb lett volna, ha szanaszét veri a képed! – vette le a kis fehér pulcsiját, és visszavette azt a kötött barnát. Mert bent megy a légkondi, plusz kint most vihar is lett, és befújt a szél… gondolom. Ja, meg átöltözött abba a szarrá szaggatott otthoni világosszürke farmerjába is, és felvette a fekete macskás otthoni papucsát is. Ja, a lényeg hogy ő kényelemben érzi magát, hát én meg kurva ideges voltam.

- Kurva jó, hogy te is az ő oldalukra állsz! – tártam szét a karom, és lebasztam a 351,3 milliót érő csekket az asztallapra.

- Miért?! Kiére álljak?! A TIÉDRE?!

- PÉLDÁUL!!

- MIÉRT??!! MIÉRT KÉNE??!! GRATULÁLJAK??! ÜGYES VAGY NAROU SILVERMAN, HOGY SZÉTBASZTÁL EGY KAPCSOLATOT!!! TAPSOT IS KÉRSZ??!!

- Minimum.

Erre csak megforgatta a szemét.

- Hát ezen már röhögnöm kéne, komolyan mondom…

- Mióta vagy te ennyire kapcsolattisztelő?!

- MINDIG IS AZ VOLTAM!! HA NEM CSAK A KURVÁKKAL FOGLALKOZNÁL, MÁR AMIÓTA TUDOD HOGY VAN FASZOD, HANEM NÉHA VELEM IS, AKKOR TUDNÁD!!

- MÁST SEM CSINÁLOK, CSAK VELED FOGLALKOZOK!!! – söpörtem le idegességemben az egyik komódról a cuccokat, mire az öcsém hátrahőkölt, de egyben fel is bátorodott a kis buzeráns.

- SOHASEM KÉRTELEK MEG RÁ!! – nézett a szemembe, és olyan hangsúllyal mondta, amiért ki tudtam volna vágni most a hangszálait. Ez szíven ütött. Kezdek geci pipa lenni.

- NÉLKÜLEM MEGHALNÁL!! EGY LÉPÉST SEM TUDSZ MEGTENNI, HA ÉN NEM MONDOM MEG, MELYIK LÁBADDAL KEZDJ EL LÉPNI!!

- MERT TE SOHASEM HAGYTAD, HOGY ÖNÁLLÓ LEGYEK! AMIÓTA MEGSZÜLETTEM, MÁST SEM CSINÁLSZ, CSAK MEG MONDOD, MIT ÉS HOGYAN CSINÁLJAK!!

- De te szereted, ha megmondják mit, és hogyan csinálj, tudom, hogy szereted, azért ragaszkodsz ennyire hozzám! MERT ÉLETKÉPTELEN VAGY!!

Erre hátrahőkölt, és elkomorult.

- Várj, Naoki… - túrtam idegesen a hajamba. Faszom, nem ezt a szót akartam használni – Nem úgy értettem. Gyere le jó isten!!

- Nem érdekelsz, hagyj békén, mára elegem van belőled, és a balhéidból is – hagyott volna ott, de én megragadtam a vállát, és hátrarántottam.

- Ne hagyj itt megint Naoki! MINDIG EZT CSINÁLOD!! Nem fejezzük be a veszekedést, mert te a közepénél azt gondolod, hogy neked ebből elég, és elvonulsz. HÁT MOST NEM LESZ EZ. VISELKEDJ FÉRFIKÉNT!!

- Férfiként?! Oké – és ezzel megfordult, és bemosott egyet nekem. Nincs akkora erő a gyerekben, de amekkorát most ütött a csontos öklével az állkapcsomba, az áúh. Megtapogattam az állam, annyira nem volt nagy szám, de azért fájt de akkor nem is néztem rá büszkén, egyszerűen csak visszaadtam, csak háromszor akkora erővel, és a szeme alá, pont a jobb kezemmel, majd egy taslit is kapott, amitől kicsattant a szája. Ja, hátraesett a gyerek. A földre. Felnézett rám, a szemét fogva, de láttam a keze alatt, hogy már most kezd lilulni. Picsába már…

- A kurva életbe Naoki, hogy így felbaszol… - szűrtem ki a fogaim között – Gyere, állj már fel, mit ülsz ott? Hideg a padló, aztán felfázol, és járkálhatsz percenként hugyozni – nyújtottam a kezem, de egész egyszerűen elcsapta, és felállt magától.

És itt ülünk most, hogy „na mi van” mert, hogy ő nem válaszol normálisan nekem, az biztos. Én az ebédlő asztalnál ülök, ő pedig mellettem, lila monoklival a szeme alatt. Reggeli van, de totál elbaszott hangulatban. Mert nem azt csinálja, hogy egyszerűen levegőnek néz. Neeeem, flegmáskodik! MÁR KÉT NAPJA. Megmutassam milyen? Oké.

- Naoki – szóltam hozzá tök normálisan (!) – Ideadnád a sót?

- Aha – válaszolt semmit mondón, és odarakta (csapta) elém, de rám se nézett igazán, csak fél másodpercekre. Nem, valahogy kurvára nem volt most szimpi ez a helyzet. És miért nekem van bűntudatom?! Ő kezdte! Faszom már ebbe az egészbe bele…

– Mimoza –

Fáradt voltam. Tegnap éjfél utánig skype-oltunk Neroval, aki elmesélte, hogy ma megy varrat szedésre, szóval rohadtuk izgul meg minden. Rettenetesen ki van Sasuke miatt… Ahogy én is Rayne miatt. Konkrétan egymásnak lelkiztünk a kamerába. Mint minden reggel, most is kinéztem, már mittudom’ én hány nap után (Asszem’ három-négy napot lehettünk már itt?) a bácsikám teraszáról, pontban reggel nyolckor, Rayne egyik pulcsijába, hátha colos, akinek ugye a pulcsijaiba ropom itt, parkol le a ház előtt. A háttérben a régi rádióból kellemesen, halkan szólt Stromae – Tous les memes száma, én pedig nagyon szuggeráltam a háttérben közeledő járművet, de megint csak a tejes jött. Mint. Minden. Egyes. Kibaszott. Reggel. Hogy hol vagyok? Vidéken. És hogy miért várom ennyire Raynet? Hát… Ezért;

„Nem tudtam egyedül hagyni Nerot abban az állapotban, amiben a hír megtudása után leledzett. Szóval szorosan átöleltem, és leültettem a kanapéra. A vállamra hajtotta a fejét, és szívszaggatóan zokogni kezdett. Minden létező káromkodást ordítozott Naroura- követelte a halálát, hogy gyulladjon fel, hogy dögöljön meg, hogy valami üsse el és vagy húszszor a vállamba nyöszörögte, hogy ő Sasuket akarja, ő nem tud élni Sasuke nélkül és hogy ebbe belefog halni. Én pedig nem tudtam mást csinálni, mint simogatni a hátát, és vigasztalni, hogy minden rendbe jön, és hogy majd megbékél. Körülbelül délután ötig maradtam nála, és fent ülve a szobájába, ő az ölembe hajtotta a fejét, és csendben pityergett. Majd mikor indultam, akkor egymás szemébe néztünk, én pedig mielőtt megint elsírom magam, talán utoljára szorosan megöleltem. Nem akarok elmenni… Nem akarok, nem akarok!

- Majd hívj, jó…? - ölelt szorosan, és éreztem a hajamon, hogy megint sírni kezdett. Ne sírj Nero, mert én is sírni fogok. Úgy nézünk ki, mint mikor Nero költözött el, még mikor kicsik voltunk. De most rajtam a sor.

- Hogy a viharba ne hívnálak… - könnyeztem én is be. Ki fog vele lenni ilyenkor!? Nem akarok elmenni!! Én Neroval akarok maradni!! – Ég veled Nerucim, kérlek vigyázz magadra…

Már így is letargiában voltam, hát még mikor Rayne házához léptem. Mélyet sóhajtottam, és már most a könnyeimmel küszködtem. Nem akarok elmenni… Nem akarok búcsúzkodni. Itt akarok maradni Rayneval és Neroval! Nem akarom itt hagyni őket! Tudom, hogy Rayneval ezután már soha többet nem találkozhatok, nem beszélhetek vele. Nem ölelhetem meg őt soha többet, nem vesz nekem kaját, nem fogja soha többet megpuszilni a homlokom, nem hallhatom a hangját, nem nevettet meg. Három évig, voltam vele, és azt hittem mindig a nyakán lóghatok de itt a vége. Találni fog magának valaki mást, más fogja őt megölelni, és másnak fogja megpuszilni a homlokát… Most látom őt utoljára. Ezekre gondolva, sorban, patakokban potyogni kezdtek a könnyeim, a szívem majdnem kiszakadt a helyéről annyira fájt. Nem akarom… Nem akarom. Én ezt, NEM AKAROM. De erőt vettem magamon, és megnyomtam a csengőt. De ekkor már teljesen szétestem. Nyitódott az ajtó, és ott állt előttem Rayne.

- Mimi! – guggolt le elém, és behúzva engem a házba, becsukta mögöttem az ajtót – Mi a baj?!

- É… Én – pityeregtem. Fáj – Búcsúzni jöttem!

Rettenetesen fáj.

- Búcsúzni?? Mégis miről beszélsz?!

Nagyon fáj.

- Igen… Én… Én… Vidékre költözök. És… És… Nem tarthatom veled a kapcsolatot! Én… ÉN! – kíméletlenül fáj – Én… Én... – kapkodni kezdtem a levegőt.

- Mimi!! MÉGIS MIRŐL BESZÉLSZ?!

- Joshua… Joshuaval vidékre költözünk! Én… Én… Nem beszélhetek többet veled. Nem tarthatom veled a kapcsolatot!

Túlságosan fáj.

- Mi…? – hallottam a hangján, hogy most a torkán akadt a szó.

- Én… Én…

Széthasad. Irgalmatlanul fáj a szívem. Erősen, ököllel a mellkasomra csaptam.

- FÁJ! – kezdtem el ütögetni a mellkasom baloldalát folyamatosan – FÁJ, FÁJ, FÁJ, FÁJ!! – zokogtam megállás nélkül, mire hirtelen körém zárta a karjait, és magához ölelt, és a fejemet simogatta, én pedig a vállába fúrva a fejem, zokogni kezdtem.

- Fááj… Annyirah fájh…

- Ccssst…Ne sírj szerelmem. Ne sírj – nyugtatgatott – Érted fogok menni.

- Értem jössz? – zokogtam, és erőszakosan karmoltam a hátát (ugyanis félmeztelen volt) – Megígéred, hogy értem fogsz jönni?!

- Mint mindig…”

Ezért állok most itt, kint a teraszon. Felemelve a pulcsi hatalmas ujját, mélyen beszippantottam az illatát. A csokis Axe illata kezd eltűnni a pulcsiból. Minden egyes kibaszott nappal, egyre halványabb lett az illata.

- Jusqu'à combien de temps ferez-vous encore dehors? (Mennyi ideig fogsz még kint állni?) – hallottam a bácsikám hangját, ahogy a tolószékével kigurul a teraszra. A bácsikám francia, és szinte egy kukkot se tud, azon a nyelven, amin én egészen idáig beszéltem. Fura átszokni megint az anyanyelvemre.

- Le petit déjeuner est prêt! (Kész a reggeli!)

Megfordultam, és rámosolyogtam.

- Je suis désolé, je suis sur ma voie! (Ne haragudj, máris megyek!) – és ezzel utoljára a távolodó útra néztem, és visszaszökkentem a kis házikóba.

– Sasuke –

- Fiam, megtennél nekem valamit? – szólt hozzám apa, mikor lent az ebédlőbe ülve, elszívtam a reggeli cigarettám, és megittam a reggeli kávém.

- Amit csak az én drága faterkám akar – böktem oda neki, és ledöntöttem a maradék kávémat (feketén iszom) , és szívtam egy utolsó slukkot a cigimből is, majd elnyomtam a hamutartóba.

- El kéne menned az egyik autóskereskedésbe, ott van a kórháztól pár megállóra. Meg kéne nézni egy kocsit, hogy az még mindig meg van-e. Érted nem?

- Azt az Audi R8-at, amiről már tegnap óta beszélsz? – emeltem meg a fél szemöldökömet.

- Azt igen. Elmész nekem? – vágta be a szokásos könyörgő fejét. Megforgattam a szemem, és szenvedve elterültem az asztallapon.

- Te miért nem tudsz elmenni?!

- Mert ma kuncsaftom van. A maffia biznisz attól még megy tovább fiam. Vagy nyolc szívet kell elküldenem szomszédos városokba.

- A fontos ember – morogtam az orrom alatt.

- Mondtál valamit, Sasuke?

- Semmit – vágtam rá egyből egy álszent mosollyal, és felrobogtam a szobámba. Mivel kőkemény félórája fürödtem, így most csak fel kellett öltözzek. Felkaptam magamra egy lazább sötétszürke kapucnis felsőt, ugyanis akkor aznap elég hideg volt, már két napja állandóan fújt a szél, és vihar volt, csak most csendesedett le az idő, de hereszorongató hűvös volt nyárhoz képest. Felkaptam a bakancsom, a sötétkék csőnadrágom, és úgy, ahogy voltam, kócos, kissé kusza, enyhén vizes hajjal útra keltem. Hajszárítóra nem telik. Bocsi. De én még így is jól néztem ki, és ez be is bizonyosodott, mikor az utcán sétálgatva, egész egyszerűen leszólított valami hosszú fekete hajú, fekete szemű ribanc, és rá kezdett, hogy milyen helyes srác vagyok, hogy-hogy így egyedül, majd hirtelenjében egész egyszerűen megkérdezte tőlem, hogy van-e barátnőm. De azzal a „Mert ha nincs, leszoplak itt helyben” nézéssel. Jó alaposan végigmértem a csajt, majd hirtelen eszembe jutott valaki.

- Van – böktem oda utálkozva, és arrébb lökve az útból, mire kaptam egy „TAPLÓ!!” ordítást, de igazából leszartam. Amúgy ja, gyalog akartam most menni, ugyanis imádom az ilyen időt, hiába van elkényeztetve a seggem, mert be kell vallani el van. De ilyen időben, akár a Liechtensteinig is lesétálnék. Pedig az Svájc mellett van. No mindegy. Szóval nagyban gyalogoltam az utcán, és elővéve a telefonomat, bedugtam a fülesem, és az Aviciitől a The Nights (egyik kedvenc számom) szólalt meg a fülemben. Szóval mentem, mendegéltem, elég sokat amúgy, mert már a kórház körül jártam, mikor váltani akartam zenét, de ekkor megtorpant előttem pár méterre valaki. Amolyan „Mi a fasz van tesó?” grimasszal emeltem fel rá a tekintetem. Nero állt ott előttem, és ott állva a járda kellős közepén, egyenesen a szemembe nézett. Mozdulatlanul, érzelemmentes arccal néztem felé. De az ő arca nem volt érzelemmentes. Úgy nézett ki, mint aki szellemet látott. Ökölbe szorítottam a kezem, és már kerültem volna ki, hogy én most továbbmegyek, mikor megragadták a kezemet. Erre nekem is le kellett fékeznem. Próbáltam rángatni, kiszabadítani de nem bírtam. Már komolyan három percig próbálkoztam, de nem ment. Olyan erővel kapaszkodott a kezembe, mintha az élete múlna rajta.

- Nero… - szólaltam meg – Engedd el a kezem.

Ahogy meghallotta a hangomat, félszemmel ránézve láttam, ahogy bekönnyezik.

- Nero – rántottam rajta egyet erősen – Nero engedj el!

Hevesen megrázta a fejét.

- Nero!! Azt mondtam, eressz el!

- NEM! – ordította el magát – Nem foglak elengedni! Biztos, hogy nem! Ha kell, soha többé nem fogom elengedni a kezed! Akár bombát is robbanthatsz, megkéselhetsz, megverhetsz, akkor sem fogom elengedni!

Felsóhajtottam.

- Nero, komolyan mondom. Menni akarok.

Nem válaszolt.

- Engedd el a kezem!

Még erősebben szorított.

- Ne legyél ilyen gyerekes, had menjek már!

- JÓ! – dobta el magától a kezem – Ha téged ennyire nem érdekel ez az egész, akkor engem sem fog! – és ezzel elsuhant mellettem, és hallottam, ahogy egyre távolodik. Összeszorítottam a fogaimat. Faszomat már.

- Tessék. Itt ülünk – szólaltam meg, mikor már ott ültünk egy közeli padon egymás mellett – Itt vagyok, mondhatod, amit szeretnél. Ám ekkor szipogást hallottam.

- Nem tudom, mit mondjak… - engedett szabad utat a könnyeinek – Én… Én nem tudom, mivel kezdjem! Annyi mindent akarok neked mondani! A napok alatt, amíg nem találkoztunk, tényleg összeszedtem mindent, amit mondani akarok, de most nem tudom, hol is kezdjem! – pityergett, és a kezével próbálta letörölni a könnyeit. Csendben hallgattam – Én nem akartam Narouval aludni! Beengedni se igazán akartam őket, és ott volt velem Mimi meg Naoki, és azt hittem nem lesz semmi baj! És… Akkor tényleg nem is volt semmi! És enni se azért adtam neki, mert én annyira szeretem őt, hogy nem akartam hogy éhezzen szegényke. Hanem – itt elcsuklott a hangja – Hanem, mert állandóan, megállás nélkül basztatott, hogy ő éhes. És meguntam, és elővettem a hűtőből a görög salátát, hogy kussoljon el, mert így is ideges voltam, hogy olyan állapotba vagy! Veled akartam lenni! De nem mehettem át, mert tudtam, hogy csak zavarnálak! És… és… aludni se akartam vele! Egyszerűen csak arra ébredtem, hogy az a gedva bemászott az ágyamba! Tudom, hogy nagyon szánalmasnak tűnhet, ahogy magyarázok, de soha se akarnék vele aludni! Sőt senkivel! Senkivel, aki nem TE vagy! És most, hogy meghallottam a hangod, láthattam az arcod, annyira boldog vagyok! Annyira elviselhetetlenül hiányoztál! Nem birok élni nélküled Sasuke, egyszerűen nem megy! – zokogott fel. Én pedig az egészet csendben végighallgattam. Majd akkorát sóhajtottam, mint még életemben soha.

- Ne sírj már. Gyere ide – átkaroltam a vállát, és magamhoz öleltem, mire még jobban sírni kezdett, és a pulcsimba fúrta az arcát.

- Szeretlek… Nagyon szeretlek, Sasuke!

Az államat a fején támasztottam, és a hátát simogattam.

- Mindenki minket néz – jegyeztem meg.

- Leszarom… - hallottam Nero elcsukló hangú motyogását.