– Mimoza –
-
Mégis... Miért…? Miért csináltad ezt…? Te nyomoztál
utánam?!
Elkerekedett szemekkel, remegő
íriszekkel meredtem a lecsapott aktákra. Mindent…
tud? De mégis hogyan? Miért? Nem, ez így nem lesz jó. Nem tudhat mindent.
Honnan szedhette ezeket? Beharaptam az alsó ajkam, és idegesen
körbepillantottam. Ez nem lesz jó, nem
lesz jó, nem lesz jó, nem lesz jó, nem lesz jó, nem lesz jó. Ez bizony probléma
ha „mindent tud”. Ám ekkor eszembe jutott. Nem tud mindent… távolról se tud
mindent. Ezek csak szájbabaszott iratok, a kurva szájbabaszott
elmegyógyintézetből, és csak szájbabaszott faszok írták ezeket össze, DE NEM
TUD SEMMIT! Nem volt ott…
- Nem tudsz te semmit – meredtem
rá sötéten, szinte suttogtam.
- Mi…? – nézett rám furcsán.
- NEM TUDSZ TE SEMMMIT!! – ordítottam
ki végül hisztérikusan – EZEK – csaptam az asztalra – CSAK KURVA IRATOK!!!
FASZT SE TUDSZ RÓLAM, A BÁTYÁMRÓL, ÉS A GYEREKKOROMRÓL!!! – ordítottam kikelve
magamból. Hogy volt ehhez képe?! – Hadd nézzem! – kaptam fel a papírkötegeket
és elkezdtem felolvasni – Cecil Phanthomive fizikailag bántalmazta, feleségét s
két gyermekét – harsányan felnevettem – PERSZEEEEE!!! ÉS AZT TUDOD, HOGY BEZÁRT
ENGEM A SZEKRÉNYBE, ÖVVEL VERT EL, ELŐTTEM KÚRTA MEG ANYÁM ÉS EGYSZER HASBA
SZÚRT A KONYHAKÉSSEL?! Nem tudod igaz? NEM TUDOD, IGAZAM VAN?! – ordítottam,
majd folytattam – Carmen Phanthomive, leánykori nevén Carmen Depardieu, súlyos
drogfüggőségben szenvedett – újra olvastam az utolsó szót – Szenvedett.
SZENVEDETT?! A FASZT SZENVEDETT AZ A KURVA RINGYÓ!! ÉS AZT TUDOD-E, HOGY
MEGERŐSZAKOLTA JOSHUÁT?!! A SAJÁT ANYJA, MEGERŐSZAKOLTA A BÁTYÁMAT!!! DE EZT
BEZZEG NEM ÍRJÁK LE A KURVA AKTÁK, MI?!! – majd folytattam – Cecil Phanthomive
főbe lőtte a nejét, aztán magát is – itt elgondolkodtam – Ja, ez igaz… de az
tudod-e, hogy míg az a veszekedés folyt, én be voltam zárva a pincébe, és már
két napja nem ettem semmit?!! TUDOD?! KÉTLEM!! Folytassuk – nyitottam ki
ismételten a következő oldalon – Szegényes körülmények között nevelték két
gyereküket – ezen nevettem fel a legnagyobbat – ELÁRULOM KICSIM, ENGEM NEM IS
AKARTAK!!! EGY KIBASZOTT KOTTON SZÖKEVÉNY VAGYOK, EGY ROHADT ZABI GYEREK, CSAK
AZÉRT SZÜLETTEM MEG, MERT ANYÁM ROSSZÚL GURÍTOTTA FEL APÁM FASZÁRA AZ ÓVSZERT A
SZÁJÁVAL MÍG A BÁTYÁM KÉT ÉVESEN MELLETTÜK ALUDT!! UTÁLTAK A SAJÁT SZÜLEIM MINT
A SZART!!! ÉS AZT TUDOD-E, HOGY KIHARAPTAM EGY DARABOT AZ ELMEGYÓGYINTÉZETI
ÁPOLÓK KEZÉBŐL???!! HOGY JOSHUA MAJDNEM MEGÖLTE MAGÁT, MERT ELZÁRTAK TŐLE??!!
HOGY ELEKTROSOKKOS KEZELÉST KAPTAM??!! NEM… TUDSZ… SEMMIT!!!
- Mimi… - meredt rám idegesen –
Ne kiabálj velem.
- DE KIABÁLOK!! – csaptam le az
aktákat az asztalra – LEGSZÍVESEBBEN MOST LEBASZNÉK NEKED EGY POFONT!! HOGY
MERTED TE EZT MEGTENNI???!! HOGY UTÁNAM NYOMOZGATSZ, A BELEEGYEZÉSEM NÉLKÜL?!!
- HA NEM TESZEM, FASZT SE TUDOK
MEG RÓLAD!!! – pattant már ő is fel.
- VALÓSZÍNŰLEG AZÉRT NEM MONDOM
EL, MERT NEM AKAROM, HOGY TUDJ RÓLA!!!
- DE ÉN TUDNI AKAROK RÓLAD
MINDENT!! MINDEN EGYES MÚLTBÉLI SZÁJBASZEXUÁLT REZDÜLÉSEDRŐL TUDNI AKAROK!! –
borította fel az asztalt, de ettől csak még idegesebb lettem.
- Te beteg ember vagy – túrtam a
hajamba hitetlenül nevetve.
- Még távolról se tudod mennyire
– mért végig, én pedig az ajtó felé mutattam.
- Menj el… - néztem rá
bekönnyezve – Menj most el…
- Nem. - AZT MONDTAM, MENJ EL!! –
ment fel az agyvizem, és felrúgtam az egyik széket, és szédülni kezdtem. Kell a nyugtatóm…
- Tényleg menj most el… -
hallottuk meg Joshua hangját a konyhaajtóból, aki gondolom mindent hallott a
kiabálásból… Picsába. Mindketten felé
kaptuk a fejünket. Nagyon szomorú ábrázata volt, mélabús, depresszív. A
szanaszét vagdosott kezében ott fogta a megfelelő nyugtatómat (négy van). Kezdődni fog megint azaz időszaka? Mikor a mellkasa is tele lesz vágásokkal?
Közelebb lépdesett, kikerülve a felborított bútorokat – A berendezés marad
amúgy… - sóhajtott, majd a kezembe nyomta a kis üvegcsét, és Raynera nézett –
Majd hívd fel, olyan két óra múlva, addigra talán lenyugszik. Ne haragudj rá,
hirtelen felzaklattad. Ha lehiggad, meglehet vele majd beszélni – paskolta meg
a fejem, de én csak lehajtott fejjel meredtem a meztelen, hófehér lábaimra, és
összeszorítottam a lábujjaimat.
- Chh… - nézett félre idegesen,
és felém lépett – Majd hívlak – hajolt le hozzám, és megpuszilta fejem tetejét,
de nem válaszoltam.
- Várj, Rayne! – szólt utána
Joshua – Miért csináltad azt…? – a hangja olyan szívszaggatóan szomorú volt,
hogy bekönnyeztem tőle – Miért nyomoztál utánunk?
- Mert most már meg tudom védeni.
- Mitől…?
- Az egész világtól – és ezzel
kicsörtetett a házból, egy nagy ajtócsapódás kíséretében. Nem akartam vele veszekedni… Én…nem akartam.
– Naoki –
- ÁUH, BAZDMEG
– jajjgatott fel a bátyám, miközben átkötöttem a gézt, az arcán, másnap. Jól
szétverte a fejét a Matsuko.
- A te hibád… - morogtam –
Megérdemled, hogy szenvedjél.
- Akkor minek is kötöd át? –
ütött meg egy kurvára lenéző hangsúlyt.
- Mert anya most nem ér rá,
muszáj nekem – böktem oda unottan, és ásítottam egyet – Bár inkább aludnék
most.
- Még mindig pipa vagy rám?
- Annyira pipa, mint még soha –
tudtam le ennyivel, és miután végeztem felálltam a kanapéról.
- De faszomért haragszol te is –
rakta karba a kezét, mint valami durcis kisgyerek – Neked mellettem kéne állnod,
ahogy mindig csináltad!
- Most nem fogok.
- Ma reggel még cukrot is tettem
a tejedbe!
- Nem ittam meg.
- Miért vagy velem ilyen
ellenszenves??! Durvább dolgokat is csináltam már!! Miért állsz Matsuko
oldalára?!
- Mert megérdemelted, amit tőle
kaptál. Nero az ő nője. Nem értem, miért nem tudod őket békén hagyni…
- Mert Nero az enyém!!
- DE ATTÓL MÉG, HOGY
MEGERŐSZAKOTLAD, NEM A TIED, FOGD MÁR FEL!
- Te kurvára nem tudod milyen
érzés ez, mikor a csajnak, akiért rajongsz PALIJA VAN. Összeszorítottam a
fogam, és félrenéztem.
- Ja. Nem tudom – és ezzel
hozzávágtam a jeget, hogy rakja a monoklijára, és felsiettem vissza a szobámba,
ahol a helyem van.
– Chani –
A húgom nem
akart kijönni a szobájából. Tegnap jött haza, mikor nem voltam otthon,
(Stacy-vel mentünk el vásárolni neki bikinit, mert kezdődik a strandszezon) de
máig nem akart kijönni. Hazaügetett, felrobogott a szobájába, és bezárkózott,
gondolom ez történt, de hogy én nem láttam őt, az biztos. Nem jött ki, még enni
sem. Ha kopogtam a szobáján, csak egy elhalt „Semmi baj Chani, nincs semmi
baj”-t kaptam. Várjatok, de! Egyszer láttam őt futólag, mikor kicsoszogott, de
csak a telefontöltőjéért, és a laptopjáért jött le, de csak egy két lábon járó
pokrócot láttam belőle. A fején, mint valami csuklya, úgy pihent az anyag, elől
a kezével összefogta a takarót, hogy véletlenül se lássa meg senki és csak
mezítlábas lábain hangosan trappolva lesuhant, majd ment is vissza, becsukva
maga mögött az ajtót.
- Nero… - álltam meg az ajtaja
előtt este fele, és leraktam a vacsoráját tálcán az ajtaja elé, és leültem az
ajtó elé – Itt a vacsorád… Sajnos most főztem talán életemben másodjára, így
lehet, hogy nem lett túl jó – nevettem fel kínosan a tarkóm vakarva, és az
ajtóra néztem – Figyelj… Én tényleg csak segíteni akarok. Tudod, hogy nekem
bármit elmondhatsz. Cicukával vesztetek össze valamin? Megverjem neked?
Résnyire nyitódott az ajtó, már kezdtem megörülni, hogy ki jön, de csak a
reggeli tálcát tolta ki, és már csukta is vissza az ajtót. Lenéztem a kitolt
cuccra. Minden egyes falat ott pihent rajta, amit reggel készítettem. Egy
falatot se evett. Egy kis cetli volt a tálcára ragasztva, az hogy;
Bocsánat Chani. Minden
oké, esküszöm. Ne aggódj értem!
Szomorú ábrázattal bámultam a
lapot.
- De aggódom… Mert a hugicám vagy
– sóhajtottam, majd felállva, lebandukoltam a lépcsőn, kezemben, a reggeli
tálcával, és kisöpörtem annak tartalmát a kukába, a bögrében lévő itókát pedig,
kiöntöttem a mosogatóba. Pedig még forró csokit is csináltam. Attól fel kéne
vidulnia nem? Eddig mindig az volt. Világfájdalmas fejjel dőltem be az ágyamba.
Stacy mint aki akar valamit úgy bújt hozzám, de nekem most nem volt semmi
ilyenhez kedvem.
- Mi van a hugicáddal? –
duruzsolta a fülembe – Nem akar kijönni?
- Nem… - néztem félre – Aggódom
érte.
- Nem kell – ült fel az ágyba, és
úgy nézett rám, összefogva lófarokba barna, hullámos haját – Minden tini
lánynak szüksége van egy kis magányra.
Hát nem tudom… Sok lány ismerősöm
van, de egyik se zárkózott be ennyire tini korában, vagy csak kihagyták a
mesélésből. Nero nem ilyen. Csak régen csinált ilyet… Nem akarom, hogy megint
visszaessen abba az állapotába, mikor azzal a köcsög Kaito gyerekkel járt…
Alapból későn kelő vagyok, de
másnap reggel, valamiért korán kidobott magából az ágy. Lehámoztam Stacy
karjait a derekamról, és halkan, hogy ne ébresszek fel senkit, lehömpölyögtem a
konyhába, és kitartóan, hátha ma eszik a hugicám, elkezdtem csinálni neki a
reggelit. Még az iPhone-om is előkaptam, és megtámasztva a pirítón, előkerestem
rajta egy a rántotta receptet. Google a barátom. A tegnapi elég gyérre
sikerült, nem csoda hogy nem evett belőle csóri. Szóval ja, folyamatosan a teló
képernyőjét nézve, ide-oda pattogtam a konyhába, sőt fel is repítettem a
plafonra egy tojást, mert zsonglőrködni akartam. Ám mikor éppen gyújtottam
volna be a tűzhelyet, csöngettek. Leraktam a serpenyőt a kezemből, és az
ajtóhoz siettem. Kinyitva azt, tudjátok ki állt ott? Kettőt tippelhettek.
- Cicuka… - néztem rá furán. Én
tudom, hogy ennek a gyereknek nem az a kedves Leopárd pofája van, de most
végképp nem volt az.
- Hol van Nero?
- Neked is jó reggelt –
méregettem barátságtalanul. Most nem szimpi nekem ez a gyerek. Valami nem oké
vele.
- Csak beszélni szeretnék vele –
ő se volt velem most barátságosabb.
- Én meg nem akarom, hogy most
beszélj vele, alszik. Ám ekkor mögém nézett, én is megfordultam a tengelyem
körül, és egy pokróckupacot láttam elsietni vissza a szobája felé.
- Ja… alszik – akart befele
nyomulni – Nyugodj le ember, csak beszélni szeretnék vele! – szinte könyörögve
nézett rám, de én egész egyszerűen kitoloncoltam az ajtón, és az orra előtt
becsaptam az ajtót, és kulcsra zártam. Félbehagyva a reggelit, felvágtattam az
emeletre. A szobája ajtaja már zárva volt.
- Nero… - léptem oda.
- Sasuke volt az? – szűrődött ki
a szobájából a rekedt hangja.
- Igen, de elküldtem – és itt már
nem válaszolt. Én pedig nagyokat sóhajtva lecsoszogtam az emeletről, és
csináltam tovább a reggelijét.
– Sasuke –
Miután Nero
bátyja elküldött, kurva ideges lettem. Csak meg akartam beszélni vele,
megbeszélni ezt az egészet, ami történt. Lehetett volna telefonon is de, az nem
személyes, és én VELE akarok beszélni, és nem a telefonba. És mi az, hogy nem
hív fel, és egyszerűen ignorált?! Hívhattam én vagy ezerszer, de kinyomta a
telefont! Faszom már… Pedig még bocsánatot is akartam kérni a múltkoriért,
PEDIG EZ NEM SZOKÁSOM! De kurva ideges voltam és vagyok most is. Egyszerűen
szeretném, hogy teljes egészében az enyém legyen, nem akarom Silvermant a
képbe!! Tudjátok mi lesz? Tudjátok, mit fogok most csinálni? Szépen elmegyek az
Infernoba, jól bebaszok, és hazamegyek. Ha beleborulok az árokba, akkor ez van.
Ráadásul ott az a luxusnyaralásos fos, amit még Rayne mesélt nekem tegnap este
telefonon… Az, hogy én nem fogok lemenni a mittom’ én milyen nyaralóba, és nem
fogok ott eltölteni faszom se tudja mennyi időt, miközben ott lesz a szemem
előtt az a tetű!! BIZTOS NEM!! Ha le is megyek… rám bazdmeg kényszerzubbony
kell, mert ízekre szedem. Szóval leparkoltam az Inferno előtt, és beügettem az
ajtón. Bob nagyon örült nekem, és én is nagyon örültem neki. Rég beszéltünk,
amióta volt ez az egész hacacáré Jonathan után, szinte alig.
- Mi járatban Sasuke? – öntött ki
nekem egy pohár whisky-t.
- Jöttem feszültség levezetni – gurítottam
le rögtön a torkomon.
És kőkemény 2 óra múlva már
leittam magam a sárgaföldig. Esküszöm még Bobot is egy bombázónak láttam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése