Epilógus

Sziasztok Bonbonok!:)

Hát itt vagyok, közel lassan 4 év elteltével. Még a mai napig is kapok tőletek egy-egy kósza e-mailt, amiben arról faggatok és írtok, hogy mi lesz a történettel. Nos, teljesen igazatok van, hiszen ezer éve nem történt semmi. A 2016. áprilisában közzétett és 2017. decemberében frissített utolsó bejegyzésben elnézéseteket kértem, amiért csak így félbeszakadt egy aktív eseménydús történet, amely a kuszasága és a borzalmas írásképe ellenére is szerethető volt számotokra. A kommenteket és a mail-okat olvasva egyszerre fog el szeretetérzés és szégyenkezés amiatt, hogy ennyi lelkes rajongónk van még a mai napig és, hogy így cserben hagytunk Benneteket. Most szeretnélek Titeket kárpótolni ezért: hoztam Nektek egy befejező részt, amely évekkel később játszódik. Nem nyújtottam hosszúra és nem pakoltam bele párbeszédeket, hiszen az elrontaná a a tökéletes lezárást. Nero szemszögéből írtam meg, igyekeztem terjedelmes és szépen lezáró lenni, aminek a végén most már Ti, mint olvasók játszhatozhattok el a gondolattal, hogy ezek után milyen életük is lesz a karaktereknek.:) Egyenlőre ennyi, nem szaporítom tovább a szót, majd lentebb folytatom..:D és most akkor lássuk az epilógust, jó szórakozást hozzá!;) :*

Epilógus

– 20 évvel később –

Nero (38 éves)

            Hosszú évek teltek el a Hector Pietrasanta és a gyújtogatásos ámokfutások óta. Rengeteg csavar, fájdalom és veszteség árán végül kiderült; hogy emögött az egész mögött végig őmaga, Hector állt. Ő tervelt ki mindent a szeretőjével; Esmeraldával együtt, hogy elpusztítsa a maffiát és egy kis megfélemlítéssel kezdte. A város nagyon nehezen lélegzett fel a csak „Futótűz”-ként elhíresült és emlegetett szörnyű időszak után. A maffia családok is egy kötéllel a nyakukban, borotvaélen táncoltak. A lebukások esélyei az egekbe szöktek és tényleg voltak olyan pillanataink, amikor legszívesebben bujkálni és menekülni szerettünk volna, de nem lehetett. Nem lehetett, mert akkor azzal azon nyomban elárultuk volna magunkat és akkor vége, mehettünk volna mindannyian a börtönbe vagy épp a halálba. Mindannyiunkat megviselt ez az egész, nem csak Ankorvat lakóit. Naoki kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg; egyszer főbe akarta lőni saját magát, aztán pedig be is gyógyszerezte magát, akkor Narou épp ugyanúgy kiakadt, akárcsak az Alexander-es események kezdeténél történt autó balesetnél. Dorian és Stefan olyan csúnyán összebalhéztak, hogy Doriannal inkább hazaköltöztünk Chani házába, de mivel a bátyám féltette a saját családja biztonságát, ezért onnan is hamar tovább álltunk, egy közös lakásba. Rayne és Mimi hosszabb időre szakítottak, mert Mimi már nem bírta elviselni Rayne komoly hangulatingadozásait, ám Joshuánál sem volt valami könnyű neki. Sasuke pedig... ha nem lett volna vele az a lány, aki most is, már nem is élne. Túl akarta lőni magát heroinnal és majdnem sikerült is neki. Robert teljesen magánkívül volt, tombolt, őrjöngött és még engem is hibáztatott, hogy nekem kellett volna a fia mellett lennem. De, amikor megismertem Hope-ot, már akkor tudtam, hogy valójában ő való Sasuke mellé. Mi nem igazán illettünk össze soha, de az idő múlásával nem néztem a vele való kapcsolatomra soha rossz szemmel. Változtam. Ahogy mindannyian változtunk. Erősebbek, összetartóbbak és nagyobbak lettünk. A fiúk szakállasodtak és sármosodtak, mi lányok teltebbek és asszonyosabbak lettünk, a szülők pedig öregebbek, morcosabbak és ráncosabbak.

A gyújtogatásos esetek körülbelül 2 évig tartottak, ha jól emlékszem, utána még további 5 évig volt nehéz az életünk, amíg minden nagyjából elsimult. Ám hiába voltak azok az idők rosszak, nekem 22 éves korom óta minden napom egy áldás. Mára már a legnagyobb problémám az, hogy hogyan kezeljem a 16 éves kamaszlányomat. Nehezebb eset, mint amilyen én voltam, hiszen van belőle az apjából is bőven. Elena Thara Mendez a mi gyönyörű, arany macska szemű, vállig érő aranyhajú, karcsú testalkatú, okos, ravasz és elbűvölő nagylányunk. Mindent megadtunk neki, amire csak szüksége volt, még a nehéz időkben is. Az én családom és Dorian családja is egyaránt imádja őt, mindenhonnan szeretet kap. Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, egyből ez volt az első anyai gondolatom: hogy csupa szív szeretetben nevelhessem fel a gyermekem. Doriannal sosem voltak komolyabb problémáink, a vitáink is szinte egyből békülésbe fordultak, úgyhogy számunkra nem is volt kérdéses: megtartottuk a babát. Az esküvőm is olyan volt, mint egy álom, igazán hercegnőnek éreztem magam és életem egyik legboldogabb napjai közé sorolhatom azt a napot. Na persze nem mi vagyunk az egyetlen ennyire összetartó páros, akiknek családot sikerült alapítani. A többiek is tartották velünk a lépést. Miminek és Raynénak ott van a 15 éves fiuk; Lysander, akinek a bal szeme kék, a jobb pedig barna, haja vörös akárcsak Mimié, bőre és magassága azonban Rayne-é. Lysander nagyon okos és ficsúr, akárcsak Rayne fény korában, nem mellesleg erős érzelmek fűzik a lányomhoz, akin mostanság észrevettem, hogy neki is bejön Lys. Naná, hogy bejön, hiszen van olyan rossz fiú, mint anno a mi brancsunkbeli srácok voltak. Sasukénak és Hope-nak a gyönyörű templomi esküvőjük után nem sokkal születtek meg a 14 éves egypetéjű, fiú-lány ikreik. A lány neve Ciara, a fiúé pedig Joey. Mindkettő tejföl szőke és szürke szemű, világos bőrű, s rajtuk még kevésbé látszódik, hogy japán vér is van bennük, hiszen már Sasun is alig észrevehető volt. Viszont, ami sokunk számára a mai napig is néha megdöbbentő az az, hogy még Narounak is van egy 18 éves fia, Dale Silverman, aki kiköpött az apja. Narou 2, kicsiben. Hogy ez hogy lehetséges? Egyszerű. Kiderült, hogy Narounak voltak viszonyai, miután rájött, hogy köztünk soha semmi nem lesz a hibái után és sikeresen felcsinált egy lányt, aki viszont nem kért az anyaságból. A gyereket pedig a lehető legrosszabb emberre hagyta... Naroura, aki persze csak hosszadalmas vizsgálatok (apasági teszt, stb.) után ismerte el, hogy az ő kölyke, de nem akart vele semmit sem kezdeni. Így a fiút rendszerint Naoki neveli (mily meglepő), ráadásul mivel ők hárman laknak nem messze tőlünk, sokat találkozom velük és elkerülhetetlen volt, hogy Dale ne menjen egyszer sem Elena közelébe. Talán a sors undorító fintora, hogy Dale és a lányom között majdnem hasonló csaták zajlanak le, mint huszonhárom éve velem és a srác apjával. Dorian már figyelmeztette nem egyszer a Silvermaneket és én is, hogy addig éltek, amíg Dale nem mocskolja be és bántalmazza Elenát. Vették a lapot, legalább is Naoki igen és bár nem történik semmi riasztó, azért mégis tettre készek vagyunk.

Apropó Narou... sosem felejtettem el neki azt, amiket velem tett. A megerőszakolásokat, a manipulálásokat, az életveszélyes helyzeteket, amiket Sasuke ellen és ellenem tett, amiket Dorian ellen és ellenem tett... semmit nem felejtettem el. A mai napig is tisztán él bennem, amikor legelőször letepert, amikor még szűz voltam. Már sosem csinálhatjuk ezt vissza, de mindezek ellenére egyetlen egy dolog van, amit neki köszönhetek. Hogy mi az? Az életem. A jelenlegi életem. Mert miatta csöppentem bele ebbe az egész világba. Ha ő nem lett volna, vagy csak simán békén hagyott volna, akkor nem esek a folyó medrébe és találom meg a hullát, nem derül ki, hogy ők pontosan kicsodák, nem ismerem meg Sasukét, nem leszek erős és nem találkoztam volna soha Dorian Costa Mendezzel. Azzal a férfivel, aki még mindig egy kislány szerelmét ébreszti fel bennem, akinek a szemébe nézve nem félek semmitől, akivel minden napomat úgy élem meg, mint egy kalandot és, akinek egy gyönyörű szép angyalt szültem. Elképzelésem sincs arról, hogy ez mind mind nem történt volna meg, akkor miként éltem volna le a fiatal éveimet, hol tartanék jelenleg, lenne-e férjem (és, ha igen, ki lenne az, hogy nézne ki), lenne-e gyermekem, lenne-e egy ilyen szép hátam, egy ilyen nagy családom és egy ilyen erős énem. Fogalmam sincs. Nem is tudok belegondolni ezekbe, mert már a helyemen vagyok... és ezt egyedül mind Narou Scott Silvermannek köszönhetem. Ezt sosem mondtam neki, de szerintem tudja nagyon jól azóta, amióta a lányom 6 éves lett. Akkor éppen hazafelé jöttem Elenával gyalog a sarki boltból és vele futottunk össze az utcán. Felületes beszélgetést kezdeményeztem, megkérdeztem tőle mi újság. Tudtam jól, hogy direkt járkált arra felé, hiszen pontosan tudta hol lakunk. Hosszú percekig nézte a kezemet fogó kislányomat és csak ennyit mondott közönyös hangon: „Tudod Galambom, én mindig is irigy voltam a Mendezekre és utáltam is őket. De ez most már tízezerszeresére nőtt.” Az én válaszom erre egy félmosoly volt, hiszen ismertem már annyira, hogy tudjam, ezzel azt akarja kifejezni, hogy sajnál mindent és legszívesebben ő tenne boldoggá. Akkor este megbocsátottam neki, de nem felejtettem el semmit. Csak átértékeltem magamban pár dolgot. Otthon vár a férfi, a lányom apja, aki mindig mellettem lesz. Nem élhetek örök gyűlölettel a szívemben az iránt, aki egykor megkeserítette a mindennapjaimat, de mára már csak gyenge, megszokott piszkálódásból szúr be néha egy-egy epés megjegyzést. Neki is jár egy új esély, amit megadtam neki. És úgy tűnik, hogy eddig nem él vissza vele. De ki tudja, nem igaz? Hiába van mindannyunknak most már saját kiteljesedett élete, hiába húzódunk hátra és kísérjük figyelemmel az utódaink mindennapjait... Narou Silvermantól és a maffia alvilágától még számíthatunk érdekes csavarokra.

Nos, remélem tetszett ez a befejező kis részletecske:) sajnos ennyi tellett tőlem, ugyanis (na most jöhet az ömlengő hegyi beszéd xd) Néha-néha előkapom a laptopom és legépelek egy-két sort nosztalgiázás képpen, de már nem ugyanaz, mint amikor Kittivel írtuk együtt ezt a sztorit. Ebben megvolt az izgalom és a szórakozás, nem tudtuk előre, hogy a másik mit meg hogy fog írni. Ezért nem folytatódott végül a bandaháborús blog sem, amit szintén ezen a blogon hirdettem meg. (Még elérhetőek a bejegyzések itt: https://vikikitti-bandahaboruk.blogspot.com/) Az biztos, hogy ezek a történet vezetések életem legszebb időszakai voltak és, ha visszatér a kedvem mindehhez, akkor könyvet fogok írni. Megvannak az ötletek a fejemben, megvannak hozzá a felhalmozódott karakterek, mindössze a kedv és a kitartás hiányzik a képletből. De ez már legyen az én problémám, nem aggatom a ti nyakatokba is.:)

Nos, ennyi lettem volna Bonbonok...:)

Remélem ennyi idő távlatából így egy kicsit jobb elengedni vagy továbbképzelni a sztorit, és hogy ezzel valamelyest enyhítettem a csalódottságotokon!:) Ha bármi kérdésetek vagy véleményetek van, nyugodtan írhatjátok ide a kommentekhez vagy akár privát e-mailt is küldhettek, szívesen válaszolok nektek bármire, úgyhogy csak bátran! :* És hát ezerszer is köszönöm nektek a kitartást meg ezt a nagy-nagy rajongást, öröm volt újra sorokat írni nektek! És, hogy Frank Herbert szavait idézzem: „Igazi befejezés nincsen. Csak valahol abbahagyod a történetet.”

Legyen további szép napotok/estétek és minden jót nektek, sziasztok! <3