LVI. Fejezet

– Narou –

Mikor ott állva megláttam Matsukot velem szemben, hogy ő is itt van ezen a foson, felment az agyvizem. Már csak ő hiányzott az életemből komolyan. Három kis buzi az öltözőben képeket gyűjtöget az ÉN Neromról, Crusader belém fagyasztja a szart is a kurva nézésével, ÉS A TETEJÉBE MATSUKO IS ITT VAN. REMEK.
De szerencsémre, nem szerencsémre a kis aranyom elfutott így nem tudtak beszélni egymással, csak így én se tudtam vele egy kibaszott szót sem.. Szinte kiszippantottam a lelkét a szemmel. Amolyan „úgyis én megyek utána” arcot produkáltam nagy ívűen Matsuko felé. Amit ő egy „nem, mert én” tekintettel viszonzott. Így is tettünk. Majdnem fellökve egymást loholtunk a kis drágám után, de az istennek se találtuk meg, hiába keresgéltünk. Természetesen külön utakon, egymás félrelökve. Miközben futkároztam a tömegben, egész végig azon kattogott az agyam, hogy mi van, ha Matsuko előttem megtalálta? Mi van, ha már beszélgetnek? Viszont mikor a következő tiszteletkörömet kocogtam le, és összefutottam vele, persze Neruci nélkül, akkor viszonylag megnyugodtam. Viszonylag. De Nerot akkor sem találtam meg! Szóval majd szétrobbanva fürkésztem a tömeget, hátha ott lesz majd.
Nem volt ott. Mily meglepő! Kitartóan, kőkemény 1 óráig keresgéltem de semmi. A tömeg is lassan szétoszlott. Valószínű a törpe szar meg a zenekar előadására siet ennyire mindenki... HÁT PERSZE! Az én egyetlenem is biztos oda tart! Több se kellett, már csaholtam is a színpad felé. És kihez hoz össze a sors hirtelenjében? Na kivel? Hát nem az én egyetlen, drága csillagommal? Izgató fehér női ingbe volt, feszülős fekete cicanadrágba, és magas sarkúba. A kurva életbe Nero miért teszed ezt velem...? Ártottam én neked valaha is?

- Nero! – integettem neki már messziről, és már futott volna el ismételten, de gyorsan utána loholva a szó legszorosabb értelmében magamhoz rántottam. Hátulról, elkaptam őt, és magamhoz öleltem.

- Már mindenütt kerestelek! – szippantottam bele a hajába, de ez nem igazán tetszett neki.

- Jobb lett volna, ha meg sem találsz! – adta a tudtomra hogy bizony a pokolra kíván. Lebiggyesztettem az ajkaimat. 

- Ejnyeeee – „durciztam” – Mindig olyan gonosz vagy velem. Nem szeretem ám, ezt!

- Ajj, Narou! Engedj már el! Nincs most hozzád kedvem – nyöszörgött ellenszenvesen, és erőlködve. Nagyon próbálta kirángatni magát a béklyómból, amitől enyhén szólva beindultam.  Mindenhogy. Megőrjít.

- Meg se köszönted, amiért így megállítottam Clairék könnyfakasztó műsorát! – róttam fel neki – Pedig részben a te kedvedért is csináltam... Tudom, hogy mennyire fontos neked az a kis törpe kurva, meg a műsora... Hajjajajaj – ciccegtem a fejem rázva – Na nem baj... - sóhajtottam egy nagyot – Majd máshogy meghálálod! – kuncogtam, s a nyakába csókoltam és a fülébe suttogtam – Tartozol nekem, ezt ne feledd. És ne akard tudni milyen, mikor nekem tartoznak, és nem adják vissza a kölcsönt. Akkor nem vagyok ilyen kis kedves. Ajánlom, hogy ne kelljen rajtad behajtani... – hajoltam el.

- Mi..? Miről beszélsz? – riadt meg enyhén, mire én sunyin felkuncogtam és egyszerűen angolosan (igaz nem vagyok brit, de mindegy) válasz nélkül ott hagytam. Valójában legszívesebben ott maradtam volna még vele, akár még éjfélig is, és elszórakoztattam volna de.... azért én se egy kiskutya vagyok. Nem is leszek az. Ő lesz az én kiskutyám, nem fordítva. Hagyom had  érlelődjön magában. Vagy talán főjön a levesében... hm.. Nem tudom melyik szólás lenne ide a legmegfelelőbb. Mindegy. Szóval az idő telt, ahogy az telni szokott, lement a törpeszar előadása is, valami karácsonyi darab zenéit adták... Diótörő? Talán... És ha hiszitek, ha nem, hirtelen sötét lett. Na jó annyira nem hirtelen de határozottan az lett. Úgy elborult, hogy csak na!

Telt az idő, én leülve az egyik padra néztem Nerot folyamatosan. De hát, na. Kezdett már elég késő délutánra járni, így a gyerekkel jövő szülők lassan de biztosan haza limbóztak (hála a jó istennek), és elkezdődött a karácsonyi suli... buli vagy mi. Én meg ezt pont leszartam, mert kezdtem aggodalmaskodni az öcsémért, ugyanis mostanáig nem keresett meg. De pont mikor álltam volna fel a padról, hogy na most akkor én megyek, és lecsekkolom az öcsköst, mikor abbamaradt a zene, és megszólalt egy mikrofon hang a színpadon.

- Meglepetés következik! – kezdte nagy vidáman egy 11/B-s srác – Mindenki emlékszik a négy gyönyörű hosztesz lányra a 11/A-ból?

Egy elsöprő hangerejű "IGEN" jött válaszként a diákseregtől. Én pedig kíváncsin hegyezni kezdtem a fülem. 

- Ki akar velük táncolni, majd suli után haza vinni őket?

Nerora néztem, a szája is tátva maradt, valószínűleg fingja se volt mi folyik itt, és zavartan kapkodta a fejét. A kis édes. A diákok közül pedig vagy 100-an kiáltoztak össze-vissza, hogy ők határozottan akarják. Én csöndbe maradtam, és feszült figyelemmel hallgattam a csáveszt.

- Nem ilyen egyszerű ez! – rázta a fejét a srác – De nem ám! Meg kell értük küzdeni!
Mindenki szájából egy izgatott "Húúú" hallatszott – Ám ugye a négyből kettő kiesett, egyéb okok miatt, így akiért folyhat a küzdelem, azok nem mások, mint Nero Roosie! – itt egy lámpa Nerora világított, aki még mindig elképedve próbálta felfogni a hallottakat. Óriási taps keretezte az ő bemutatását – És Lena Freeman! – világított most egy lámpa Lenára. Az taps itt se maradt el azért. A tudatalattim pedig már gyűrte fel a pulcsija ujját amolyan „Mindenkit szétkapok” stílusban.  Nem volt kérdés hogy indulok a versenyen. Fel kellett sorakozni az udvaron az indulóknak. Miért az udvaron? Milyen verseny lesz ez? Igazából lefostam. Akármi is az, indulok. Még hogy más vigye haza Nerot. Azt már nem. Szinte elsőként  értem ki az udvarra, és prüszkölve ugyan, (nem bírom, amikor parancsolgatnak nekem, hogy mit csináljak) de beálltam a jó oldalra. Na ezután kissé kiakadtam.
Kissé. Tudjátok hányan álltak be? Van fogalmatok róla hány csávó akarta hazavinni Nerucit és táncolni vele?! Minimum 50-en!! A 80-ból akik indultak! A maradék 30, a Lenáért folyó küzdelemre várt.

Na és most, hogy tudjátok kik álltak be?! Leon ficsúr... Ki más (megölöm)? KAITO! (Akire eléggé durván kiakadt ezért a nője...őt is megölöm), és MATSUKO!!! ŐT ÖLÖM MEG A LEGJOBBAN. Mikor megláttam, ahogy beáll, több mint húsz módon tudtam volna akkor és ott elvágni a torkát. Egymást szuggeráltuk, egész végig. Szerintem már nem is pislogtunk. Mikor mindenki felállt megjelent a 12.-es csávó és közölte hogy futóverseny lesz! Na itt alább hagyott a versenyszellemem. Mi? Kiderült, hogy aki először körbefutja az iskola egész területét, és elsőként tér vissza átszakítva a majd kifeszített szalagot, az nyer. Pislogtam kettőt. Mi?.... Ám mire észbe kaptam már megszólalt a sípszó, és a testem reflexszerűen mozdult. Úgy rohantam, mint a bűn. Komolyan. Mintha rakétából lőttek volna ki. Nem volt kérdés hogy én vezettem a sort, annyira felpezsdült bennem az adrenalin, hogy ahelyett hogy kikerülten volna, még a portás autójának a tetején is átugrottam, mint valami elbaszott nagymacska. Ám nem sokkal később Sasuke is beért. Ott rohant mellettem, végig kihívóan a szemembe nézve. Ha az egyik gyorsított, a másik is adott rá még kakaót kétszer annyit. Az út felénél mintha valami elsuhant volna mellettünk, de azt hittük, hogy csak egy kisállat, aki beszökött a suli területére. Szóval ja. Annyira komolyan vettük ezt az egészet, hogy párszor kigáncsoltam, és ő is engem. Egyszerűen sehogy se tudtam lerázni ezt a tetvet!! (A többiek amúgy minimum 6-7 méterrel mögöttünk rohantak, onnan Leon és Kaito futott még talán gyorsan.) Ám én hiába előztem meg Matsukot, mindig ott volt mellettem. A jóisten se tudja hogy került mindig mellém, de a homlokomon már kidagadtak az erek, a szemem vérben forgott. A suli sarkánál én csúszva vettem be a kanyart, így egy kis előnyt szerezve. De ez a sikerélményem sem  sem tartott sokáig, MERT MATSUKO ISMET BEÉRT. Már tisztán láttam a célvonalat, szóval gyorsítottam, már a fogaimat is összeszorítottam. És befutottam. Végre. Ám a szalagot nem éreztem. Mi a fasz. Ott lihegtünk a térdünkön támaszkodva Matsukoval, mikor egy mikrofon hang szólalt meg.

- A másodikok is befutottak holt versenyben, Narou Silverman  és a random kékesfekete hajú gyerek, akinek nem tudom a nevét!

Második!!?? Egy emberként kaptuk fel a fejünket Matsukoval. KI AZ ELSŐ?! És célvonal mellett állt törölközővel a nyakába, szívószálas üdítőt iszogatva.... MIMOZA!!!! Aki felénk fordulva csak mosolyogva egy béke jelet mutatott felénk. Megölöm, megölöm, megölöm.

– Mimoza –

Na ne szaladjunk előre annyira. Kezdjük az elejétől. Nos igen, megkaptam az első olyan csókomat, amit még én is akartam, és nem csak úgy septibe lekaptak. Ilyen élményben sem volt részem még. Az arcom a vörös minden színében pompázhatott. Rayne egyre közelebb és közelebb húzott magához, a derekamnál fogva. Majdnem meghaltam zavaromban, komolyan. Fúh te. A szívem majdnem kiszakadt a helyéről, szinte fájt. Már értem milyen lehet a szívbetegeknek. A karjába kapaszkodtam, és próbáltam nem bekönnyezni. Nem esett rosszul, nehogy azt higgyetek, csak nagyon zavarban éreztem magam, és ha megijedek vagy zavarban vagyok, akkor bekönnyezek. Később viszont a nyelvét éreztem a számban. Enyhén szólva frászt kaptam. Hirtelen felindulásból, lendületből fejbe vágtam a kezemben szorongatott vonómmal.

- ÁÚCS! – kapott a tarkójához elhajolva, és kissé hátra ugorva – Auuuh.. – simogatta a támadásom helyét – Ezt meg miért kaptam?! – nézett rám szenvedve.

- Ne...Nem tudom – pislogtam nagyokat elvörösödve és a vonómmal legyezni kezdtem magam – Zavarba jöttem - közöltem makogva, még mindig próbálva összeszedni a gondolataimat – Jajjj – legyeztem tovább az arcom sóhajtva és kényelmesen a falnak dőltem – De meleg van! – fújtam ki magam.

- Vörös az arcod – huppant le vissza mellém, és az arcán szórakozott vigyor ült – Azért vagy ennyire zavarban, mert megcsókoltalak?

- Ez nem csók volt! – ráztam a fejem tiltakozón. Erre felszaladt a szemöldöke.

- Hanem? Síelés vagy mi?

- Szeretlek puszi! – adtam az egyértelmű magyarázatot.

- Szeretlek puszi?

Hevesen bólogattam széles vigyorral, majd eszembe jutott a próba, és egy puszival elköszönve Raynetól már siettem is le. A próbát illetően háát... kevés időnk volt. Elég kevés. Szóval csak gyorsba elpróbáltuk párszor és már kezdődött is az előadás. Juhhú! Mit is akarok mondani….? Ja, igen!

Tchaikovskytól a Diótörő című darabot adtuk elő amúgy. Mivel eléggé szedett-vedettek voltunk, ezért a csellista és a másodhegedűs tévedt pár hangot, de egyáltalán nem volt feltűnő. Mikor lenéztem ott állt az első sorban Rayne és Nero, akik büszke ábrázattal meredtek rám. Így, mint egy világi idióta, vigyorogva játszottam tovább.

Miután lefojt az egész nagy nehezen (igen, nagy nehezen, mert ezt még a legnagyobb jóindulattal sem nevezném zökkenőmentesnek), innentől egész végig Rayne és Nero nyakán csüngtem... meg pinyátákat kergettem egy sátáni kacaj kíséretében. Sőt!! Még Narouhoz is odamentem, hogy megköszönjem, amit az előadásért csinált, de az így festett;

„- K... K... – ez a köszönöm próbálkozása akart lenni. Nem bírtam egy olyan embernek, mint Narou, ezt kimondani.

- Heh? - ez Narou kultúrált megnyilvánulása volt.

- K... K....

- Mi van?!

-K...- vettem egy nagy levegőt, de.. – KI NEM ÁLLHATLAK! – hordtam le.

- MOST MEG MI BAJOD VAN?!

- AZ, HOGY MÉG ÉLSZ! MIKOR SZÁNDÉKOZOL MEGDÖGÖLNI?!

- NAGYON SZÍVESEN MIUTÁN MEGFOJTOTTALAK!”

Na a köszönetnyilvánításból ez lett. És ugye jött a várva várt futás. Hehehe. Egy szóval se mondták, hogy lányok nem nevezhetnek, szóval több se kellett, neveztem. És hogy miért? Mert nem bíztam a többiekben, és féltem hogy Narou nyeri meg... szóval neveztem. Elég bolondnak nézhettem ki, mert amikor mindenki elkezdett rohanni, mint a veszett egerek, én leghátul szökdécseltem szépen, lassan. Ám mikor láttam hogy az előttem haladók nagy része kifulladt, mert rögtön teljes sebességgel kezdték, én megálltam, megigazítottam a pulcsim, és felgyűrve az ujját ki lőttem magam. Senki se vette észre, ha elsuhantam közöttük. A törpeség előnye.

Mikor beértem a célba, átszakítva a szalagot, Nero a nyakamba ugrott. Gondolom megkönnyebbült, hogy legalább nem Narouval kell hazamennie.

- Akkor elfogadod a nyereményt? – kérdezte odalépve hozzám mikrofonnal az a 11.-es létra.
- Ü-üm. Valószínűleg átadom Matsukonak, nekem csak az volt a lényeg hogy ne Narou nyerjen! – mosolyogtam – Meg amúgy is barátom van.

- Barátod? – lepődött meg a mögöttem álló Rayne, aki éppen a hajamat törölgette,

- Igen – pislogtam nagyokat, majd eleresztettem egy vigyort – Te, nem?

– Narou –

Miután megtudtam, hogy a törpe kurva megnyerte, sőt még át is adta a nyereményét, AZAZ AZ ÉN NEROMAT Matsukonak, ott mondtam azt, hogy mára elég. Vérszemet kapva, magamra rángattam a dzsekim, és kiviharoztam az iskolából. A kocsihoz érve kivágtam az ajtaját, és bepattantam a volán mögé. Oldalra fordulva láttam, hogy az öcsém még mindig alszik...
- Kelj már fel! Menjünk haza, mert mindjárt felrobbanok, majd mesélek! – csettingettem az arca előtt, erre általában fel szokott kelni. De most nem tette – Hallod te buzi?! – löktem meg, mire ugyan kissé oldalra dőlt, és kiesett a kezéből a (most már üres) kávés flakon, amit adtam neki, de még mindig nem kelt fel. Fejbe vágtam, téptem a haját, fülébe kiabáltam, belerúgtam, de nem rezdült meg. Majd bevetettem még azt is, hogy a fülébe cuppogok (azt ki nem állhatja) de egy izma se rendült rá, csak aludt tovább. Vagy a fasz tudja mit csinált. Kezdtem pánikba esni, a szívem kihagyott egy ütemet, majd felgyorsult.

- NAOKI! – estem pánikba enyhén, és utolsó reményként rángatni kezdtem a vállát – NAOKI MI A FASZ BAJOD VAN?!