XXII. Fejezet

– Narou –

Mi az anyám? Csak így szolidan megkérdezem... Mi az anyám?! Úgy bebasztam a fejem a mögöttem lévő szekrénybe te… de úúúgy!! Ráadásul jól felpofozni se tudtam a nőszemélyt, mert az meg kinyargalt, mielőtt a taslit kioszthattam volna. Már vagy három féle képpen elképzeltem, hogy erőszakolom meg és verem halálra ezért, és már komolyan elhatároztam, hogy meg teszem, ám mikor felálltam, menthetetlenül szédülni kezdtem.

- A kurva életbe… - vakartam meg a fejem hátulját, beletúrva a hajamba, ugyanis jól bebasztam ott a kobakom. Nem elég a reggeli fejfájásom, most még agyrázkódást is kapok. REMEK. Olyan szép ez a nap nem? A madarak csicseregnek a fán…

- Szerintem menj le az orvosiba – nézett rám kissé lekicsinylően Crusader - Senki se akarná, hogy összehányj itt mindent – ezzel a helyére ment. A háta mögött kinyújtottam rá a nyelvem, és lenéztem. Fasznak atyáskodik mindenki felett. Esküszöm, anyák napján veszek neki egy virágot. Fuuuh. De mindezeket félretéve helyeseltem az ötletét. Hogy miért? Mert így kihagyhatom az irodalmat. Fasznak van kedve beülni. Ráadásul ne egy szexi tanár nénit képzelj el! Neeeem, ez egy rohadt vénember. Akinek mindenhez van valami történetet. Megszólalsz hogy „Jó nagyot szartam ma reggel” és vagy egy órán keresztül mesél egy ehhez kapcsolódó történetet. Eszméletlenül idegesítő.

- Te meg mit nézel? – háborogtam a ficsúrra nézve, aki rohadt epésen próbálkozta kiszipolyozni a tekintetével a lelkem. Alap esetben jól kiröhögtem volna, de rettentően fájt a fejem, ezért sokkal harapósabb vagyok, mint galamblelkű kedvemben.

- Semmit – válaszolt tök nyugodtan, majd közelebb lépett hozzám egy lépést és elég zabosan a képembe sziszegte, amit mondani akart:

- Csak adni akarok egy jó tanácsot.

- És még pedig? – gúnyolódtam.

- Melegen ajánlom, hogy akadj le Neroról - ezzel ő is elszambázott. Ejnye-bejnye… szóval ez a kis jófiú álca csak sallang, kerítés a kínzókamra körül mi? Bár Leon nem az a fószer, akiből kinéznék ilyesmiket, de ki tudja. Ma már semmit sem lehet tudni, a látszat néha csal, meg minden ilyen baromság. Mindegy. Levánszorogtam az orvosiba, ott ültem a váróteremben egy fél órát, mert a fasznak se akartam felmenni órára, de végül mikor kijött a nővér, méltóztattam be is andalogni a „rendelőbe” Na ez se egy szexi nővér, az biztos! Vérbeli csatakanca bazdmeg. Feltupírozott ősz hajjal, nagyi szemüveggel és geci, ez mindig megméri a lázad. Beszarsz. Bemész levágott végtagokkal, kinyomott szemekkel, a spiné akkor is megméri a kibaszott lázadat. Szóval igen, a lázam meg lett mérve, 36.4 ha valakinek ettől teljes lesz az élete, hogy tudja mennyi Narou Silvermannek a testhőmérséklete egy átlagos reggelen. Végül felvilágosított engem, hogy jól beüthettem a buksim, mert hogy eléggé furán megyek. Na, akkor támadt kedvem megmondani neki, hogy fogsz te még furán menni kisanyám, ha most lekeverek neked egyet. A vérprofi doki nem? Mikor kellőképp lemérte a derékbőségem (?) és a vállszélességem (??) és a súlyom (???) nagy ívűen informált arról, hogy nekem bizony agyrázkódásom van és, ha hányingerem lesz, vegyem be a gyógyszert, amit majd adni fog. Nos, előbb kitoloncolt a rendelőből, egy „Menj órára!” motyogással, minthogy a gyógyszert odaadhatta volna, szóval az egyetlen, amit tehettem az az volt, hogy fej lehorgasztva felszenvedek a terembe. Megbeszélem apámmal, hogy rúgja ki ezt a repedtsarkút, vagy megölöm. Már éppen fontolgattam az öngyilkosságot, mikor felérve az második emeletre, azt látom, hogy Neruci éppen indul le büfébe. Olálá!

- Kincsem! – álltam el az útját Mikor rám nézett, az arca elég fakó lett, és a szeme kétszer akkorára tágult, mint amekkora normális helyzetében.

- Ha.. Hagyj Narou – próbált volna kikerülni, de én akkor is elé léptem.

- Agyrázkódásom lett – tudattam vele a „jó hírt”.

- Csodás – ment volna el ismét mellettem, de nem igazán akartam engedni – Narou, engedj már! Bocsi, oké?! – nézett a szemembe indulatosan.

- Bocsi?? – szaladtak fel a szemöldökeim – Nekem nem kell a bocsánatod aranyom, tudod, hogy sohasem haragudnék rád – húztam vigyorra a szám, és fél kézzel megsimogattam az arcát, amire összerezzent.

- Akkor mit akarsz?! – de a hangja még mindig nem elég barátságos…

- Hogy mit? Azt, hogy ne legyél buta.

- Mi? – háborodott fel.

- Gondolkodj, Csillagom – csavartam mutatóujjam köré az egyik tincsét, majd a füléhez hajoltam – A lakcímkártyád a pénztárcádban van már, Galambom? Nehogy elhagyd ismét – pusziltam meg a füle mögött, majd elhajolva az arcába kuncogtam és távoztam. De nem csak mellőle, hanem az iskolából is. Én agyrázkódással tuti nem maradok bent.

– Mimoza –

Hogy mit csináltam egész nap? Gondolom, nem új dolgot fogok nektek azzal elárulni, ha azt mondom; videó játék. Kijátszottam a Fatal Frame 2-t, majd az Outlast is elkezdtem, azzal 3 óra alatt végeztem. Ez azért dicsőség nem? Na jó, volt, aki már 1 óra, 50 perc alatt is kivitte de hát na… nem használtam walkthrought szóval így nehezebb volt. Joshua amúgy, mint mindig, most is ritka cuki volt, végig ott csücsült mellettem, és nézte ahogy játszom. Mivel nem szuperált be a munkahelyére ezért nagyon mást nem tudott csinálni. Párszor lement nekem kajáért, csinált nekem teát, stb. Amit elég sokszor tett meg, ugyanis éhesen én többet eszem, mint átlagosan. Hát reggelikor ott ültem a zsebkendő tengeremben a konyhaasztalnál, és oly éhes szemekkel és megbűvölt tekintettel bámultam a fazék felé, mintha a kondért és a sütőt is abban a pillanatban úgy fel tudnám falni, hogy még morzsájuk sem maradna. A mosogatással meg Joshuanak nem kellett bajlódnia, garantáltan úgy kifényesítettem a tányért használatom után, hogy csak úgy ragyogott. Aztán tíz körül megfájdult a buksim, szóval ledőltem az ágyra, ő adott nekem fejfájás csillapítót, aztán ott ült mellettem és átvéve tőlem a konzort játszott tovább, én pedig néztem. Tudom, érdekes, eseménydús életünk van. Az hétköznapjaink nagy része csupa kaland, móka és kacagás! Mikor már kivitte 2 óra alatt (!! a kis kocka) az Amnesiat, akkor rám parancsolt, hogy takarodjak aludni, vagy leüt baseballütővel és másnap reggelig nem kelek fel. Nos, mondanom se kell, az utóbbi ötlet valahogy nem nyerte el a tetszésemet… valahogy nem. Majd legközelebb. Mondtam, már hogy a bátyám tömény gyengédség, és gondoskodás? Szóval, ja. Bealudtam. Hálát adok minden feljebbvalónak, mert ez a szundikálásom rémálmok nélkül telt el, aminek eszméletlenül örültem. Délután fél négy körül tértem magamhoz, mikor a csengő is megszólalt a földszinten. Egyből kipattant a szemem. Nero lesz az! Természetesen Joshua nyitott ajtót, mert ő éppen az uzsonnámat csináltam. Illetve hála a vékony falaknak, nyilvánvalóan hallottam a párbeszédüket.

- Szia, Nero – köszönt Joshua.

- Szia.

- Mimi fent van a szobájában, épp uzsonnát csinálok. Te kérsz?

- Áh, nem köszi. Hogy van?

- Épp alszik fent, valószínűleg ha fel kell jobban lesz.

- És te nem dolgozol?

- Nem, ma szabadságon vagyok.

- Mimi miatt?

- Ja, na menj fel, mert szerintem, már hallgatózik. Megérezte az illatodat.

Nero felnevetett.

- Rendben. És ez után pár másodperccel nyitódott a szobaajtóm.

- Neruciiiiiii – pattantam ki az ágyból és a nyakába ugrottam. Ő csak nevetve megsimogatta a fejem – Mi volt a suliba? – hajoltam el, és leültem az ágyra várva a meseidőt.