XVI. Fejezet

Rayne része +18–-at tartalmaz!!

Rayne –

- Kérem! Feleségem van, aki terhes! – nézett rám könyörögve. Én pedig csak ciccegve ingattam a fejem.

- Ez kár – raktam le a „szerszámos ládikámat” a nagy vasasztal melletti székre.

- De kérem! Visszafizetem! Ígérem! – már sír. Ez szánalmas.

- Ezt mondta apámnak két hónappal ez előtt is. És egy fityinget nem láttunk magától és fel is szívódott egy hónapra. Mégis mit jelentsen ez? – beszéltem az orvosi maszk mögül nyugodtan, és keresgélni kezdtem a szerszámos készletemben a fogómat. A fenének se találom... enyje.

- Csak féltem! Féltem, pont ettől! De ahogy lesz pénzem, visszafizetem! – zokogott. Még szánalmasabban fest, mint eddig. Talán kivághatnánk a nyelvét, akkor máris nem beszélni olyan sokat.

- Már késő hapsikám – találtam végre meg a keresett szerszámot és az asztalhoz lépdeltem kecsesen, majd leguggolva szemügyre vettem a körmeit, az államat vakargatva.

- Mi… Mit akar? – kezdett pánikba esni, de én begyömöszöltem a száját a zoknijával, ami ott pihent a vasasztal mellett.

- Csssst – raktam a mutatóujjam, nyugodtan az ajkaim elé – Ajánlom, hogy szorítsa össze a fogát, ezt nem szokták szeretni.

Ezzel a körme alá nyúltam a fogómmal, és elkezdtem lehúzni azt. Visított, mint egy malac, akit vágóhídra visznek. Ezt még a rögtönzött szájpeckem se tudja elnyomni. Rángatta a kezét, de a vasláncok erősen tartották. Nem akartam gyorsan lehúzni, abban semmi jó nem lett volna, lassan húztam. Egyre lassabban és lassabban. Kezdek beindulni. Nem, ez nem OLYAN beindulás… ez más. Sokkal másabb. Mikor végre megszabadítottam a körmétől, ami ott pihent a fogó két fele között, felegyenesedtem és a szeme elé tartottam. Eddig lihegett és „pihent”, de amint ezt meglátta ismét eszeveszett, kétségbeesett és mind emellett hiábavaló rángatózásba kezdett. Lekevertem neki egyet-kettőt, amitől rögtön befogta.

-          Ne hangoskodj, ez baromi kiábrándító mikor ilyen szánalmas valaki. Viseld férfiként!

Ezután a meztelen mellkasát kezdtem el vizslatni, hosszú ujjaimmal ismét az államat vakargattam elmerengve. Ezután ismét a szerszámos ládámhoz léptem elővettem egy igen hasznos kis eszközt, a csipeszes kést. Olyan, mint egy egyszerű csiptető, azzal az apróbb különbséggel, hogy ezzel akár lenyisszanthatnám a kis nyelvedet, a ráerősített pengék segítségével. Mikor ezt megtaláltam, kuncogva vissza is sasszéztam az alanyomhoz. A mellbimbójához helyeztem ezt a kis szerkezetet és úgy, ahogy volt, lenyisszantottam a mellbimbóját, majd a másikat is. Újabb idegesítő rángatózás fesztivál követte ezt, de ismét kapott kettőt, amitől nagyjából abbahagyta. Mivel pihenőt akartam neki adni, ezért a pincében lévő kis szekrénykéhez léptem, és elővettem belőle a szegecses korbácsot. Egy-két darab a mellkasból és a hasfalból… nem fog hiányozni neki úgy érzem. Visszaléptem az asztalhoz és először a mellbimbójára csaptam vele. Ordított. Ilyen ordítást te még nem hallottál. Azt akartam, hogy sínylődjön, ezért ez az ordítás zene volt füleimnek. Behunytam a szemem, és élesen beszívtam a levegőt. De hiányzott ez. Ismét kapott egyet ugyan oda. Aztán egyet a hasára, a mellkasa közepére, a bordáira. Komplett darabog hullottak ki az emberünkből, amit a kis kampók szakítottak ki belőle. Már láttam a szemén, hogy realizálta: Innen nem jut ki épségben. Jól gondolta. Ha ki is jut innen, kezeskedem róla hogy örökéletében nyomorék maradjon. Akár lelkileg, akár testileg. Mikor már megkapta a huszadikat is a szegecses korbácstól, megköszöntem az eszköz hősies szolgálatát, és félrehajítottam őt padlóra. Ezután ismét a fogót vettem a kezembe, és a fejéhez lépve, kivettem a szájából a zokniját. Meggyötört arca volt, az átélt szenvedés visszatükröződött lazac színű szeméből. Valahogy nem tudott megérinteni a helyzet. Vagyis nem úgy érintett meg, ahogy egy átlagos gondolkodású embert meg kellett volna érintenie. Élveztem. A száját kifeszítettem egy olyan eszközzel, amit az orvosok szájműtétekhez használnak. Apa szerezte be ezt nekem, még két hónapja azt hiszem… Éppen valami ügyet intézett egy kórházban, és ott pár orvost össze is szedett, és a saját szolgálatába állította őket. Onnan van ez a cucc is. Szóval kifeszítettem a száját. Ez után a fogóval végzetes csapást mértem az egyik metszőfogára. Kihúztam. Úgy ahogy volt, érzéstelenítő nélkül. Majd sorban az összeset, egytől egyig. Mikor már mind a 32 ott hevert egy kis fém tálban magam mellett, a fószerre néztem. Szájából vízesésként ömlött a vér, szemei eresre sírtak voltak, eddig napbarnított arcbőre hamuszürkévé vált. Ezért éri meg, ezért az ábrázatért. Most egy kis vegyületet vettem elő a táskámból. Nem mást tartalmazott ez a kis üvegcse, mint hypo, citrom, só és ecet keverékét. Fincsi nem? Ezzel a jó kis cuccal, belocsoltam az előző zoknit, és ismét a szájába nyomtam. Csíphette eléggé, ugyanis vergődni és vonaglani kezdett. Megfordult a fejemben, hogy talán abbahagyom, de rájöttem hogy ez még nem elég. Távolról sem elég. Előkaptam rejtekéből az egyik bőrostoromat.

– Sasuke–

Már tényleg azon voltam, hogy leülök, és megvárom, amíg méltóztatja ideadni.

- Ne szórakozz Silverman, add ide! – ekkor megcsörrent a telefon – Fel ne merd venni! – figyelmeztettem. Fasznak se kell még egy ilyen szánalmas telefonhívás, mint amit előbb lenyomott.

- A törpe kurva az – konstatálta és szerencsére lenyomta. Valamilyen szinten megkönnyebbültem. Ez az a Mini volt… vagy Mimi. Őt szokta törpe kurvának hívni. Nem ismertem a csajt túl közelről, csak Raynen keresztül, ugyanis oda meg vissza van a csajért, de most már azt is tudom, hogy a kocsiban ülő szöszinek barátnője. Remek. Egy új dolgot tudtunk meg ma. Csak épp azt nem, hogy Narou miért él még mindig.

- Hát ez csodálatos, most már ideadhatod – néztem rá merő unalommal, ami őt szemmel láthatóan idegesítette.

- Miért ilyen nyomott mindenki? Sose fogom megérteni, nincs bennetek elég élet – dőlt a lépcső korlátjának idegesen fújtatva.

- Benned pedig ész nincs. Na. Add már ide – közeledtem felé, mert most már komolyan elegem volt.

- Minek kellenek neked ezek? – förmedt rám.

- Ezt inkább én kérdezhetném! Erre akarod kiverni vagy mi? A képeit úgy sem nézheted meg! Na, ne szórakozz, add már ide!

- Nem – jelentette ki lazán és futásnak eredt. Remek, fogócska. Nem tudom, meddig kergetőzhettünk a házban, de sikerült utolérnem egy idő után, és a szó legszorosabb értelmében, rávetettem magam. Ott bunyóztunk a földön, mint ha valami nagyon fontos lenne a tét, pedig csak a csaj telefonja és pénztárcája. Hát ez fantasztikus, legközelebb az utolsó cipőért kell majd verekednem a butikban, középkorú nőkkel, mert a szöszi épp megkér, hogy ugorjak már be neki érte.

- Van fogalmad róla, mennyire utállak Matsuko? – sziszegte a képembe, mikor a gallérját szorongattam rajta ülve.

- Azt hiszem, van egy sejtésem – ugyanis én is körülbelül annyira utálhattam őt, ha nem jobban.

- Akkor most már érted, hogy miért akarlak itt és most megölni!

Bemostam neki egyet, mire ő visszamosott, de végül kicsavartam a kezéből a cuccokat, és leugorva róla, a bejárati ajtóhoz igyekeztem.

- Késő Matsuko! – ordított még utánam, mikor már mentem volna ki – Már meg van, ami kellett nekem!

Nem értettem miről beszél, szóval figyelmen kívül hagyva, kiigyekeztem a kocsihoz, de át kellett másznom a kerítésen, ugyanis, az elektromos ajtó nem volt hajlandó kinyitódni. Remek. Lezárta. Sikeresen átvergődtem, leszakítva a pólómból egy darabot. Nem kellett sokat várni, de a szöszi is kipattant az autómból, ám mikor meglátott kissé megtorpant és tágra nyílt szemekkel végigmért. Ja, nyilván eléggé csapzott lehetek.

- Hát.. öhm..

- Tényleg nem adta oda aranyosan – böktem oda idegesen, majd a kezébe nyomtam a pénztárcáját.

- Köszönöm szépen! – virult ki egyből, mikor átellenőrizte a cuccokat, hogy minden rendben van-e.

- Még pénzt se vett ki belőle! Jajj, nagyon köszönöm! – ölelt meg, mire én eléggé lefagytam. Most erre mit kéne reagálni? Ha visszaölelem, az buzis, ha nem akkor flegma geci leszek. Az utóbbit választottam. Ám mikor egy pillanatra, a kocsiból visszanéztem a Silverman házra, Narou állt az ablakban, és vérfagyasztóan méregetett, mintha belátna a kocsi üvegen át, egészen a vesémig. De ez más tekintet, mint ami neki szokott lenni. Ez, valahogy más… De nem volt időm sokáig gondolkodni, mert a zsebemben csörgött valami. Upsz, a telefont elfelejtettem visszaszolgáltatni. Viszont ekkor elkövettem egy óriási hibát. Reflexből felvettem, mire a szöszi elkerekedett szemmel, körülbelül a pokolra kívánt a tekintetével, és a kezével hadonászott, hogy „Mit művelsz te szar!? Rakd le azonnal!”. Ám nem tudtam, mert már a vonal másik végén megszólaltak.

- Halló? – egy fiú hang. Ki ez? A pasija?

- Halló…? – válaszoltam bizonytalanul.

- Várj, te ki vagy? A múltkori gyerek? Az a Leo….párd?

- Mi? Leopárd? – itt Nero megrökönyödve a homlokára csapott – Nem, én Sasuke vagyok. Sasuke Matsuko.

- Miiiiiiii?! – kapott majdnem szívrohamot a pofa a vonal másik végén – Hol a húgom?! – áh szóval a bátyja lehet.

- Nyugi, itt ül mellettem.

- MELLETTED?! Visszavetted a másik csávójától? Hát mik folynak itt?! A hugi annyi szappanoperát nézett, hogy már bele is csöppent egybe? Figyeljél testvérem, azért itt meg kell beszélnünk a részleteket. Mennyi kecskét adsz érte?

- Kecskét? – pislogtam nagyokat, de Nero inkább kikapta a telefonját a kezemből. Na, nem csak a hugi hülye, de a bátyó is.