XIII. Fejezet

– Nero –

            Nem ragoznám azzal a „mesélést”, hogy Chani persze, amint haza ért, folytatta a szokásos testvéri csipkelődéseit, amit én nem hagytam válasz nélkül… Szóval tömören az estém nulla tanulással, sok-sok ökörködéssel, pudingfőzéssel, facebookozással és némi sorozatnézéssel telt el. Sőt, majdnem éjfélig maradtam fent, aminek következtében persze másnap reggel úgy festettem, mint egy zombi, aki most kelt fel százezer éves földalatti rohadása után. Hiába tettem egy kis púdert meg szempilla spirált a fejemre, alig akart javítani valamit az álmos képemen. Ilyenkor mindig irigylem a tökfej tesómat, aki – mint minden reggel – most is az igazak álmát alussza… Más kérdés, hogy minden reggel, mikor elhaladok a nyitott ajtós szobája előtt, más-más pózban találom meg aludni. Ma például félig lelógott az ágyról… De úgy, hogy a feje már a parkettán volt. Majd csak kitöri a nyakát ez a szerencsétlen, na mindegy.

A suliba természetesen Narou sem hagyhatta figyelmen kívül magát. Egyre jobb belépőket kreál, csak nekem, amiből már nagyon elegem van… Már most, pedig még csak ez lesz a második napja, hogy egy suliba járunk és épp ő is itt van. És persze muszáj volt megharapnia az arcom!!

- Hülye köcsög – morogtam az orrom alatt az arcomat dörzsölgetve, miután elment ez a tajparaszt.

- Mutasd – fordult felém Mimi és lejjebb hajolva hozzá, megmutattam az arcom neki – Hát… Látszik pirosan a fogsora, de el fog múlni – vette szemügyre.

- Tök jó – tettem oda ismét a tenyerem, hogy ne lássa senki.

- Várj, próbáld meg eltakarni a hajaddal! – ötletelt, mire kibontottam a copfomat és vadul igyekeztem beállítani úgy a hajzuhatagomat, hogy ne lehessen látni.

- Jó reggelt, lányok – állt meg mellettünk Leon.

- Szia – köszöntünk vissza szinte egyszerre – Na, jobb már? – kérdeztem barátnémtól.

Óvatosan elhúzta a száját és megrázta a fejét.

- Egy fokkal igen, de még mindig látni, itt – mutatott a saját arcán egy pontra, ahol elvileg látszódik a harapás.

- Ajjjj!!! – hörögtem – Rohadjon meg az a rákos, fasszopó, köcsög!!! – káromkodtam el magam egyáltalán nem nőiesen, amitől páran felém fordultak, de amolyan „mivan?!” tekintettel meredtem rájuk. Kemény vagyok. Se.

- Mi történt? – kérdezte Leon nagyokat pislogva.

- Narou megharapta az arcom – nyafogtam – Hé, amúgy, hogy értette, hogy nem szabadulok meg tőle?! – kaptam észhez.

- Én tudom – mondta Mimi és az arca tiszta mérges lett – Tegnap mikor Rayneval be akartunk menni az igazgatóhoz, épp meghallottunk egy igen fontos tárgyalást…

- És? – faggattam.

- Épp a Silvermanek apja volt odabent.

- Éééés?! – nyújtottam el a kérdést, sürgetésképp.

- És, hát… Szóval… A csávó felvásárolta az iskolát – bökte ki, nekem meg ettől még a szám is tátva maradt. Leon reagált helyettem is:

- Úristen, ezt nem hiszem el… Most komolyan?!

- Uhumm – bólogatott Mimi.

- Mennyi pénze lehet azoknak…

- Sok – jött az egyszerű válasz barátosnémtól – Nem baj Nero, majd én megvédelek – ajánlotta fel kedvesen, mire végre magamhoz tértem ettől a sokktól. Megeresztettem egy halovány mosolyt és csak bólintottam egyet.

- Inkább menjünk órára – ajánlottam fel, így felmentünk a termünkbe. Körbe néztem, s amint megakadt a szemem Naroun, egy eléggé utálatos arckifejezéssel jutalmaztam, majd mielőtt bármit reagálhatott volna, inkább elfordultam és a tekintetemmel kerestem egy üres padot. Lehetőleg egy jó távolabbit ettől a nyomoronctól.

- Nyugi – suttogta a fülembe Leon, miközben megfogta a vállaimat.

- Én nyugodt vagyok – füllentettem. Valójában dühös voltam. Mi az, hogy csak így felvásárolják a sulit ezek a férgek? Ilyen nincs. De ezek szerint, még is…

Mimivel leültünk az ablak felöli padsor negyedik padjába (én ültem belül, haha), Leon meg egy haverja pedig mögénk, előttünk pedig a stréberek ültek. A középső padsort pedig elfoglalta két lány meg négy srác. Narouék pedig a fal felöli padsor utolsó előtti padjában ücsörögtek. Persze, ahogy körbe siklott a tekintetem a termen, láttam, hogy Mr.Halálmadárvagyokésmegharapomazarcod eléggé szúrósan méregeti Leont. Aztán, ahogyan ezt kiszúrtam, épp becsöngettek.

- Milyen óra is ez? – kérdeztem Mimit.

- Ez, kérlek szépen nyelvtan.

- Az jó, az nem vészes – nyugtáztam magamba és kényelmesen hátra dőlve nyomogatni kezdtem a telefonom.

Már eltelt 5 perc az órából, amikor nyílt az ajtó és a nyelvtan tanár helyett az ofő sietett be, egy hangos „szép jó napot kívánok, kedves osztály” kiáltással, nyomában pedig egy ismeretlen szőke csaj tipegett (akin mellesleg hatalmas vigyor és egy rövid ruha volt... igen, télen) és Rayne! Az előbbin nagyokat pislogtam, az utóbbin pedig még annál is inkább. Mimi azonban Raynenak olyan szinten megörült, hogy integetni kezdett neki. A srác meg lazán visszaintett.

- Mit keres itt, amúgy? – suttogta el a kérdést mellettem, de szerintem leginkább magától kérdezte, mintsem tőlem – Hiszen kirúgták… - tette hozzá.

- Nos, a nyelvtan tanár hamarosan jön, csak dugóba keveredett. Addig is be szeretném mutatni újonnan érkezett osztálytársatokat – mutatott a mellette ácsorgó csajra – Clarie Rosalie.

- Sziasztok – integetett mindenkinek a lány, de eléggé bunkó ribanc feje volt. Rayne eközben szépen hátrasomfordált a középső padsor utolsópadjába és levágta magát oda. Mintha mi sem történt volna.

- Nem te vagy az a csaj, aki a Don Pepe-ben rázza magát egy rúdon? – tette fel a kérdést jó hangosan Narou.

- Csak nem tetszett, hogy így megjegyezted az arcomat? – kérdezte egy magabiztos vigyorral Clarie (mintha nem lenne semmi szégyellni valója azon, hogy – ezek szerint – sztriptíz táncos, 17 évesen…).

- Ááá, dehogy! A seggedről ismertelek fel, bár így, hogy ruha van rajtad, elég nehéz volt ez a dolog – húzta el a száját, aztán az öccsével hangosan összeröhögtek, és még öklöztek is. Megforgattam a szemeimet, és mivel nem érdekelt sem az új csaj, sem ők, inkább kinyitottam az előttem heverő füzetet és firkálgatni kezdtem bele.

– Rayne –

            Hogy mit keresek én újból az iskolában? Nyilván ez is igazán érdekel titeket. Csak mivel ugye Nero nem én vagyok és nem is volt velem, ezért az ő szemszögéből nehezen fogjátok megtudni mi is volt. Ezért vagyok itt én, hogy én meséljek magamról! Na, mindegy. Inkább elmondom a szitut, hogy képben legyetek…

Először is ugorjunk vissza ahhoz a jelenethez, amikor Mimi franciául beszólt Silverman nagyfőnöknek.

- Értem – válaszoltam kuncogva. Az azért viccesebb, amikor apám ordítja neki a telefonba és kinyomja, mielőtt válaszolhatna.

- Ki ez a csávó? – kérdezte Mimi.

- Szerinted? Narou és Naoki apja – vontam meg a vállam – Szerintem az igazgató urat, most nem nagyon kéne zavarnunk – mondtam.

- Lehet. De, akkor… Ezek szerint, most ezek megvették a sulit?

- Úgy néz ki – tettem zsebre a kezeimet, s mivel az agyam ez idő alatt folyamatosan kattogott, hogy hogyan is kéne elérnem, hogy ne rúgjanak ki, így a hirtelen ötlet villámcsapásként hasított a fejembe.

- De akkor, hogyan beszéljünk vele? Hogy ne rúgjanak ki? – szomorodott el egy pillanat alatt.

- Ne aggódj – tettem a vállára a kezemet – Megoldom – kacsintottam rá.

- Biztos? – kérdezte nagy boci szemekkel.

- Biztos – bólintottam – Inkább gyere, hazaviszlek – ajánlottam fel.

- Oki – sóhajtott.

Ahogyan csendben baktattunk le a lépcsőn, a zsebembe nyúlva kikotorásztam a Malboro dobozomat és kivettem belőle egy szál cigit.

- Öhm, Rayne – törte meg Mimi a csendet – Az a csók… - kezdte, de gyorsan közbe vágtam.

- Nem akarom bonyolítani a dolgot. Majd mondd el, hogy mit érzel, adok neked időt – mondtam rá sem nézve, aztán az ajtóhoz érve, fél kézzel kilöktem azt, és előre engedtem a hölgyikét.

- Miért, te hogy érzel? – álltunk meg a suli bejárata előtt, mivel nyugodtan be akartam gyújtani azt az egy szál cigimet. Lazán, rutinosan beszívtam az éltető nikotint, letüdőztem, aztán ki is fújtam és lassú léptekkel megindultam a kocsim felé.

- Szerintem sejtheted, ha már egyszer megcsókoltalak – mondtam végül.

- Értem – motyogta.

Beszálltunk a kocsimba, s nem sokkal később már a háza előtt parkoltam le.

- Bejössz? – kérdezte.

- Majd máskor. Most dolgom van! – mondtam közömbösen.

- Oki… Akkor. Szia – szállt ki a kocsiból és becsapta az ajtót. Én pedig köszönés nélkül elszáguldottam. Vezetés közben a zsebembe nyúlva előkaptam a telefonom és tárcsáztam Sasukét.

- Mondd – vette fel három csörgés után.

- Szervezz be nekem egy randevút Silvermanékkel az Infernoba – utasítottam azonnal.

- Mikor? És miért én???

- Mert nekem nincs meg a számuk…

- Jó és mikor?

- Most!

- Jól van.

- Már itt vagyok – parkoltam le a bár előtt. Kicsit a gázpedálra tapostam…

- Ok, én is itt vagyok.

- Hol máshol – röhögtem fel és kinyomtam a telefont, majd kiszállva a kocsiból, lezártam azt és besiettem a bárba.

- Na csá – köszönt Sasuke.

- Cső – köszöntem vissza, majd biccentettem Bobnak is, aki a szokásos „Adjon Isten jó napot” monológjával köszönt.

- Üzentél már nekik? – ültem fel a haverom melletti bárszékre.

- Most írok, na, ne zaklass már – pötyögött a telóján.

- Adhatok valamit? – kérdezte Bob, vállára csapva a pulttörlő rongyot.

- Jha, egy korsó sört – mondtam.

Nem is húznám az időt annak elmesélésével, hogy Okami hogyan ejtett el egy kartonnyi üvegpoharat (amik millió szilánkokra törtek) és, hogy Bob, hogy kergette meg a pult mögött, sőt azt sem, ahogyan Sasuke elhordja mindennek Tiffanyt. Inkább ugornék arra a részre, amikor majdnem egy kerek óra elteltével végre bedugta az orrát a Silverman duó az ajtón.

- Mi kéne Matsuko?! Miért hívattál? – gúnyolódott Narou.

- Nem én kérettelek, hanem ez itt – mutatott rám, felé sem fordulva.

- Aha. Crusader – jöttek oda hozzánk, s Narou felült mellém, Naoki meg Sasuke mellé. Körbe ültek minket… Tipikus „bekerítettünk titeket” tesó/haver csapda – Mi kéne?

- Faterod felvásárolta a sulinkat, mi? – tértem a lényegre.

- Jha – bólintott és eközben rágyújtott.

- Kérhetek egy szívességet?

- És mi lenne az? – vigyorodott el.

- Intézzétek el, hogy vegyenek vissza. Még ma. Legkésőbb holnap reggel.

- Kirúgtak? – röhögött fel – Szerencsétlen. És te mit kínálsz ezért a szívességért cserébe?!

- Mit kéne érte tennem?

- Hát, éppenséggel volna is valami… - dörzsölte meg az állát sokat sejtetően – Tartsd távol Nerucitól Mimozát és ne avatkozz bele, ha épp húzom az agyát a szöszinek – mondta. Mereven néztem rá.

- Nos, mi a válaszod?

Sejthetitek mi volt, ha már másnap reggel bevonszoltam magam…

- Jó, rendben!

- Kezet rá! – nyújtotta nekem a kezét én meg kezet fogtam vele. Arcán végig a „na most jó üzletet kötöttem” vigyora ült. Hogy őszinte legyek, nem kedvelem Nerot, Mimit viszont annál inkább, így ez az üzlet, nekem nagyon megéri!

Így történt, hogy másnap reggel Silverman apukával mentem be a diri irodájába, ahol az ofő és a nemrégiben volt szülinapi „ajándékom” ácsorgott. Vagyis az egyik rúdtáncos a sztriptíz bárból, ahol a szülinapomat tartottuk.

- Jó reggelt, Mr. Silverman – állt fel azonnal engedelmesen a diri a székéből.

- Magának is – köszönt vissza ridegen a csávó, ráadásul lazán szivarozott.

- Miben segíthetek?

- A fiú újra itt jár – bökött rám – Értette?

A diri először rám nézett kissé szúrósan, majd alázatosan Silverman apukára.

- Értettem, uram – bólogatott hevesen, mint egy jól nevelt kiskutya.

- Helyes. További jó napot – távozott is a csávó, majd az ofő megköszörülte a torkát.

- Nos, Clarie, Rayne, akkor gyertek velem – indult meg, mi meg követtük.

- Szióka – rebegtette meg a szempilláit nekem ez a ribanc.

- Csá – köszöntem fapofával – Minek jöttél?

- Csak úgy – vigyorgott idétlenül.

- Ok – flegmultam, ami neki nagyon nem tetszett, de pont nem is érdekelt. Csak az érdekelt, hogy milyen fejet vág majd Mimi, ha meglát újra itt. És mit fog mondani arra, amit tegnap mondtam neki…