– Naoki –
- EL TUDOD EZT
HINNI? – kérdezte már tőlem sokadjára, mire az ágyában elfekve, a falnak
támasztva a hátam, megráztam a fejem, jelezve, hogy „nem” és, hogy tök durva –
MIÉRT MENT EL DORIANNAL?! BEZZEG HA ÉN KÉRNÉM MEG, VALÓSZÍNŰLEG ELKÜLDENE A
HALÁL FASZÁRA!!
- Valószínűleg… - bólintottam
félrenézve.
- DE MIÉRT?! FASZOM A MENDEZBE IS
BELE! A kurva anyjáért csábítgassa Nerot akárhova is! Arrghhh! – ült le az ágy
szélére és idegesen dobogtatott a lábával.
- Azt nem tudod, mikor ér haza? –
kérdeztem a pólóm alját piszkálgatva.
- NEM! Kurvára nem tudom!
Gondolom, nem egy sima egy napos kiruccanás lesz!!
- Figyelj, csak nem maradnak lent
egész nyáron. Addig még tudsz gyakorolni a nagy hadműveletedre! – próbáltam
nyugtatgatni.
- DE NEEEEM!! NEM ÉRTED NAOKI,
HOGY LEMENT VELE?! A KÖCSÖG DÓRI GECIVEL!! MIÉRT?! MI OKBÓL?!! MOST MÁR DORINA
IS JÓ NEKI?!! – csapkodott, és már borogatni akart de előre hajolva, elvettem a
keze ügyéből a távirányítót, mert arra még szükségünk lesz, azt hiszem.
- Ne dobálózz Narou! Szegény
távirányító nem tett ellened semmit!
- DE DOBÁLÓZOK!! MERT IDEGES
VAGYOK! FASZOM!! GYERE LE JÓ ISTEN! – rúgott bele a levegőbe.
- De attól még, hogy te földhöz
baszod szegény nincstelen távirányítót, ők nem fordulnak vissza, a nem tudom
honnan és jönnek haza!
- NEM ÉRDEKEL! – ordított rám és idegeskedett
tovább. És, hogy nekem mi volt a bajom? Szomorú voltam. Mert tudjátok, én
nagyon szimpatikusnak találom Mimit, rendes lány, humoros, és túlfűtött
különleges személyiséggel rendelkezik, olyan ember, akinek élvezed a
társaságát, mert a szeles temperamentuma felvillanyoz, és egyszerűen csak
szeretsz vele lenni, és vele beszélgetni, mert vidám leszel tőle. Na igen, és
rosszul esik, hogy mostanában nem vagyunk együtt, mint csapat, ráadásul azok
ott elmentek a halál lyukára nyaralni, minket meg itthon hagytak. Biztos volt
rá okuk de... azért rosszul esik. Ráadásul a bátyám állandó panaszkodása és
idegeskedése leszívja az energiámat… azt a maradékot, ami van, mert amúgy sincs
sok, hiába alszom át a napot. Nem az, én szeretem őt meghallgatni, szeretek
törődni is vele, konkrétan Narou lelki szemetesládája, házi pszichológusa,
xanaxa és dühkezelési terapeutája vagyok egy személyben, de… az utóbbi időben,
mást sem csinál csak panaszkodik, idegeskedik Nero miatt és bunkózik. Jobban,
mint általában, mert most olyan hardcore szinten tapló velem és csak akkor
vagyok jó, ha éppen panaszkodni akar... És idegesít ez egy picit. Indurka-pindurkát.
Nem rég letudtunk ülni filmezni (olyan röpke egy hónapja) beszélgettünk random
dolgokról, röhögtünk, még úgy hajnali 3 fele, egy nagyon fáradt pillanatunkban,
mikor már mindketten ágyban voltunk, a szobán átkiáltva megbeszéltük a
világuralmi terveinket. Igen. A világuralmi terveinket. És most megint kezdi…
Nem baj, én meghallgatom, mert azért szegény de… értitek. Felpillantottam a testvéremre,
és láttam, hogy mindjárt megeszi az ideg, tördeli a kezét (ha ideges azt
szokta), csikorgatja a fogát, és mérgesen mered előre. Nagyot sóhajtottam,
leszálltam az ágyról, és elé guggoltam a földre.
- Szívd be a levegőt –
parancsoltam rá.
- Ajj Naoki – forgatta meg a
szemét, mire egész egyszerűen lekevertem neki egy pofont – MI A FASZ?!!!
- Szívd be a levegőt – ismételtem
meg.
- Gyere le jó isten – sóhajtott fejrázva,
de beszívta a levegőt.
- És most fújd ki – mondtam kissé
lágyabban, mire kifújta –És most ismét szívd be… és most fújd ki… és most
megint szívd be… és most fújd ki… Szívd be… és fújd ki.
Az arcvonásai fokozottan
ellágyultak, majd rám nézett.
- Jobb már?
- Ja. Kösz…
– Dorian –
- Na? Várod
már az utat hercegnőm? – vigyorogtam le rá, miközben a pilóta felkészítette a
repülőt az indulásra, és közben a tekintetem Heroldra csúszott, akit megállás
nélkül ölelgetett magához. Mondanom se kell, hogy emiatt a sumák vigyorom még
szélesebbre váltott.
- Őszintén? – nézett fel rám –
Kurva fura hogy veletek megyek el nyaralni… de igen. Még soha sem jártam
Mexikóban, és elméletileg kurva szép város! Mármint, voltam már, de nem úgy,
ahogyan kéne… - tette hozzá még.
- Nem csak elméletileg szép.
Hanem ténylegesen az is – kacsintottam rá, mire egy apró pír kúszott az arcára,
és inkább elfordult, én pedig sunyin felkuncogtam. A pilóta pillanatokon belül
szólt nekünk, hogy beszállhatunk a gépbe.
- Hé őfelsége, mini lányka!
Gyertek, mehetünk!
- Azt… a… rohadt.. – tátotta el a
száját a kincsem, mikor belépett a gépbe. A gép bal oldalán egy komplett tölgy
asztal volt, négy, kényelmes bézs fotellel, az asztal közepén újságokkal, és
három sörrel (nekünk, férfiaknak). A jobb oldalon egy hosszú, szintén bézs
kanapé, amivel szembe a falon egy TV (ami az asztallal szemben is van amúgy). A
gép vége felé egy függöny, amin keresztül hátra lehet menni a wc-be.
- Hát van, aki megteheti – húzta
ki magát Stefan, egy egoista vigyorral, én pedig a hercegnő nyakába pusziltam.
- Olyan kurva édes a meglepődött,
elégedett arcod, kedvesem – kuncogtam fel, mire visszakézből ellökött magától
és a mini lánnyal betámadták a TV-t, mert ők hoztak DVD- ket az útra.
- Mosolyogj Raynuci… Az sosem fáj
– vigyorodtam el kissé alattomosan, miközben felnyitottam a sörömet, és a
következőt a kezébe nyomtam, mire ő egy gúnyos, kissé lekezelő vigyort küldött
felém, és ő is felnyitotta a sajátját. A FOGÁVAL! Ja.. tényleg, neki farkasfoga
van.
- Már, ha az a mosoly őszinte és
minden hátsó szándék nélküli.
- Az én mosolyom mindig őszinte
és tiszta, Raynus – koccintottam vele felkuncogva.
- Jó vicc! – röhögött fel, én
pedig csak megnyaltam a szám szélét.
- Kérlek, Mimii – csapta meg az
én szerelmem hangja a fülem. A két lány épp a TV-n harcoltak, hogy mit nézzenek
először.
- De neeee, a Szex és New Yorkot most neee – rakta
karba a kezét Mimike, mire a hercegnőm lebiggyesztett szájjal nézte a DVD-jét –
Na jóó – adta meg magát, mire az én kedvesem egyből elvigyorodott.
- Ezek tudják, hogy nem egy hétig
utazunk? – emelte meg a fél szemöldökét Stefan, mire én lenyeltem a számban
lévő sört és fejet ráztam.
- Kétlem.
- Mimi, te csak nekem hódolhatsz
be! – figyelmeztette a kiskirály a barátnőjét, mire az szalutált, valami
„Igenis uram” felkiáltással
Körülbelül egy, másfél órát
utazhattunk, de nekem sokkal hosszabbnak tűnt. De nem csak nekem, Stefannak is,
aki mikor felszállt a repülő a magasba, szorosan előre nézett, és véletlenül
sem kifelé, és ezt csinálta egész úton is. Egyszer sem láttam kinézni az
ablakon, ezzel szemben a törpe teljesen az ablakra tapadt, és minden kósza
felhőn ámélkodott egy sort. És, hogy nekem miért? Egy bónusz információ rólam;
utálok sokáig utazni. Én azt szeretem, mikor kiszállunk a repülőből és
csinálhatok, amit akarok, de így be vagyok szorulva, erre a kis helyre.
Kb. délután kettőre érkeztünk meg
Mexikóba, az ottani repülőtérre. Stefan folyékonyan beszél spanyolul, és én is
tudok, szóval mi terelgettünk el mindenkit a szállás felé, miután taxiba raktuk
a csomagokat. Azaz terelgettünk volna, de be akartak menni a városba. Mármint a
nyüzsgő, tipikus mexikói városba, ahol minden amigo megbámul téged, és
mosolyogva köszön neked. Már lejártuk a lábunkat, mire végre beérhettünk a
szállásra, mert akik még nem jártak mexikóba, és érdekelte is őket (Mimi és
Nero) minden egyes boltot végig akartak járni, mindenféle mexikói étterembe
megálltunk (Mimoza össze is evett minden fűszeres kaját, estére meg is fájdult
a hasa), Neruci pedig megsimizett egy tacskót, akin valami napszemüveg volt. És
vágjátok, hogy nap végére Nero gyönyörű barna lett, Mimi meg semmit se
barnult?! Hypozott ez a csaj, én azt mondom. Viszont Stefan bátyám meg van halva
érte. Ahogy a stricije is.
Este értünk a szállásra, ami egy
kurva nagy, luxus mexikói szálloda volt, az udvarán medencével meg minden
ilyennel. A nyaralást nem írom le napról napra, mert felesleges lenne, és
nagyon hosszú, hiszen nagyon sokáig voltunk itt. Körbejártuk a
nevezetességeket, amiket még nem láttak, például a Machu Pichu nevű inka romvárost, vagy a maják egyik ősi központját,
a Kukulcant, a katedrálist meg minden
ilyet. Pancsikáztunk még a tengerben is. Bizoony. Dobálgattam Nerucit a vízbe,
vettem neki gyrost, taccot, mindent. Bunyóztunk, Stefan és Rayne napozott
(barnultak mindketten), Mimoza pedig kagylókra vadászott, és evett. Oh, így
lett a hátterem az iPhoneomon a hercegnő, ahogy a fehér bikinijében, (bomba
volt, de kurvára) gyönyörű napbarnított bőrrel, rikító, zöld szemekkel,
fotózkodik egy óriás teknőssel, és szívből mosolyog… akkor én is szívből
mosolyogtam, mikor ellőttem ezt a képet. De pszt. Ez titok. Ráadásul itt Mexikóban
csináltatta meg a tetoválását Rayne, aki fapofával bírta ki az egészet, közben
még le is baszta csóri amigot, hogy „ennél erősebben, nem tudja rányomni”?.
Egyébként a bal vállán, végig lefelé a karján és a mellkasán egy maori
tetoválást csináltott, illetve a háta vonalára vízszintesen egy szöveget, ami
ez volt:
„The dark side’s how we’ve been living”
Mi is történt még…? Ja igen. Az
utolsó előtti nap. Hmmm…. hát igen. Ott járkáltam egy szál sötétszürke bokszerben,
este a szállodában (még télen is alulöltözötten mászkálok, egyszerűen gyűlölöm
azt a sok ruhát, ami rajtam van. Lehet a forró olasz vérem miatt, nem tudom)
mikor összefutottam Neroval a folyosón. Teljesen indulásra készen volt. Mármint
úgy értem fehér topp, amiből kilátszott a hasa, és az a geci izgató köldök
piercingje, és valami farmer picsa gatya, és egy fehér saru. Mondanom sem kell,
hogy ez a sok fehér cucc csak úgy rikított a szép, napbarnított testén.
- Hát szép jó estét – vigyorodtam
el – Merre készül az én egyetlen hercegnőm?
- Sétálni – mosolyodott el, és a
bőre miatt még a hófehér mosolya is szinte kivirított. Gyönyörű volt.
- Remek!– váltott át a vigyorom a
szokásos rókavigyorommá – Veled tartok! – jelentettem ki.
– Mimoza –
Dorian és Nero
szőrén-szálán eltűntek, én pedig ott maradtam a colosommal meg az olasz
suttyóval a szállodában. Rayne tegnap előtt szedte le a karjáról a fóliát, én
pedig nem bírtam ki, hogy ne fogdossam meg neki. Mindkettőt.
- Most már mindkettőnknek van
tetoválása – vigyorodtam el, és mivel has pólóban és kisgatyában voltam, ezért
végigsimítottam az én tetoválásomon.
- Bizony… De neked máshol is van
– nyúlt nekem ODA, a hegtetoválásomra célozva. Felnyögtem, és az alsó ajkamba
haraptam.
- Az már nem fog eltűnni, igaz?
- Nem. Soha. És nem is akarom,
hogy eltűnjön. Ez egy kis ajándék tőlem, neked. Hogy az enyém vagy, érted?
- Te tulajdonként kezelsz? –
pillantottam fel rá.
- Igen. Mert te az enyém vagy.
Azt csinálod, amit mondok, amikor mondom. És cserébe jutalmat kapsz, és mindent
megadok neked.
- Értem… - bólintottam. Őszintén?
Nem zavart az, amit mondott. Mert elmondta a hajlamait, még a kapcsolatunk
elején, és én elfogadtam, mert szeretem. Már épp nyitottam volna a számat,
mikor megcsörrent a telefonom. Odakaptam a fejem, leszálltam Rayneról. (Ja,
rajta ültem amúgy) és a kezembe fogtam.
- Ki az? – kérdezte elég
vészjóslón Rayne.
- Joshua.. – válaszoltam kissé
félve.
- Ne vedd fel! – parancsolta
ellentmondást nem tűrően.
- De…
- NE VEDD FEL! – ordított mire
kissé hátrahőköltem.
- De…muszáj – böktem ki, és
lepattantam az ágyról – Ő a bátyám…
- Mimi… büntetést kapsz, ha
felveszed! Tedd, amit mondok! – fenyegetett meg, de akkor nem érdekelt,
kisiettem a szobából, mielőtt becsuktam hallottam, ahogy fel kel az ágyról, és
valami olyasmit mondd, hogy „Hát jó”. Mikor kiértem, felkaptam a telefont
rögtön.
- Josh…
- Mimi… - szólt bele kissé elhalt
hangon.
- Mi a baj? – ijedtem meg. Persze
rögtön aggódni kezdtem.
- Mikor jössz már haza…? – a
hangjából sütött a fájdalom – Nem bírom nélküled… a kezeléseket…a sok, sok
kérdést a múltunkról, a sok, sok képet… Nagyon sokszor álmodok rosszat Mimi.
Nagyon sokszor álmodok.. anyáról. Ahogy megdugom őt… van, hogy önszántamból.
- Bevetted a gyógyszereket? A
nyugtatódat?
- Nem.
- Ittál…?
- Igen.
- Joshua!!
- Mimi… gyere haza!
- Holnap érkezek! Addigra minden
piát dobj ki!
- Gyere haza kishúgom… kérlek… -
éreztem, ahogy elcsuklik a hangja.
- Sietek.. – sütöttem le a
szemem. A nyaralásom ezzel az egy telefonbeszélgetéssel lett elrontva. Mehetett
a kukába az egész.
- Köszönöm – és itt lerakta. Az
emelet korlátjának döntöttem a fejem, lecsúsztam guggolásba, és kicsordult egy
könnycseppem, majd még egy… és még egy… és még egy…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése