02. C. Fejezet

– Nero –

           

- Ez a kép borzalmas rólam, nem értem, miért pont ez a háttérképed – magyaráztam Doriannak, a telefon képernyőjére bökve, miközben a szálloda mögötti beton lépcsőn ültünk, nézve a levezető ösvényt a tenger felé és a hihetetlen messze levő hegyek, szigetek mögött lebukó naplementét. Nagyon romantikus, igaz? Szerintem is. Végül nem mentünk most sétálni, túl meleg volt, így csak a bevált fagyizónkig jutottunk el, de mire visszaértünk, már bepusztítottuk azokat a nagy gombóc fincsi fagyikat is. Így most itt ülünk.

- Most komolyan azon vagy kiakadva, hogy szerinted, ez a kép borzalmas lett rólad és nem azon, hogy te vagy a hátterem? – kérdezte egy hitetlen vigyorral, miközben lustán elfeküdt felkarral és könyökkel támaszkodva pár lépcsőfokon, egyik lábát kinyújtva, másikat pedig felhúzva.

- Dorian, hidd el, azok után, hogy Narou fala telis tele volt az én képeimmel, nem lepődök meg egy ilyenen – ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Igen, de ő egy beteg ember. Én meg nem vagyok az – vigyorodott el önfényezősen, szélesen.

- Nem – nevettem fel – Nem vagy.

- Miért, szerinted igen?!

Itt rosszallóan, de mosolyogva ránéztem.

- Nos, ha az enyhe kleptomániádat nézzük… - kezdtem, de nevetve közbe szólt.

- Hééé! Az más téma! – védte magát – Az régi dolog miatt van. Inkább mutasd, hogy neked, mi a háttered.

Nagy nehezen előkotortam a kis farmernacim zsebéből az iPhoneom.

- Neked zöld a telód háza, mint a szemed, nekem meg arany, mint az én szemem – ismertette az összefüggő tényeket a telefonjaink és a szemszíneink között.

- Ahogy mondod – biccentettem, majd megnyomtam a Home gombot és felé tartottam a készüléket. Felvonta a fél szemöldökét.

- Egy tigris, ami flegmán elsétál, és csak a két hátsó lába látszik?

- Most miéééért mondod ezt ilyen lenézőeeen?! – nevettem fel – Szerintem, nagyon is művészi kép! Imádom a tigriseket.

- Értem én – bólogatott – És a rendes háttered?

Feloldottam a telefont és azt is megmutattam.

- Kihitte volna, hogy a törpével lesz – vigyorgott, miközben alaposan szemügyre vette a képet. Egy régebbi kép, Mimivel vagyunk és mind a ketten egymás mellett ülve, épp feltartjuk a kezünkben lévő sajtburgert, és tele van a szánk, közben vigyorgunk.

- Ki mással? – zártam le a telefont és magam mellé tettem.

- Héé!! – hallottunk egy távolabbi hangot, mire mind a ketten hátra fordultunk. Stefan lakrésze pont felénk nézett, így félig kilógott az ablakból.

- Mondjad bro’! – szólt oda neki Dorian.

- Nem sétálni mentetek?!

- Neeem! Mi most naplementét nézünk!! – legyintett Dorian.

- És ő nem lesz féltékeny?! – mutatta fel Stef’ hirtelen Heroldot, és kissé meglóbálta.

- Te jártál a szobámban??!! – háborodtam fel egyből.

- Neeem – nevetett Stefan – Éppen kijött az ajtódon és idejött hozzám szomorúan, hogy együtt nézzük a foci meccset!! – vihogott és továbbra is lóbálta a macimat.

- Hagyd őt békén! Ő nem is szereti a focit!! – morciztam.

- Jaj, ez ki ugrik a kezemből! Úristeeen!! – dobta ki hirtelen, izomból a macimat az ablakon, ami egy szép ívvel felénk röpült és egyenesen fejbe találta vele Doriant, akinek kissé előre csuklott a buksija, a haja pedig az arcába hullt. A szám elé kaptam nevetve, aztán a homokban landoló plüssömért nyúltam, miközben Stefan úgy röhögött, hogy majd’ kiesett a száján… Meg az ablakon – Bocs tesó!!!

Itt Dorian, hátra sem nézve, beintett neki.

- Héé! – poroltam le a plüss állatomat – Ne bántsd Heroldot, és ne hajigáld ki őt az ablakon!! – szidtam le Stefant hülyülve.

- Kiugrott hozzád – jött a válasz nevetve, aztán Dorian elküldte melegebb tájakra (ennél melegebbre, ami itt van, hova? Lol. Nem is vagyok vicces).

- Olyan hülye a tesód – ráztam meg a fejem vigyorogva, jókedvűen és Heroldot szorongattam. Olyan puha!

- De bírod a fejét, nem?

- Igen – biccentettem, miközben Dorian szép aranysárga szemeiben néztem, ami a naplemente fényétől csak úgy ragyogott, mint a huszonnégy karátos arany. ……. Ezt most miért mondtam?!

- Akkor jó – vigyorodott el – Szóval. Ott tartottunk, hogy legalább nem a kábszis már a háttered…

- Sasuke a neve – védtem be az exemet, akitől most gumó szorult a torkomba, keserű íz jött a számba és a szívem is belesajdult. Látványosan letörtem.

- Bocs – vetette oda – Még mindig szereted?

- Hát… Nem lehet elfelejteni – sóhajtottam fel szaggatottan és a tenger felé néztem, ami gyönyörű volt. Nem most látok először életembe naplementét, és amikor itt voltunk, akkor is majdnem mindennap néztem, de… Most valahogy sokkal szebb. Szomorúbb. Meghatóbb. És távolibb.

- Én nem tudom, mert én sosem voltam még szerelmes. Mostanáig – itt rá néztem, és ő is engem fürkészett.

- Hát tudod – piszkálgattam Herold lábát, lehajtott fejjel – Azt mondják, hogy a szerelem gyógyír bánatra és betegségre is. Sasuke ott volt nekem, amikor Narou bántott. Segített… És ami igaz, az igaz, hogy szerelmet csak szerelemmel lehet elfeledni – néztem rá egy pillanatra, aztán ismét a tengerre. Kicsi hallgatás után, megszólalt:

- Én el tudnám veled feledtetni.

Felé kaptam a fejem és kissé tátott szájjal meredtem rá.

- Dorian nem… Ez nem… Nem lenne helyes – sütöttem le a szemeimet és lehajtottam a fejem – Hiszen miattad történt minden…

Az állam alá nyúlt és finoman maga felé fordította az arcom.

- Felőlem harcolhatsz magaddal! De amíg itt voltunk együtt, a vak is látta, hogy én sem vagyok már közömbös a számodra! Most, hogy Ő nincs a képben, a szíved mást keres, hogy ne érezzen fájdalmat. Amíg velem voltál itt, boldog voltál!

- Ez igaz, de – kezdtem, de félbeszakított.

- Hercegnő, te jobbat érdemelsz nála! Szerinted, miért harcoltam érted? A sajátos módszereimmel – kúszott egy álnok vigyor a képére – Kisegítelek, azért, mert most először vagyok szerelmes! Hidd el, én nem ő vagyok… Sokkal jobban bánnék veled! Csak engedj be – biccentett a szívem felé – Adj egy esélyt nekem! Én nem vagyok rossz ember. Az egész Mendez család nem az…

- De majdnem megöltél! És előtte te is meg akartál erőszakolni – gyűltek könnyek a szemeimbe, miközben egymás szemébe néztünk.

- Tudom. De az már régebben volt… És nem önszántamból tettem – mondta komoran, miközben a számra pislantott párszor – Na? Beengedsz?

- Nem is tudom – sütöttem le a szemeimet.

- Csak egy esélyt kérek! – hajolt közelebb, de nem hajoltam el – Megkapom, hercegnő? – csúszott a keze az államról a nyakamra. Kicsit haboztam, de aztán közelebb hajoltam és, amikor az ajkaink összeértek, a szívem a torkomba ugrott. Próbáltam kizárni mindent. Sasukét, a vele való múltat… És csak Dorianra, meg a jelenre gondolni. Mikor hajolt volna el, visszacsókoltam, megfogtam az arcát fél kézzel és az alsó ajkát megnyalva, bejutást követeltem.

– Rayne –

           

Kiléptem az ajtón, Mimoza éppen a falnál guggolva ült a földön és nagyba szipogott. Biztosan az a fasszopó Joshua tette tönkre az idegeit és a kedvét egy röpke telefonhívással. Odamentem hozzá, megragadtam a haját, amitől feljajjgatott és odakapott. Mert nem épp finoman szorítottam meg.

- Ezért…?! – kezdtem halkan és idegesen – EZÉRT KELLETT VELE BESZÉLJ??!! HOGY ÍGY ELBASSZA A KEDVEDET??!!! – rángattam meg úgy, hogy a fejét bele-beleverte a falba és felsikkantgatott. Leszartam, hogy az alsóbb szintekről valaki feljön (ami lehetetlen, mert a legfelső szinten csak a három luxus lakosztály van, ami a mienk, így maximum csak cseléd és szobalányok jöhetnek fel).

- Rayne… Nem úgy van, ahogyh.. ahogyh gondolodh!! – zokogta, de nem érdekelt. Megrángattam, hogy fejezze be.

- Mondtam, hogy ne vedd fel. MONDTAM!!! SZERINTED, CSAK POÉNBÓL KÉREK ÉS MONDOK NEKED DOLGOKAT??!! POÉNBÓL PARANCSOLOK RÁD, HOGY NE??!! TELJESEN MINDEGY MIT MONDOTT, TUDTAM, HOGY EZ LESZ A VÉGE!!! HOGY BŐGNI FOGSZ MIATTA!!! MEGEGYEZTÜNK, HOGY EZ A NYARALÁS CSAK RÓLUNK SZÓL ÉS NEM JOSHRÓL!!!! – ordítottam vele kíméletlenül. Egyszerűen istentelenül felbaszta két dolog az agyam. Az egyik, hogy Mimi engedetlen és nem hallgat rám, amikor én csak is miatta mondtam azt, hogy ne. Na jó, egy kicsit magam miatt is… A másik meg az, hogy Joshua most sikeresen elkúrta a kedvét és addig ilyen lesz, amíg haza nem megy hozzá… Marha jó! Pedig még én is jól éreztem magam. De így már nem fogom!

- MOST EZ ÍGY JÓ NEKED??!! HOGY ELBASZOD MINDENKI KEDVÉT, MERT TE BEDEPIZEL AZ IDIÓTA BÁTYÁD MIATT??!! AKI MAGÁNAK CSINÁLTA A BALHÉT???!!! NEM SZERETEM, AMIKOR MIATTA SÍRSZ!!! ÉN EZT NEM BÍROM ÉS NEM IS FOGOM ELTŰRNI!!!!

Még mindig erősen szorítottam és vadul rángattam, mert annyira mérges voltam rá, hogy legszívesebben megütöttem volna párszor, de sajnos most nem ketten vagyunk itt, hogy ilyeneket csináljak.

- Elegem van Mimi – sziszegtem idegesen – Nagyon elegem…

Ijedten, könnyes, remegő szemekkel meredt fel rám, miközben fél kezével az ujjaimat kapargatta, hogy eresszem el a haját, de nem tettem.

- Választanod kell…

- T.. Tessék…?

- Jól hallottad… VAGY ÉN, VAGY Ő!!!! – és itt durván elengedtem, majd belerúgtam, amitől arrébb esett és nyekkent egyet. Aztán berohantam a szobánkba, bebasztam az ajtót és a telefonomat előkapva, írtam egy kedves, hosszú SMS-t Joshnak, amiben elküldtem szolidan a francba és a jó büdös kurva anyjába. A végére sajnos odaírtam, hogy „bazd meg a drága húgodat te geciszájú!”.

– Stefan –

           

            Éppen a szobámban kuksoltam és egy spanyol-brazil foci meccset néztem. Kicsit csalódott voltam, mert a spanyolok kikaptak. Köcsög Ronaldinho, baszódjál meg. Inkább kikapcsoltam a TV-t és a nagy hangfalas magnómhoz lépve, bekapcsoltam rajta a már-már agyon játszott kedvenc zenénket (Dorian, Nero, Mimoza és én imádjuk), az Il Volo – Grande Amore című számot. Ez valami 2015-ös Eurovision zene volt, vagy mi és a Romeó és Júlia egyik zenéjére, asszem’ a Szívből Szeretnire hajaz. Ezt is az én kis Mimimtől tudom. Aki nem az enyém sajnos, hanem azé a szadó fejű, colos, buzeránsé. Amíg itt voltunk, „csak” mindennap vagy kétszer fenyegetett meg, hogy álljak le, mert különben megszadiz. Mindezt azért, mert párszor vettem Miminek pl. fagyit meg vattacukrot, amit Rayne éppen nem volt hajlandó neki venni. Nem sokszor fordult elő, tényleg. Maximum háromszor. De azért mindennap megfenyegetett. Oké, Őfelségének az a „menten meghalsz” nézése tényleg eléggé para, de én nem fosok tőle. Több sütnivalóm van, mint neki. És én rendelkezem az olasz sármosággal, amivel ő nem. Ő csak egy elit, sznob, brit köcsög.

Éppen hallgattam a zenét, már nagyba énekeltem és kinéztem az ablakon, erre a refrénnél mit látok? Barbie és az öcsém éppen nagyban smaciznak a naplementében. Olyan volt, mint egy rossz klip, amiben én vagyok az énekes (mert épp énekeltem). SZÉP. NEKI BEZZEG ÖSSZEJÖTT. MERT A KÁBSZIS (ez kurva vicces, öcsitől hallottam, hogy így hívja) MÁR NINCSEN A KÉPBEN. DE NEKEM RAYNE MÉG MINDIG OTT VAN. HOGY HALLJON MEG. Bárcsak szakítanának ők is. Sokkal kedvesebben bánnék a törpillámmal, úgy, ahogyan megérdemli egy ilyen szép nő. Nem ilyen parancsolgatósan, mint az a vadbarom… Még a szexben is ezerszer jobban kielégíteném. Igaz, hogy nekem nincsen nyelv pc-m, de azért pörög a nyelvem, mint a propeller a helikopteren. És a faszom se kicsi, biztosan élvezné velem.

Nem akartam tovább nézni a friss szerelmes párt (bár meglepett, hogy a szöszi meg az öcsém..?), mert a végén még fel áll a farkam és olyat teszek Mimozával, amit soha se tennék. Szóval ja, éppen bementem a szobámba és lejjebb halkítottam a zenét. Elterültem az ágyamon és a szám végéig, ott feküdtem, a plafont bámulva. Közben fantáziáltam. Igen, magamról és Mimiről. Aztán, amikor vége lett a zenének, kikapcsoltam azt a szart és éppen ordítás ütötte meg a fülem, a folyosóról. Kiléptem az ajtón, és azt láttam a folyosó végén, hogy az a fasszopó ráordít Mimire, hogy válasszon közte meg valaki között, aztán eldobja magától, BELERÚG és beviharzik a szobájába. Bebaszva az ajtót. Mimi meg ott feküdt a földön és az arcát eltakarva a hajával meg a kezével, sírt, magzatpózba kuporodva. Egyből odasiettem hozzá.

- Mimi!! Mimi!! – rázogattam finoman a vállát – Mi volt ez az egész, mi történt??!!

- Hagyj békén!! – hessegette el a kezem, de most nem olyan volt, amilyen szokott. Hanem olyan elesett és megtört.

- Gyere már, ne itt sírj! – nyúltam a lábai és a háta alá, hogy ölbe tudjam venni.

- Neeem, neeee! Neee, tegyél leee – kapaszkodott a begombolatlan ingembe és az arcát az anyagba temette és bár ő maga ellenkezett, a teste nem. Az csak összerándult és remegett a sírástól, amit közben leművelt. Bevittem az öcsémmel való közös lakosztályunkba és lefektettem az én ágyámba. Egyből a telefonhoz léptem és hozattam fel hideg hűsítő italt, meg egy csajt kérettem, aki nyugtató masszázst ad Miminek. Miután letettem a készüléket, az ágyon fekvő, vörös hajú, fehérbőrű szépséghez léptem. Leguggoltam mellé és kisöpörtem az arcából a haját.

- Mi volt ez az egész? – kérdeztem óvatosan. Rám nézett a könnytől csillogó, égkék szemeivel, amik kezdtek bevörösödni.

- Semmi – nyekeregte. Megeresztettem egy fél vigyort.

- Értem én. Nem avatsz bele kettőtök dolgába. De azt azért elárulhatod, hogy az a barom állat miért rúgott beléd… Nagyon fájt? – nyúltam az oldalához, ahol belerúgott az a fasszopó, ám elkapta a csuklómat, és finoman elhúzta onnan.

- Túl élem – hunyta le a szemeit, de a hangja elhalt.

- Rendeltem neked egy nyugtató masszázst – mondtam a haját piszkálgatva.

- Hallottam. És köszönöm – motyogta. Idegesen az ajtó felé pillantottam. Esküszöm, már azt vártam, hogy mikor ront be az a seggfej… De, ha megteszi. Biztosan leütöm. Na, erről beszéltem! Így nem lehet egy törékeny, porcelánbaba testű, szép lánnyal bánni, aki ráadásul jobban szeret téged, mint a saját életét…