IV. Fejezet

– Mimoza –

Már bőven sötétedni kezdett, mikor odaértünk. Télen amúgy is korábban sötétedik, mint más évszakokban, így nem csodálkoztunk rajta, hiszen majdnem délután négy óra volt, mire oda értünk, mert az antikvárium elég messze van a sulitól.

- És akkor azt képzeld el, ahogy a csávó nagyban üti a telefonján azt a játékot, és az meg kiesik a kezéből és egy akkora hisztit levágott a busz kellős közepén – mesélte nevetve Nero – A kanadaiak minden reggel meg tudtak nevettetni!

Na, én itt már konkrétan fulladoztam a nevetéstől.

- És még ilyet szól a buszsofőrnek, hogy miatta nem tudta végigvinni a hatvanas pályát – regélt tovább, és én már szinte max hangerőn kacagtam, már annyira hogy az Agatha Christie könyvem is kiesett a kezemből. Bőszen lehajoltam érte, de ekkor úgy éreztem, hogy valaki figyel. Gyorsan felkaptam a fejem, de mikor az út túl oldalára néztem, nem volt ott senki.

- Mi az Mimi? – hajolt az arcomba Nero kíváncsi ábrázattal, de én csak megráztam a fejem.

- Semmi, szerintem kezdek paranoiás lenni – legyintgettem zavartan, mire ő csak gyanakodva végigméregetett, majd lenyugtázta egy „oké”val.

- Milyen messze van még? – nézett körbe, és láttam rajta, hogy nem épp azon gondolkodik, hogy mikor jöjjön el ide legközelebb bulizni egy jót. Őszintén? Megértem miért.

- Nyugi, már itt vagyunk – fékeztem le egy régi, picike, kissé bomladozó épület előtt, aminek a táblájáról már kezdtek lekopni az „Antikvárium” betűi. A boltocska előtt dobozokban, a végkiárusításból megmaradt könyveket lehet olcsóbban megvenni, alig pár fityingek. Csendben, illedelmesen beléptünk, jöttünket egy kis csengő jelezte, amire a bolt tulajdonosa rögtön kipattant a kis vackából. 60-as évekbeli, szakállas, vidám figura volt, akin látszott, hogy vagy száz tucat könyvet elolvasott a nap folyamán.

- Mimoza, de örülök, hogy látlak! Már azt hittem vissza se jössz! – utalt arra, hogy pár héttel ezelőtt is itt jártam, és akkor elég jól elbeszélgettünk P. G. Wodehouse műveiről – És most egy igazi szépséget is hoztál magaddal – bókolt Neronak, de nem pedofilosan, hanem aranyosan, olyan kis nagypapásan.

- Áh, én csak kisérem – válaszolt Nero félénken.

- A Gépműhelyi Zsebkönyvért jöttem, illetve ha van, akkor Wolf Dietrichtől a Levegő Országútjait is elvinném – hadartam el gyorsan, amire szükségem lenne, egy kedves mosoly kíséretében, közben leültem egy kis, roskadozó benti székre, mert már eléggé fájtak a lábaim. Sajnos rettentő gyenge végtagjaim vannak.

- Hm, kedveském, furcsa hogy ezeket kéred. Műszaki könyveket olvasol mostanában?

- Áh, nem. Ez nem nekem lesz, a bátyámnak akarom őket – néztem fel, mert épp egy Frederik Myatt könyvet forgattam a kezemben, amit a földről vettem fel.

- Értem kedves, megyek és kutakodok neked – és már el is tűnt az egyik hátsó könyvkupac mögött. Nero ámuldozva nézett körbe. Hát igen, ő inkább modern, ifjúsági regényeket olvas, ha olvas, nem pedig olyanokat, amik itt megtalálhatók. Majdnem mindegyik poros, és sárga és régi. És egetverő magasságú oszlopokban vannak egymás mellé sorakoztatva, és az emeletre se lehet úgy felmenni, hogy ne kelljem átlépned pár kósza, Sherlock Holmest, vagy Agatha Christiet.

- Meg is volnánk – tipegett ki végül, egy régi, fekete bőrkötésű könyvvel és egy olyannal, aminek már nem is volt meg a fedele. Az előbbi a Gépműhelyi Zsebkönyv volt, míg az utóbbi a Levegő Országútjai.

- Nagyon szépen köszönöm – raktam rá a Myatt könyvet a mellettem lévő könyvkupacra. Kifizettem a könyveket, és elraktam őket a táskámba, majd írtam egy sms-t Joshuának, hogy megvannak a könyvei, csihadjon, nem sokára haza vánszorgok egy esti busszal.

- Vigyázzatok hazafelé – ült vissza a kis székébe – Tudjátok milyen undok környék ez…

Neroval egyszerre bólintottunk.

- Rendben, viszontlátásra!

Kilépve a csípős hidegbe, a karunkat dörzsölve, kerekedtünk útra, vissza a buszmegálló felé. Alig léptünk pár lépést, de én sikeresen beleütköztem valakibe. Az illatalapján megismertem. Ketten vannak, és fűszeres cigaretta szaguk van. Ezek a Silvermanek.

– Narou –

- Nem tudnál, legalább egy kicsit élettel telibb arcot vágni? – szóltam rá az öcsémre, mikor már a kocsiba ültünk, és hajtottunk a Don Pepe’s Girls felé – Néha tényleg elgondolkodom, hogy élsz-e egyáltalán vagy egy kibaszott robot vagy.

- Lehet, hogy robot vagyok, lehet, hogy nem – ásított egy nagyot, és láttam rajta, hogy legszívesebben dugna egy jót, aztán feküdne vissza aludni – De, ha szabad élnem egy javaslattal, én nem rángatnám a kormányt ilyen hirtelenül… Kevésen múlott, hogy nem ütköztünk össze azzal a Suzukival – bökte felém és az ablaknak döntve a fejét, lehunyta a szemeit. Olyan vidám, és túlbuzgó nem? Öröm vele az élet.

- Legalább köszönetet mondhatnál, hiszen, ha nem rángatnálak ki, szerintem már az ágyadba penészedtél volna!

- Nekem semmi bajom sincs az ágyban penészedéssel – válaszolt lehunyt szemekkel, ingerszegény hangon.

- Esküszöm, kihajítom az ágyad! – fenyegettem meg.

- Ha az ágy megy, akkor én is megyek.

Erre nem tudtam mit mondani, csak megpöcköltem a homlokát, amit morogva lereagált, és méltóztatott, kinyitni a szemét. Mikor odaértünk már javában ment a buli. Már léptünk volna be az ajtón, mikor egy vállnak ütköztem.

- Nem tudsz vigyázni? – bökte felém egy ismerős hang, utálkozva. Már csak ő hiányzott.

- Hát csak nem késünk, Matsuko? Hol van benned az udvariasság? – húztam gonoszkás vigyorra a szám – A legjobb haverod szülinapja van, nem?

- Ja, pont ezért nem értem, hogy ti mi a faszomat kerestek itt – nyomta el a bár falában a cigarettáját, a szokásos flegma hangnemével.

- Azért, hogy az idegeid húzzuk – válaszolt helyettem Naoki és inkább belökdösött a helyiségbe. Kár is tagadni, ő a hidegvérűbb kettőnk közül. Ha rajtam múlt volna, Matsuko orrából már ömlene a vér, mert úgy megfejeltem volna. Fuh, de utálom ezt a srácot. Ráadásul biztos elúszott apám üzlete ISMÉT, az ő rohadt kotnyelességük miatt. Ha lenne egy kívánságom, biztos az lenne, hogy ez a rohadék dögöljön meg. Mikor beléptünk, köszöntöttük az ünnepeltet, illetve majdnem neki ugrottam Matsukonak amikor ismét megláttam a pofáját, Crusader mellett. Ez az átkozott mindenhol ott van. Ülök a WC-n, relaxálok, felnézek, és ott a plafonon egy Matsuko. Na jó, nem, az azért már tényleg durva lenne… De a helyzet általában így fest. Mert legtöbbször mindig ott van, ahol én…

Naoki közben leheveredett az egyik vörös bőrkanapéra és… elaludt. MEGÖLÖM. Hát istenem, mit csináljak vele, hogy végre legyen benne egy kis életkedv?! Szóval, odaügetve hozzá, csettingetve az orra előtt, felkeltettem és felrángatva onnan, kitoloncoltam a bárból egy kicsit levegőzni, hátha az felébreszti.

- Szedd össze magad! – csettingettem az orra előtt, amire nagyjából felébredt.

- De… ne már – dörzsölte a szemeit, mint egy nyűgős kisgyerek – Én olyan jól elaludtam ott. Miért nem szállsz le rólam és hagysz pihenni?

- Mert mást sem csinálsz egész nap, csak pihensz! – ám ekkor nekem csapódott egy aprócska alak. Na jó, ha ez Matsuko térden kúszva én megölöm magam. De mikor megfordultam nem Matsukot láttam, hanem a kis törpe kurvát. Azaz Mimozát.

- Bocsi – vetette oda, és már került is volna ki. Amit most kivételesen hagytam is volna szó nélkül, már ha nem szúrom ki azt a bomba nőt mellette. Elképedve mértem végig, a nadrágom már csak a puszta látványától is dudorodni kezdett. Pedig elég sok ruha volt rajta tél lévén…

- Nocsak, törpe kurva! – álltam el az útjukat – A végén még kiderül, hogy normális barátaid is vannak, akik nem Ronaldok, Eugenek vagy más stréber alakok? Megleptél Mini, nagyon megleptél.

- Mimi – javított ki a barátnője elég csípősen, akinek most hallottam először a hangját. Ez a nőies hang, Istenem…

- Nyugi cica, mindenki tévedhet – villantottam felé egy sunyi vigyort, amire flegmán felvonta az egyik szemöldökét. Azt a picsa… Én is pont így, szoktam felvonni a szemöldököm!

- Direkt mondtad így. És, ha most megbocsátanál – fogta kézen a kis törpillát és ment volna el, de én megragadtam a karját és visszahúztam.

- Ne siess annyira. A kis törpe kurva haza talál egyedül, maradj itt egy kicsit vel… - ám itt kaptam egy pofont. Meglepetten az arcomhoz nyúltam, ami még csípett is a hidegtől.

- Még egy törpe kurvázás és herén térdellek – húzta fel az orrát, nekem meg az egyre jobban tetszett. Üss még cicám, üss nyugodtan.

- Ne ütlegelj aranyom, még elmegyek itt helyben – kacagtam fel, és továbbra is a fájó arcomat fogtam.

- Akkorát adok neked mindjárt – emelgette felém az öklét majd a törpéhez fordult – Mégis honnan ismered ezeket az alakokat?

- Hát… ők a suli rémei, akiről beszéltem – motyogta oda ez a kis csitri kelletlenül, mire „barátilag” vállba bokszoltam, igaz kicsit erősre sikeredett, de kit érdekel?

- Na, törpe kurva, csak nem pletykálgatunk? Miért nem mondtad, hogy ilyen bomba barátnőd van? Miért titkolóztál mi?

- Anyád – válaszolt a vállát fájlalva, de én csak „vállba veregettem”, amire még inkább összébb rogyott.

- Barátságtalan vagy törpe kurva, ez nem tetszik!

Már szólalt volna meg, a barátnője, mikor egy mély, csípős és eléggé domináns hangot hallottunk magunk mögül.

- Kit neveztetek ti törpe kurvának?

Na… már csak Crusader hiányzott… Nem akar véletlenül megjönni Matsuko is? Az öcsémre néztem, várva a reakcióját, de kitaláljátok mit csinált?! EL ALUDT A HÁZ FALÁNAK DŐLVE. Na jó, nem csak már szinte bóbiskolt elfele… Hát megölöm őt is menten.